Thália - Vaknyugat
Megközelítőleg két hete hosszan írtam nektek az Átriumbeli Vaknyugatról. Ha akármelyikőtök emlékszik még, kitértem erre a várható kaposvári illetőségű produkcióra is, és reménykedtem, hogy ez bejön.
Ez bejött. Ez jó, nézhető - röviden: ez a legjobb Vaknyugat, amit eddig láttam, bár az Átrium produkciójában nagyot játszott Alföldi Róbert lelkészként, az azért nyomot hagyott ennyi idő után is és ezt nem az elfogultság mondatja velem.
Lehetne még ennél is jobb, de így is nagyon szép estét kapunk ezektől a színészektől, ne legyünk telhetetlenek. A két civakodó testvér mögött ezúttal nem 25 év van, hanem egy teljes leélt élet és mégis több remény van a megbékélésre. Itt kevesebb a kiáltozás, kapkodás, rohangálás - ott van persze az öregség, a beletörődés a megváltoztathatatlanba, de mintha lenne valami kis szeretet-maradvány a testvérekben, messze nem olyan reménytelen az egész helyzet.
Kovács Lajos sok főszerepet játszott korábban, Hunyadkürti György viszont a betegség miatt kieső Kovács Zsolt helyett kapta a szerepet. Szerintem soha ekkora volumenű szerepe nem volt és megbirkózik vele. Ennek kapcsán eszembe jut, hogy igen, nagyon sok nagy színész kap méltatlanul kis szerepet, miközben többet bírna el.
A kisebb szerepeket is jól megoldja Mészáros Sára és Rátóti Zoltán. Együtt négyen összeillenek. Most nincs az a helyzet, mint ami a Gothár-rendezésben engem nagyon zavart, hogy egyetlen ember tájszólásban beszél közülük.
A díszletet is szeretni fogják azok, akik ezt nem szokták meg: középen a színpad és két oldalon ülünk 4-4 sorban. Intim tér, közel van a színész, nagyon meg lehet nézni. Miután az előadás a Thália közreműködésével (anyagi támogatásával ) készült, havonta lesz néhány Pesten is.
Ma "az egy estém otthont" akartam kipróbálni, de közkívánatra elmentem színházba, így kicsiny gyermekeim is zavartalanul filmet tudtak nézni a gépen - mert ugye tévénk elvből nincs.
Régi előadás az előzőektől eltérően ez a Szeret...lek, lehet, hogy többen is láttátok.
Pelsőczy Réka rendezése korábbi előadásához (Egy szemüveges kisfiú vagyok) hasonlóan valódi élményeket mondat el a szereplőkkel, akik egy bárban ülnek - ennyi a közös bennük.
Lineáris darab (nem-darab) ez is, jönnek a sztorik egymás után, köztük szórakoztató angol dalok. Az éneklés a HOPPArt erőssége, zenekarral és nélkül is megy ez nekik nagyon, önmagában ezt is élvezni lehet az előadásban, ami két óra egy részben. A sztorik mind párkapcsolatokról szólnak, megint háromszögekről többnyire. És itt jön a buktató: kizárólag a színész személyiségén, képességén múlik az, hogy az adott narráció élettel töltődik fel, vagy sem.
Jelentem: Vándor Éva ( a Shirley Valentine kapcsán említve) lejátssza a HOPPArt fiatal művészeit. Irgalmatlanul erős a története (17 évvel fiatalabb férfihoz fűződő szerelmét meséli el), mellesleg közben a partner oldaláról is halljuk az egészet. Rajta kívül nagyon szeretni lehet Gáspár Anna éneklését és monológját (ő az előadás egyik producere - a MANNA is egy független csapat, három gyerek mellett ezt is működtetni rendkívül imponáló a mai színházi közegben). Szamosi Zsófi is nagyon erős, hiteles - gyakran rajta az ember szeme. A férfiak szinte mind kiegyenlítetten jók, többek még Zsótér Az öreg hölgyéből ismerősek lehetnek néhányatoknak.
