Mezei néző

Hargitai Iván a stúdióban rendezett a Magyar Színházban. Nem könnyű darabot választott, ráadásul meg kellett küzdenie az éltesebb „profi” nézők esetén egy legendával is, mégpedig Székely Gábor nagyhírű és a világot is bejárt rendezésével.

A Katona előadását én is láthattam, Balkay és Benedek alakítására emlékszem elég élesen, az előadás színpadképéből és atmoszférájából is maradt valamicske. Nagyon intenzív és fojtogató érzelmek dúltak a szereplőkben, kibírhatatlannak érezhettük szinte mindük életét. Nehezen hiszem, hogy lesz kritika, aki nem próbálja majd szembesíteni ezt az új előadást azzal. Emlékeim szerint az elmúlt húsz évben Pesten ezzel a darabbal nem próbálkoztak. (Egy szolnoki rendezésről hallottam.)

Az, hogy Hargitai hozzányúl a darabhoz nyilván bátorságra vall, vagy realitásérzékre: annyira sokan azért nincsenek a mai nézők között, akiket ez a már elég régi emlék megakadályozna abban, hogy élvezzenek egy másik változatot. Igaza is van, mert az előadás befogadását valóban nem befolyásolta mégsem az emlékkép. A darab viszont nagyon jó. Most végre azt láthattam, hogy van egy rendező, aki nagyon minimális díszletben (aminek lehet, hogy gazdasági okai vannak, lehet, hogy szeretett volna egy „igazi” színpadképet előállítani, csak nem volt forrás rá), szinte csak egy kerevet és egy asztal, néhány szék és egy kivetítő segítségével mégis helyzetbe hozta a színészeket.

Ez a darab legalább a legtöbb résztvevő számára igazi feladatot kínált, nem statisztálást. Alkalom volt arra, hogy egy egész emberi sorsot mutassanak fel, kidolgozva. Lehetőséget az épülésre, színészetük kiteljesítésére. A hét korábbi előadásai után ez feltétlenül értéket jelentett. A színészek a lehetőségeikkel részben éltek, de így is alapvetően jó benyomást tett rám az előadás. Itt is van némi harsánykodás, nem mindig kellően indokolt rohangálás. De összességében el lehetett fogadni Holecskó Orsolya bizonytalan Clodiáját, ahogy a férjet is Fillár István személyében. Horváth Illésben a tehetetlen férfi ott volt, de Catullus ennél azért komplexebb figura, mint amit ő mutat. Hámori Ildikó igazán gyűlöletes anyós, látjuk, hogy ő a bajok forrása, de értjük az ő szempontjait is, elhisszük, hogy neki van igaza. A többi szereplő egy kicsit kevésbé volt árnyalt, de nekik annyira mégsem volt hálás a feladatuk.

Talán egy kicsit gyorsan írták le a Pesti Magyar Színházat, vannak itt előadások, vannak itt jobb sorsra érdemes színészek – talán még visszafordítható a folyamat és nem lesz belőlük egy közepes előadásokat játszó ifjúsági színház. 

http://port.hu/pls/w/theatre.directing?i_direct_id=19640&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

A hetem abszolút mélypontja volt az előadás, szépítés nélkül elmondható. Egy lebeszélő blogban lehetne igazán tobzódni ennek kapcsán. Én viszont nem a színházak és színészek szapulására vállalkoztam, hanem egy nehezebb feladatra: ha már elmentem valamire, akkor igyekszem megtalálni az igazolást, legalább egy olyan dolgot, ami miatt érdemes volt. Ez nem mindig könnyű. A csalódás azért is fájó, mert erre nagy reményekkel mentem, egy régi-régi emlékfoszlánnyal. (A Radnótinak volt belőle legendás nagy szériája Gáspár Sándorral és Eperjessel, akit 1988-ban még mindenki szeretett és becsült. Ennyit változott a világ.)

Jelenleg az, ami megszületett a Pestiben - unalmas és érdektelen. Elvileg szórakoztató, gyakorlatilag nem az. A rendező egy jó színész (Szőcs Artúr), aki szeret zenélni, így sok az élő zene az előadásban. Sajnos igazán eklektikusan válogat, mintha csak az lenne az egyetlen szempont, hogy híresek legyenek a számok. Ütik egymást. A színpadképről nekem a giccs jutott eszembe. Az első felvonás zárlataként az ókori görög város szereplői esernyővel eltáncolják a Singing in the rain-t, miközben egy arab (!?) dollárokat szór le rájuk. Igyekeznek összeszedni, amikor épp lemegy a függöny, de amikor felhúzzák, akkor a már összegyűjtött dollárokat is eldobják és újra táncba kezdenek. Ez a mozdulatsor megy le vagy hét alkalommal. Minek? A hamis dollárok egyébként jópofák, a rendező arca és „Bank of Vígszínház” felirat van rajtuk. Messziről eredetinek néznek ki. (Az is lehet cél a színház rajongóinak, hogy ilyen hamis dollárt szerezzenek. Ez ok lehet az előadás megnézésére.)

Sajnos a színészek ebben az előadásban sem kaptak olyan szerepeket, amelyeket valóban élettel lehetett volna megtölteni. Csőre Gábor statisztál a címszerepben, rángatják – el nem lehet képzelni, hogy életében egyszer is döntött a saját feje alapján. Egy tangához hasonló alsóban nyomja végig a darabot, kicsit sajnáltam érte, hogy ennyire van szükség a színészetéből. Többet is tudna.

Pici esélye van viszont Telekes Péternek és Dengyel Ivánnak. Ők egy vonallal többet tudnak a kliséknél létrehozni. Telekesnek van egy elég vicces apró kis jelenete, Dengyel pedig elhiteti velünk, hogy egy valódi ember – ami jelen esetben nagy szó. Amit ő csinál, azt nyugodtan lehet nézni. Neki nem jutott a harsány rohangálásból és ágálásból, így nyugodtan nézhet tükörbe, a saját munkáját nem kell szégyellnie.

Ha pedig értéket kell kiemelni: ezt az előadást is lehet ajánlani, mégpedig azoknak, akik Mészáros Máté rajongói. Mészáros Máté – az egri színházat nem feledve, ahol méltó szerepeket kapott – valóban képes arra, hogy egy előadás teljes súlyát elvigye a vállán. Ő az, aki valódi főszereplőként, a cselekmény mozgatójaként mindent intéz, mindenkit figyel, sőt gitározni is tud. Energiával tölti fel a színpadot. Szerencsére majdnem mindig jelen van, menti ami menthető. De mindenért nem tud minket kárpótolni. Érdekelne, hogy ő mennyire érzi jónak azt, amit letett az asztalra… Az még jobban, hogy ugyan mi lehetett a koncepció e zagyvaság mögött.

Színlap:

http://port.hu/pls/w/theatre.directing?i_direct_id=19675&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

Térey János Paulus című versesregénye embert próbáló feladat. Érezni lehet, hogy ez fontos könyv, művelt az írója, aki tényleg tud költeni – de mintha nem csúszna olyan könnyedén, mint mondjuk a Nibelung lakópark. (Lehet, hogy másnak az is nehéz olvasmány, én azt élveztem és szerettem.) A Protokoll pedig egyenesen lektűr, ha ehhez viszonyítok. Az Anyegin, amelyhez nyilván volt szerencsétek: könnyed lányregény.

Amikor láttam a Súgóban, hogy Gergye Krisztián és Makranczi Zalán táncszínházat készítettek belőle, elképedtem. Még friss bennem a Nemzeti őszi Agota Kristof bemutatója, amelyről minden túlzás nélkül elmondhatom, hogy művészi előadás volt, de én kevés voltam hozzá. Nem tudtam felfogni és ez a helyzet eléggé megviselt. Viszont mindennek ellenére, rengeteg emlékem maradt róla, talán erős vizualitásának és Hollósi Frigyesnek köszönhetően is. Ilyen előzmények után minden normális ember lapoz egyet, és kihagyja, ahogy kihagyom a legkisebb töprengés nélkül a szintén nem nekem készülő musicaleket, bohózatokat, revüket, hakni-előadásokat és az operettek nagy részét is.

A kíváncsiság mégis odaterelt a Bethlen térre, ahol az ősidőkben láttam egy táncelőadást Gazsó Györggyel és egy profi táncos csapattal – de csak Gazsó maradt meg az emlékeimben, nyilván nem véletlenül. (A színház az állatorvosi egyetemmel szemközt van, felidéztem néhány régi emlékemet, amikor még az állatorvos-zenekar dixieland koncertjeire is hivatalos voltam…) Makrancziék Paulusa két előadásnyi lesz, ez most az első rész volt – 60 percben.

Minden szereplő jelenléte érzékelhető volt, ami nem tipikus. Nem éreztem, hogy lenne gyenge láncszeme az előadásnak. Felfedeztem néhány gergyés elemet, hiszen a Nemzetiben az elmúlt öt évben láttam néhány Gergye-koreográfiát, természetesen ez azokhoz hasonló. Úgy láttam, hogy értelmezhető az állványra mászás-tekergés, és jól válogatottak a versesregényből átemelt mondatok is.

Ez most érthetőbb volt, mint az alapmű – mondhatjuk azt is, leegyszerűsített. Térey három Paulusa közül a pesti hacker sorsa került a középpontba, bár halványan a német katonatiszt Paulus és Szent Pál is feltünedezett.

A teljes heti menümben ez az előadás üde színfolttá vált, mert nagyon dinamikus alkotásvágy sütött át rajta, néhány színésznek az a törekvése, hogy a piaci viszonyoktól függetlenítve magukat mégis arról beszéljenek, ami fontos számukra. A fészekből kirepülve vagy kilökve, remélhetőleg lesz bennük annyi erő, hogy a Nemzeti után is tudják a megkezdett utat folytatni. Még akkor is szeretném, ha ezek az előadások megszületnének és szélesebb körhöz is eljutnának, ha tudom, hogy ez is eredendően rétegszínház, és nem is egészen az és olyan, amilyenre én vágyom.

Színlap:

http://port.hu/paulus/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=19731&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

Én történetesen az vagyok. Valaki, aki időről időre (huszonnégy éve évente vagy háromszor) megjelenek a Vígben, mindig reménykedve, hogy most aztán látni fogok egy valóban jó előadást, aztán többnyire (értsd: majdnem mindig, de nem mindig!) ez a kósza remény elillan és hoppon maradok. Mert mit lát az ember?

Először is ott van egy gyönyörű és otthonosan vonzó épület. Jó bemenni a Vígbe. Vannak ismerős nénikék, akikkel lehet pár szót váltani a színházról. Kedvesek. Vonzó a műsorterv, jó színészekkel, akikkel az ember el tud képzelni egy működő előadást. Ha nem is mindenkivel, mert vannak színészek, akiket az évek egyre modorosabbá tettek. De sokan megállnák a helyüket akár a legtöbbre értékelt K.Ö.R. színházakban is (Katona, Örkény, Radnóti). Minden azon múlik, hogy a rendező mit akar belőlük kihozni. Egyáltalán ki akar-e belőlük hozni valami újat, többet? Kapnak-e egy olyan szerepet legalább évadonként egyszer, amitől fejlődnének, amihez fel kell kapaszkodni?

Jelentem: nemigen. Kevesen. Majsai-Nyilas Tünde kapott egy Csokonai Lilit az évad elején. A zöld kilences alapvetően rendesen meg volt csinálva (a színház többi előadásánál jobban, ez elmondható biztosan), de abban se nagyon volt olyan szerep, amely fejlesztette volna a színészeket. (Akinek énekelni kellett és korábban nem, annak ez lehet, hogy adott valamit szakmailag, ezt elismerem.)

A másik dolog, ami a Vígben kétségtelenül vonzó: Eszenyi Enikő akar valamit. Szeretné, ha aktuális problémákról nem unalomig játszott darabokkal, új megközelítésben esne szó. Szeretné, ha a színháza megújulna. Ez látszik, ez jó – a kérdés csak az, hogy milyen szinten és módon tud ez a törekvés megvalósulni, illetve a praktikusabb részkérdés: a közönség vevő lesz-e rá? Ott a kényszer, meg kell tölteni az ezerfős nézőteret.

Az Átutazók minden kétséget kizáróan a kísérletező Vígszínház előadása. Színes háttér előtt apró jelenetekben látunk néhány család életéből egy-két párbeszédet. Nincs mód realista játékra, egy-két bőröndöt és halottas kocsit leszámítva nemigen van kellék sem. A színészek a figurát megformálják (a legtöbben harsányan, elnagyoltan, karikatúraszerűen), csak kevesen tudják ezt úgy megoldani, hogy valóban hús-vér embernek tűnjenek. Akik pár nap távlatból is kivételként kitűnnek: a már említett Majsai-Nyilas Tünde, Börcsök Enikő és Fesztbaum Béla. Na jó, Lengyel Tamás és Varjú Kálmán is. Egyébként 24 szereplője van az előadásnak. A többiek közül van akinek esélye sincs a pici villanásába többet beletenni, van aki pedig egyszerűen bántóan harsány. Nem annyira kevesen vannak, akik lehetséges, hogy rendezői utasításra karikírozzák a figurát. Ezzel sokszor nevetést váltanak ki, ami a Vígszínházban mindig cél volt és az új törekvések ellenére cél is marad. Én helyenként hálás lettem volna, ha nem minden szituáció élesedik poénná.

