Mezei néző

Betegség miatt elmarad a február 23-i előadás, lesz viszont március 1-én. Nemrég írtam a Tháliában játszott vendégjátékukról. Ha valamit igazán jó szívvel tudok ajánlani, ez az. Ha ki kellene választanom az évadban látott 97-ből a legjobb tízet, akkor Máthé Zsolt rendezése mindenképp benne lenne. De nem csak éppen hogy...

Itt van jobb híján egy link Fáy Miklós írása Kovalik Balázs Aida-rendezéséről, amit Zágrábban lehetett eddig látni, febr. 23-tól az előadás Rijekába költözik. Zágráb a legközelebbi pont, ahol Kovalik rendezett elűzetése óta - szomorú voltam, hogy végül nem sikerült eljutnom és még ennyire se valószínű, hogy a távolabbi célpont beleférne a programba.

Fáy Miklósról azt tartják, hogy soha senkiről még nem írt jót - hát tessék, itt van az ellenpélda:

Komolyra fordítva

Üldözik vagy nem üldözik, mindannyian tudjuk, hogy ki Kovalik Balázs, hogy mit tett eddig a magyar operajátszásért, és reméljük, hogy ez még csak a kezdet. De mi lesz belőle Zágrábban, ahol nem tudják, ki ő, és a békés, mit sem sejtő horvát közönség az általa rendezett Aidát kapja a Verdi-bicentenáriumra? Felismerik, elismerik?

http://nol.hu/kult/20130129-komolyra_forditva

Szombat este tízkor, miután kijöttem a Rózsavölgyi Szalonból, gondoltam egyet és benéztem a Katonába is.

Schilling Árpád kezdeményezésére indult egy beszélgetéssorozat, amelyre jelentős rendezőket hívnak majd meg. Az első alkalom ez volt, Székely és Zsámbéki (azaz "a Gáborok") beszéltek a színházi emlékekről. Az most sem derült ki, hogy Székely pontosan miért is ment el a Katonából, bár irányult erre nézői kérdés. Hatalmas naivitás volt azt gondolni, hogy majd most megmondják, hogy mi van a döntésük mögött, ha egyszer még soha nem beszéltek erről a közvetlen munkatársaiknak sem. Fel lehetünk készülve, hogy ez marad a magyar színháztörténet egyik legrejtettebb titka. Bele kell nyugodni. Én azon a ponton érkeztem, mint kiderült, amikor két óra pódiumbeszélgetés után elkezdődtek a kérdések. A nézőtér teljesen tömve volt, álltak is, éppúgy mint a régi szép időkben. (Engem biztosítottak arról, hogy azonnal vége lesz, de mégis beengedtek - még 45 perc volt az, amit hallottam.)

Ez alatt Székely Gábor kifejtette azt az ellenérzését, hogy dömpingszerűen készülnek gagyi előadások, kevesebb, de minőségi jobb lenne szerinte. Ráadásul sok esetben a színházi előadások csak a nézők szórakoztatására törekednek, és a körülöttük lévő világ bemutatására kevésbé. Itt magamban halkan közbevetettem, hogy az utóbbi években a Katonának is van több olyan produkciója, ami mintha inkább ebbe a kategóriába sorolódna. Valószínű, hogy nem baj, hogy sokféle színház létezik, lehetséges, hogy előbb-utóbb a néző képes lesz felnőni és maga fog úgy dönteni, hogy nem elég neki az, ha elandalítják, nem csak felejteni akar, hanem gondolkodni. A többség bizonyosan nem fog erre az útra lépni, de lehet próbálkozni. Ebben a 45 percben a Nemzetiről nem volt szó, lehet, hogy korábban igen - elhangozhatott volna, hogy a közönség nevelése a Nemzetiben viszont elég jól működik, ill. működött. Azt hiszem, hogy az utóbbi két évben jobban, mint a Katonában.

(Aki végig ott volt és ezt olvasta, igazán írhatna egy kommentet, hátha lényeges dolgokkal kiegészülne.)

A kappan, a csirke és a marabu... avagy polgári idill a XX. század első feléből - ez a címe a Rózsavölgyi Szalon bemutatójának, amelyet december óta tűznek műsorra. Éppen száz évvel korábban költözött a Szervita térre a Rózsavölgyi és Társa cég. 

A Rózsavölgyi Szalon megnyitása a tavalyi évad végén egy igazi meglepetés volt. Ebben az időszakban a színházi közegben csak bajokról lehetett hallani (az Új Színházból lett az Újszínház, bezárt a Budapesti Kamara és a Játékszín) és erre valaki (egészen konkrétan: Zimányi Zsófia a Tavaszi Fesztivál egykori igazgatója, majd a Thália Színház igazgatója) nyit egy új játszóhelyet.

Elképesztő húzás ez. Egy olyan kávézó nyílt a Rózsavölgyi zeneműbolt emeletén, ahol alkalmanként van színházi, zenei program. Nemsokára lesz egy filmes este is. A boldog békeidőkben, majd később a két világháború közti időszakban nagyon fontos szerepe volt a kis magánszínházaknak, kabaréknak és kávéházaknak, amelyek egymás után nyitottak meg, cseréltek gazdát, most ez a régi hagyomány látszik újjáéledni. A Rózsavölgyi Szalon műsorát átnézve látszik az, hogy egy ilyen igényes szórakozóhelyet kívántak létrehozni elsősorban polgári-értelmiségi közönségnek. Olyanoknak, akikben megvan az igény a kultúrára, de nem bánják, ha az élmény nem egy zsúfolt színházban éri őket, hanem kis kávéházi asztaloknál, baráti beszélgetéssel körítve (gondolom én, aki egyedül mentem oda). A közönséget megnézve: volt néhány fiatal is, de a közönség döntő része az ötven-hatvanas korosztályból került ki. Valószínűleg őket érdekli legjobban ez a téma, lehet, hogy korábbi kabaré-élményeik kapcsán jöttek nosztalgiázni.

 A címben említett kabaré előadás a lehető legjobban passzol a helyszínhez. A kis pódiumon egy kerevet, egy kis asztal két székkel és egy paraván. Meg persze a zongora, amelyen az a Szilassy Nelli játszik, aki annak idején a Katonában létrehozott nagysikerű Budapest Orfeum zongorakísérője is volt. Azt az előadást Szacsvay László, Benedek Miklós és Császár Angela vitte sikerre vagy tíz éven át. Maradt a két férfi és egy nő a színpadon - felállás, most Hirtling István, Józsa Imre és Fodor Annamária a szerencsés, aki játszhatja. Remélem, hogy ezek a nevek mindenkinek előhívják a színészeket, akik a kétrészes este alatt kétszer 31 kabarészámot játszanak el lendületesen. Nekem maga a műsor sok elemében felidézi az említett Budapest Orfeumot, ugyanabból az anyagból válogattak az alkotók, a legjobb kabarétréfák így értelemszerűen belekerültek ebbe az előadásba is. A szereplő színészek nevei pedig eszembe juttatják önkéntelenül is a régi Új Színház társulatát (régi mondom - egy éve alig múlt, hogy megtörtént az igazgatóváltás) és ugyanígy a József Attila Színházat is, amely szintén már nem egészen az, ami volt korábban. Jó, hogy van ez a hely is, ahol ezek a művészek dolgozni tudnak. Kellenek a magánszínházak, akiknek "csak" a kiválasztott célközönséghez kell igazodniuk.

A kabarészámok ugyan "polgári idillt" idéznének, de nem minden esetben idill ez az idill, végigvonul a magánemberek életén is a nagybetűs történelem, a két világháború, a világválság és a fasizmus többek között. A nagy események lenyomatait láthatjuk a viccekben, apróhirdetésekben.

Sok olyan szöveg van, amelynek van aktuális kicsengése is (lsd. Szép Ernő szövege a kivándorlásról, vagy Szávay Gyuláé, az Ó, tanügy!, nem is beszélve "A képviselő úrról") - egyáltalán nem az az érzése az embernek, hogy ez az előadás pusztán a múltat idézi fel. Ott vannak az áthallások a sorok mögött most is. (A nézők reakcióiból is következtethetünk erre, nemcsak én értelmeztem így.)

Az előadás kétszer 50 perc, közte egy jó kis szünet - ami szükségszerű. Részben azért, mert a három színésznek kell is a pihenés, hiszen nagyon nagy koncetrációt igényel az előadás, nem engednek le, folyamatos a pörgés. Másfelől a közönség sem azért jött a kávéházba, hogy a lehető leggyorsabban hazamenjen. Most nincs  ruhatári tolakodás, ami mindig minden színházban a koreográfia része - itt nyugalom és béke van, a szünetet is lehet élvezni. (Én megint megnézegettem Robi Angyalait a falon, nem mentek sehová az eltelt két nap alatt, amíg nem láttam őket. Február 28-ig még ti is megnézhetitek őket.)

