Térey János Paulus című versesregénye embert próbáló feladat. Érezni lehet, hogy ez fontos könyv, művelt az írója, aki tényleg tud költeni – de mintha nem csúszna olyan könnyedén, mint mondjuk a Nibelung lakópark. (Lehet, hogy másnak az is nehéz olvasmány, én azt élveztem és szerettem.) A Protokoll pedig egyenesen lektűr, ha ehhez viszonyítok. Az Anyegin, amelyhez nyilván volt szerencsétek: könnyed lányregény.
Amikor láttam a Súgóban, hogy Gergye Krisztián és Makranczi Zalán táncszínházat készítettek belőle, elképedtem. Még friss bennem a Nemzeti őszi Agota Kristof bemutatója, amelyről minden túlzás nélkül elmondhatom, hogy művészi előadás volt, de én kevés voltam hozzá. Nem tudtam felfogni és ez a helyzet eléggé megviselt. Viszont mindennek ellenére, rengeteg emlékem maradt róla, talán erős vizualitásának és Hollósi Frigyesnek köszönhetően is. Ilyen előzmények után minden normális ember lapoz egyet, és kihagyja, ahogy kihagyom a legkisebb töprengés nélkül a szintén nem nekem készülő musicaleket, bohózatokat, revüket, hakni-előadásokat és az operettek nagy részét is.
A kíváncsiság mégis odaterelt a Bethlen térre, ahol az ősidőkben láttam egy táncelőadást Gazsó Györggyel és egy profi táncos csapattal – de csak Gazsó maradt meg az emlékeimben, nyilván nem véletlenül. (A színház az állatorvosi egyetemmel szemközt van, felidéztem néhány régi emlékemet, amikor még az állatorvos-zenekar dixieland koncertjeire is hivatalos voltam…) Makrancziék Paulusa két előadásnyi lesz, ez most az első rész volt – 60 percben.
Minden szereplő jelenléte érzékelhető volt, ami nem tipikus. Nem éreztem, hogy lenne gyenge láncszeme az előadásnak. Felfedeztem néhány gergyés elemet, hiszen a Nemzetiben az elmúlt öt évben láttam néhány Gergye-koreográfiát, természetesen ez azokhoz hasonló. Úgy láttam, hogy értelmezhető az állványra mászás-tekergés, és jól válogatottak a versesregényből átemelt mondatok is.
Ez most érthetőbb volt, mint az alapmű – mondhatjuk azt is, leegyszerűsített. Térey három Paulusa közül a pesti hacker sorsa került a középpontba, bár halványan a német katonatiszt Paulus és Szent Pál is feltünedezett.
A teljes heti menümben ez az előadás üde színfolttá vált, mert nagyon dinamikus alkotásvágy sütött át rajta, néhány színésznek az a törekvése, hogy a piaci viszonyoktól függetlenítve magukat mégis arról beszéljenek, ami fontos számukra. A fészekből kirepülve vagy kilökve, remélhetőleg lesz bennük annyi erő, hogy a Nemzeti után is tudják a megkezdett utat folytatni. Még akkor is szeretném, ha ezek az előadások megszületnének és szélesebb körhöz is eljutnának, ha tudom, hogy ez is eredendően rétegszínház, és nem is egészen az és olyan, amilyenre én vágyom.
Színlap:
