Mint pár napja írtam, nagy kedvem lett Vándor Éva színészetét kicsit hosszabban nézni a HOPPArt-os Szeret...lek után, és mivel azonnal másnap nem mehettem más elfoglaltág miatt, és havonta jelenleg
még csak egy Shirley Valentine fut, ma este emellett döntöttem.
Az utóbbi időben nem egy rossz döntést hoztam, minden területen - de ez egy kiváló húzás volt. Ritkán érzem azt, hogy egy előadás sokat ad, nem kihagyható - ez most ilyen. Feltétlenül ajánlani tudom. (Egyikőtök hívta fel rá a figyelmem korábban, de a szombati este után magamtól is jöttem volna és még mostanában menni is fogok más előadásokban is nézni a művésznőt.)
A Karinthy Színházban a mai volt a hatodik alkalom. Korábban a József Attila "aluljárójában" már játszották, látszik is, hogy ez egy bejáratott előadás, nem friss. (Kb. 50-szer ment eddig.)
Maga a darab egy kétrészes monodráma, 1986-os angliai bemutatója óta világsiker, film is lett belőle - a szerző más darabja nem közismert. Willy Russell az illető neve, ha hallotta valaki. A szöveget korábban olvastam, hozzá képzeltem Vándor Évát, de ma láttam élőben először.
A színház idén bővítette magát, pontosabban Karinthy Márton megvásárolta a színház fölötti lakást és a színház előteréből lépcső vezet fel ebbe a térbe, amely a HŐKÖM Színpad nevet viseli. (Kezdetben így hívták Karinthy Márton első színházát, a cím egy K. Frigyes írásból való, ha valakinek furcsának tűnne.)
A stúdió tere körülbelül negyven személyes, családias. Sárgára festett falai vannak, mint a darab konyhájának is - véletlen, szerencsés egybeesés. Még sose voltam sárga színű stúdióban, néhány más darabhoz is passzolhat, de nem mindhez. Előbb-utóbb lesz egy fekete körfüggöny is. (K.M. közlése.) Eszembe jutott, hogy ezt az előadást némi átdíszítéssel Vándor Éva akár a mi lakásunkban is játszhatná - vagy akárhol, mivel az előadás hitelessége nem a KIKA-bútorokon, vagy a rózsás tányérokon, hanem kizárólag a színésznő egyéniségén múlik. Egyébként rutinosan pucol krumplit, az sem rossz - elhisszük a háziasszonyt is neki.
A néző azt érezheti és többen azt is érzik, hogy Shirley személyesen hozzájuk szól - néhányan vannak, akik a költői kérdésekre hangos válaszokat adnak. Én csak gyerekelőadáson tapasztaltam eddig, hogy valaki beszólt a színpadra, de most annyira nincs választófal, nem érezhető a távolság, hogy ez talán jobban megbocsájtható. (A helyzetről a reformkori színházi anekdota jutott eszembe, amikor egy nemes az Othello előadásán felrohant a színpadra Desdemonát megmenteni.) Vándor Éva jól tűri mindezt, azt is, amikor szinte szó szerint elhangzik előre az, amit neki kellene mondania.
Elvileg egy negyvenes elszürkült életű háziasszony beszél a falnak, magányos, de most kivételesen ez a fal nemcsak nevet, hanem vissza is szól.
Megszólítja a nézőket, elmondja saját életének a problémáit, miközben mindannyian akik a konyhában vagyunk azt kell, hogy felmérjük magunkban, hogy az elhangzott megállapítások mennyire vonatkoznak ránk, a mi életünkre is.
Shirley Valentine élete elsivárosodott, házassága rutinszerű együttvacsorázások láncolata csupán - régi énje, kapcsolatai elvesztek. Azt veszi észre 46 évesen, hogy már nem él, kihasználatlan maradt az élete, képességei.
De felébred és elkezdenek vele is történni a dolgok. A nagy lépést megteszi már a konyhában: felismeri, hogy mi történt vele. És változtatni akar. Utána már minden megy, mint a karikacsapás.
A néző összehasonlítja magát a szereplővel és átgondolja: mennyivel hoztam ki magamból többet, mint ez a nő? Lehet, hogy a lehetőségeimhez és képességeimhez mérten én is kisszerű életet élek?
Nem történik más, mint amit az iskolában irodalomórákon mind hallottunk elvileg Rilke verse kapcsán - a műalkotás most is arra szólít fel, hogy "Változtasd meg éltedet!"
Ez a darab üzenete, annak ellenére, hogy végig szórakozunk.
Karinthy színházában ma este is az volt a tapasztalatom, mint az Egér és a Janika kapcsán is korábban - az ember bemegy és feltöltődve jön ki. Nem tudom, hogy van ez, de a felmutatott "rettenet" feloldódik, és valami kis reménysugár felcsillan, hogy még alakulhatnak a dolgok jobban is velünk. Lehet, hogy ez nem igaz, mert esély sincs arra, hogy az ember alapvetően más vágányon fusson tovább negyven évesen, de a színházból kilépve úgy látjuk, hogy nem veszett el minden esély.
Karinthyra Mártonra gondolva: ebben a válságos időszakban mégis van valaki, aki színházat tud csinálni, amit mindig is akart. Ebből a mintából azért mindenképp lehet erőt meríteni.