Előzmények:

Ha Figaró, akkor mindig bajban vagyok. Menni vagy nem menni?

Kezdetben voltam én, aki nemes egyszerűséggel a világ legunalmasabb és teljesen érdektelen operáját látta a műben. Ez az állapot nem változott meg akkor sem, amikor Galgóczy Judit rendezésének bemutatóját is láttam az Operában. Szövevényes történet szép zenével, ennyivel elintéztem, de egyáltalán nem érintett meg.

Erre jött a 2006-os Tavaszi Fesztivál, amelynek programjában szerepelt ez is Kovalik Balázs Mozart Maratonjának részeként. Minthogy Kovalik Balázs rendezései mindig invenciózusak, van benne végigvitt gondolat, mindig lehet érezni, hogy akar valamit mondani az előadásaival, adtam egy esélyt a Figarónak is. (Bár nem szívesen mentem, másnap fontos ZH-t kellett írnom olasz nyelvészetből, hatalmas rizikónak éreztem azt, hogy öt órát feláldozok a készülésre szánt időből. De Kovalik mindenek előtt - és elmentem.)

Magára az előadásra is rendkívül élénken emlékszem, ami azért is maradt meg, mert pár nappal később újra megnéztem és 2007-ben is minden alkalommal, amikor lehetett. Óriási veszteség, hogy nem kerülhetett tartósan be a pesti repertoárra.

Valószínűleg soha ennyire erős hatással nem volt rám színház, mint éppen ez. (Ha leszámítom persze 1978-ban a miskolci Lúdas Matyit, ami a legelső színházi élményem, és még velem van azóta is.)

Kovalik "sárga" Figarója számomra megértette a darab nagyszerűségét is. (Most azt nem részletezném, hogy olyannyira hatott rám, hogy egy szakdolgozatot írtam belőle, mintegy 70 oldalon át elemezve a rendezést és a szereplők közötti viszonyokat - két évig másra se gondoltam, csak erre.) Kovalik rendezése után hónapokig mást se hallgattam és a Figaróval sikerült valahogy átvészelnem életem eddigi legkeményebb évét, a 2006-ost.

Ennek az előadásnak az is lett az eredménye, hogy ha az Opera vagy a MüPa műsorra tűzi, akkor érzem a belső kényszert, hogy mennem kell. Kicsit reménykedem, hogy látni fogok ismét egy hasonló minőségű előadást, mint Kovalik Balázsé volt, de természetesen egy ilyen élmény megismételhetetlen, voltaképp örülnöm kell annak is, hogy egyszer (illetve öt alkalommal ugyanazt) átélhettem. 

Kovalik Figarója után sajnos ez a léc olyan magasra került, hogy leginkább csak egyes énekesi teljesítményeknek tudunk örülni. Kovalik rendezése előtt vagy után sem láttam soha egy olyan előadást, amelyben a szereplők közötti viszonyok logikusan, a legkisebb maszatolás nélkül lennének felrajzolva. Amelyben nincs felesleges illusztráció és pótcselekvések sora. De még lehetne ilyen...

Figaró-mániámban osztozik a lányom is, aki még mindig rajongva néz fel azokra az énekesekre, akiket annak idején 5, majd 6 évesen látott. Figyeljük őket, nézzük őket más előadásaikban, melyekből többnyire kiragyognak, hiszen nem múlik el nyomtalanul a Kovalik-hatás, aki nyilván azt tanította nekik, hogy az opera színház is és úgy játszanak, mint akik végiggondolják a saját figurájukat, sőt megpróbálnak valamiféle viszonyt kialakítani a többi szereplővel is. Ez nekem nyilvánvalónak tűnne, de a legtöbb operaelőadásból még süt a "hagyományos" felfogás, hogy csak a hang számít, hogyan szólal meg a szerep - nem kell eljátszani.

ÉS most jön maga a pénteki élmény.

Fischer Iván pénteki előadásán azt éreztem, hogy nagyon közel volt ahhoz, hogy egy egészen átütő Figaró szülessen meg. Az előadás korábbi, 2009-es verzióját is láttam, amely ennél kevesebb színházi eszközt használt, de ehhez a mostanihoz hasonló módon.

Előre kell bocsájtanom, hogy nagyszerű dolog a MüPá-ban operát nézni (gondolok itt elsősorban a rendszeres Wagner-előadásokra, amelyekre hónapokkal előre készülök és az első Ring óta várjuk őket Vilmával lelkesen), mivel tudni lehet, hogy az előadás zenei megvalósítása nem fog csalódást okozni, a minőség garantált. Nagyon ritkán fordul elő, hogy akad egy-egy énekes, aki mintha beteg vagy némileg indiszponált lenne, de ezek az előadások azt bizonyítják, hogy igenis ki lehet osztani egy előadást úgy, hogy minden szerep jó gazdára találjon.

A MüPa viszont nem színház, hanem egy hangversenyterem, tudomásul kell venni az adottságokat és nem lehet egy előadást olyan szcenikai igényekkel megteremteni, amelyek az Operában nem ütköznének akadályba. Magyarán előtérbe kerül a zene és valószínűleg az a nyerő megoldás, amikor csak jelzésszerűen játsszák el a történetet.

Az én benyomásaim szerint azok a szerencsés esetek, amikor nem illusztrálni akarnak, hanem éppen csak a lényeget meghagyva, a kapcsolatok megszületésére koncentrálnak a rendezők. (Ezért tetszett nekem sokkal jobban a Ring előadásai közül a második kettő, mert arra már jóval kevesebb sallangot aggattak rá.)

A Fischer-Figaró esetén a nyitány alatt statisztáló főiskolások, akikre igazán csak a lakodalom előkészítő jelenetében lenne valóban szükség, szétmozogják a zenét. Teljesen szükségtelenül szaladgálnak föl s alá, átöltöznek a nyílt színen a darabhoz kevéssé passzoló ruhákba, pedig milyen ígéretes ötletnek tűnt a kóristák beültetése zenésznek álcázva a zenekar tagjai közé, mennyire jó lett volna, ha abban a ruhában maradnak és csak akkor mennek statisztálni, ha nagyon muszáj. E színpadi segédmunkások lelkesen teszik a dolgukat, csak éppen feleslegesek, sőt rontják az előadás élvezhetőségét. Ráadásul, amikor valaki a MüPá-ba szervez előadást, pontosan tudhatja, hogy oda csak zeneszerető emberek mennek oda, sőt a közönségnek inkább az a része, aki a koncerteket részesíti előnyben az operával szemben. Tehát épp ez a közönség nem vágyik bohóckodásra, a zene élvezetéért zarándokol el a MüPá-ba. Ami még ezzel kapcsolatban rosszul érintett, hogy láttam e statiszták között olyan neveket, amelyek a prózai színházak látogatói számára már valóban "nevek". Szilágyi Csenge viszi a vállán A tanítónőt a szomszédos Nemzetiben, Törőcsik Franciska pedig több főszerepben is jelentős az Örkény Színházban. Én egyszerűen méltatlannak tartottam azt, hogy őket ilyen pótcselekvésre kényszerítik. Van egy érzésem, hogy ők is pontosan látják ezt, de nyilván élniük is kell valamiből. 

Az, hogy Fischer sem tartotta lényegesnek a szereplésüket abból is egyértelmű, hogy szerencsére a második részben már csak ott hasznosítja őket, ahol helyükön vannak és a végén nem illeszti őket be a tapsrendbe, egyetlen egyszer sem. (Szilágyi Csenge a Kékszakállúban is szerepelt, mindkét "fátylas" rendezésben, amelyekről korábban beszámoltam. Akkor még ki kellett vonszolódnia a meghajláshoz, most ezt megússza legalább.)

Amíg a főiskolások szedett-vedett gönceikben parádéznak, az összes főszereplő ruhájáról elmondható, hogy olyan, mintha egy koncertszerű előadáshoz készített fellépőruha lenne. Sötét v. szürke öltönyök, elegáns szoknyák - nem próbálnak XVIII.századiak lenni, sőt nem látszanak jelmeznek sem. Civilben van tehát mindenki, kivéve a "nép". Idővel néhány szereplőre rákerülnek kiegészítők, amelyek jól jelzik az adott személy státuszát. Ez a megoldás sokkal jobban illik a hely szelleméhez, ez lett volna az az út, amely egy letisztult és sokkal jobban átélhető Figaróhoz vezetett volna. A Marcellinát éneklő egy picit sem változtat mai ruházatán, amely egy kicsit sem illik a szerephez. Az ő esetében éreztem azt, hogy nem is kísérelte meg eljátszani a szerepét, bár kiválóan elénekelte. (Milyen kár, hogy Fischer sem hagyta meg Marcellina áriáját - ez eddig csak Kovalik Figarójában hangzott el, pedig nagyon lehet azzal is énekesként csillogni.) A többi énekes esetén kivétel nélkül éreztem, hogy magából a szereplőből is mutatnak többet vagy kevesebbet.

A színpadon kettéosztva ült a zenekar, köztük hol állt, hol ült a kotta nélkül (!) vezénylő Fischer Iván és nézte a kis dobogót, amelyen a legtöbb fontos jelenet bonyolódott. Két ruhatartó állvány ismét dekorációként szerepelt, bár helyenként nemcsak funkciótlanok, de zavaróak is voltak. A darab egyik emlékezetes kifejezetten vígoperai jelenete, amelyben Susanna szobájában egyszerre bújik el a karosszékben és mögötte a Gróf és az apród. (Ez és az ehhez hasonló jelenetek mindig érvként szolgálnak azoknak, akik azt mondják, hogy milyen ostoba dolog is az opera.) Most a két állvány tele ruhával egyetlen díszletelemként szinte felkínálta magát az elbújásra. Minden értelmes apród vagy gróf azok mögé menekült volna, komplett hülyeség volt a fotel mögé gugolni.

Erre mondhatja bárki, hogy nem számít, apróság - igen, pont ezért nem szerencsés ilyen külsőséges díszítőelemeket ráaggatni az előadásra, mert hasznosítás nélkül vagy éppen rosszul használva őket ráülnek az előadásra. Nem biztos, hogy minden néző áhitatos révületben, csukott szemekkel ülte végig - el tudom képzelni, hogy mást is zavarták ezek az apróságok. (És most várnám a kommentek tömegét: nekünk ez így is szuper volt, minek kukacoskodni.)

Még a ruhákra visszatérve: nem volt annyira rossz ötlet, bár elsősorban dekorációként szolgált néhány felfüggesztett próbababa, amelyről levettek jelmezt és ráadták a szereplőkre. Ez a megoldás működött alkalmanként (az apród átöltöztetésénél kifejezetten szerencsésen), viszont a negyedik felvonás elején katasztrofális eredményhez vezetett a megoldás erőltetése: két bábu leengedése ill. felfüggesztése miatt percekre leállt az előadás. Fischer Iván egy-két kommentjével áthidalta ezt az űrt, de a két bábu felvonásbeli hasznosítása mégcsak nem is volt következetes, többre mentünk volna nélkülük. 

Az énekesek közül voltak ketten is, akikre halványan emlékeztem még a 2009-es előadásból. A műsorfüzetből kiderült, hogy tényleg igazam volt. Minden szereplő valóban illett a szerepéhez, ahogy ez elvárható is volt. Ami nekem kicsit fájt, hogy a korábbi operáktól eltérően egyetlen egy mellékszerepben sem lépett fel magyar énekes. Jól énekelt ez a gárda, de azt mégsem tudom elfogadni, hogy Fischer Iván egy magyart sem látott alkalmasnak, aki beilleszkedhetett volna a koncepciójába. Csak az a megnyugtató, hogy amíg mi nézzük a vendégeket, addig a mi énekeseink sorban helyezkednek el külföldön, ahol úgy néz ki bevállnak. Ahogy itthon nem kell Kovalik, miközben a németek örömmel foglalkoztatják. 

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Kerekgyarto_Istvan_Rukverc&id=113262&type=22

Ha erre rákattintasz, láthatod, hogy most a bookline hálózatán kapható féláron. 1250 Ft

Érdemes megvenni, különösen így, hogy áprilisig csak állójeggyel lehet bejutni a színházba.

Legalább most ez egy jó rövid bejegyzés lett, nemsokára jön a pénteki és a szombati estém leírása - az kicsit húzósabb lesz. (Ennek a blognak az az előnye, hogy a szerkesztés miatt már második napja törlöm a programjaimat

Délután 6 és fél 9 között voltam a Püski Kiadó estjén, amely a magyar nemzeti kultúráról és ezen belül is a színház helyzetéről szólt. Meghívott előadók voltak: Ablonczy László, aki korábban igazgatta a Nemzetit és Vidnyánszky Attila, aki nemsokára igazgatni fogja és álmai valóra válnak ezzel.

80 percen át Ablonczy elemezte a Nemzeti történetét 1944-től, hosszan kitért Major bűneire, a művészek szenvedéseire és a saját új könyvét emlegette, amelyben az ÁVH és a Nemzeti kapcsolatát részletezi. Voltak érdekes megállapításai - a Katona alapítása nála: " a fiatalokkal másod-és harmadvonalbeli színészek távoztak a színházból". Ez így, szó szerint.

Egy sajtóbemutató keretében megnézhettem a Rózsavölgyi Szalonban Mark St. Germain: Az utolsó óra című egyfelvonásos darabját. Az előző levélben már beharangoztam ezt. Jordán és Alföldi, egy előadásban, körítés nélkül.

Szerdán délután ötkor nyílt meg a Katona 30 emlékkiállítás a színházzal szemben elhelyezkedő FUGÁ-ban. A kiállításon a nemrég elhunyt Koncz Zsuzsa színházi fotós képei voltak, amelyek számomra is visszaidézték az elmúlt éveket.

A Katona nemcsak a kiállítást megnyitó Koltai Tamás életének fontos része, aki ezt beszédében kellően aláhúzta, de az én életemnek is. Ezért mentem oda a kiállításra. Meg azért is, mert hívtak. 

1985-ben láttam ott először előadást, az Übü királyt, amit később mindösszesen hétszer néztem végig. Ez még akkor volt, amikor évente kétszer tudtam azt megoldani, hogy a szüleimmel Miskolcról Pestre utazzak egy-egy hosszú hétvégére és négy nap alatt jellemzően öt előadást is megnéztünk. Az előadásokra hosszan készültem, néhány szerencsétlen osztálytársamnak ezt előzetesen hetekig emlegettem. Biztos nagyon érdekelhette őket, de nekem nagy boldogság volt a készülődés is. A jegyeket apám vasutas barátja vette, akinek minden út előtt egy hónappal átnyújtottam a Pesti Műsor alapján a Megyei Könyvtárban készített táblázatomat, melyben szerepelt négy vagy öt színház (Vígszínház, Pesti jellemzően) és az Opera.

Mivel a vonat a Keletibe ment, Béla a legegyszerűbb megoldást választotta: elment az Erkel pénztárába és amire tudott jegyet venni, arra egyből megvette. Így alakult az, hogy szerencsés esetben jó, ha egy prózai előadás került be a műsorunkba. Az Übü királyt annak köszönhetem, hogy Béla nagyon szeretett menni a Jégbüfébe és a Katona egyből ott van mellette. A harmadik sorba szóltak a jegyek, valami 5o Ft volt darabja. Csodás színházi este volt, Miskolcon hasonlót nem láttam, bár meg kell jegyeznem, hogy én szerencsés időben, Csiszár Imre nagy korszakában voltam gimnazista, amikor Blaskó Péter és Tímár Éva voltak vezető színészek Miskolcon - nem volt az rossz egyáltalán.

De vissza a Katonára.

1988 őszétől lényegében 95%-os arányban láttam az előadásokat. Emlékeim szerint 1997 táján fordult elő először, hogy az előadás napján is lehetett simán jegyhez jutni, korábban szinte mindig állójeggyel néztem végig a darabokat. A Katona helyzetének változásáról nemrég a Rükverc és A nyaralás kapcsán írtam, azóta nem ért újabb megvilágosodás. A kiállítást érdemes megnézni, vannak kiállított jelmezek és kellékek is, amelyeket a kiállítás zárásakor elárvereznek.

Az említett  megnyitón Koltainak elhangzott egy mondata majdnem így:  kérdés az, hogy mi a fontosabb, a való életünk vagy a színház, amit nézünk. Ez a kérdés bennem is felmerült néha, hiszen vannak olyan előadások, amelyek képesek teljesen már előre is beragyogni az ember napját és annak a szellemében töltjük a napot. Sőt olyanok is, amelyekre az ember egy hétre, sőt néha egy évre előre készül. 

Ilyen előadás volt a Xerxesz, amelyről már korábban többször írtam nektek, amelynek a reprízét a lányaim türelmetlenül várták. Ahányszor a bemutató óta (lepergett 3 év azóta!) elhaladtunk egy platánfa mellett, azonnal megkérdezték, hogy "ÉS Xerxesz, mikor lesz?" Hát szerdán ez is bekövetkezett. Vilma fejébe vette, hogy mind a hét előadást megnézi, a teljes sorozatot - ez már biztos nem így lesz, a péntekit ki fogja hagyni, nincs aki elvigye - én Figarót nézek a MüPá-ban, más pedig nem ér rá.