Az előadásban szinte mindenki vagy meghal („komédia nyolc temetésben” az alcím, ez így sejthető is előre), vagy elutazik külföldre, jobb élet reményében. A maradéknak egy bridzsparti sem jön össze. Elmúlik az életünk, semmi hozadéka nem lesz – figyelmeztet a Vígszínház. Kár, hogy közben én azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nekem is vissza kellene utaznom egy sivatagba inkább, ahelyett, hogy itt szúrnám el az időmet.

A lányomat is vittem, akinek viszont nagyon vicces volt a legtöbb jelenet és szerette is az előadást, benne a fel-feltűnő „cuki kis" Törőcsik Marival. Nem tudom, hogy a művésznő örülne-e a jelzőnek. ("Mert annyira cuki benne a Mari.") Vilma a Maladype Figarójából szereti Törőcsiket, neki hatalmas plusz volt, hogy megint láthatta.

Törőcsik ki-ki kacsintgatott a nézőkre, akik tapssal fogadták a belépését. Nem vettem észre, hogy átlényegült volna, nagyonis magát adta. A megrendelő és a nézők vágya szerint, minden bizonnyal. Ugyanezt a darabot nem így játszaná a mi Marink a Nemzetiben. Ez egészen biztos. Alkalmazkodott a helyzethez, látnivalóan élvezte a népszerűséget, a nézők szeretetnyilvánítását. Ez most megakadályozta, hogy csak a feladatra koncentráljon. Valószínű, hogy sokan lesznek, akik miatta mennek el az előadásra.

Borzasztóan számít, hogy ki mennyi színházi előélettel ül be majd – könnyen elképzelhető, hogy lesz, akire revelatív erejű kinyilatkoztatásként fognak hatni a darabban elhangzó közhelyek. Én remélem, hogy a nézők többsége úgy megy ki az épületből, hogy azt érzi majd, vele mégis történt bent valami fontos.

Színlap:

http://port.hu/atutazok/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=19672&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

Az Átriumban 90 perc alatt, egy részben, zenekari kísérettel Egri Márta az 50-es éveket idézi 29 dallal, némi összekötő, bár össze nem függő szöveggel, cikkrészletekkel, hirdetésekkel többnyire. Szerintem ennyiből sejthetitek, hogy mire lehet számítani. Már akkor, ha ismeritek Egri Mártát. HA nem: http://port.hu/pls/pe/person.person?i_pers_id=14992&i_topic_id=4&i_county_id=-1&i_city_id=-1

Egri Márta azok közé a jelentős színészek közé tartozik, akik sosem tolakodnak az előtérbe, de emlékszik rájuk az ember. (Jelenleg játszik a Karinthyban, az Orlai Produkció több előadásában és Székesfehérváron is.) Ezért több, mint meglepő hír volt számomra, hogy egy önálló esttel rukkolt ki, ami a létező legnehezebb feladat egy színész számára. Igaz, hogy ott a zenekar, de a reflektorfény csakis az övé most. A felelősség is.

Az ötvenes évekre pár kopott (eredeti!) hokedli mellett 22 óriási kifeszített vörös zászló utal. Ez a pár kellék önmagában is utal az ideológiára és a gyakorlati megvalósulásra. A legérdekesebb viszont egy disznózsírból formált Rákosi szobor. Mint ahogy a lakosság nagyobb fele ezt már csak történelemkönyvekből tudja,  ha tudja, minden munkahelyeken kötelezően függött Sztálin és Rákosi képe. Hentesboltokban így becsülték meg Rákosit, szobrot készítettek róla.  Sztálin két portréja  is megjelenik, de a színésznő igazán bensőséges kapcsolatba csak ezzel a bizonyos  szoborral került. Több dalt is elénekelt hozzá, éppen úgy, mintha valódi partnere lenne. (Nekem közben sajnos az járt az eszemben, hogyan oldották azt meg, hogy ne olvadjon szét a zsír az előadás ideje alatt. Nem olvadt szét.)

A program részeiben szórakoztató volt, a kötőanyagot találtam kevésnek. Másfelől felmerült bennem, hogy az nyilvánvalóan jól érzi majd magát, aki odamegy és megnézi, de ugyan milyen közönségréteg az, amely kifejezetten kíváncsi lesz erre a műsorra. Aki emlékszik még felnőttkorából az ötvenes évekre az vagy túl öreg, vagy nem is akarna ezzel ismét szembesülni. De akarnak-e majd a fiatalok ezen a megközelítésen keresztül ismét találkozni e korszakkal? Ezt az idő majd eldönti, kiderül, hogy az országosan működő Orlai Produkció hova és hányszor tudja majd eladni.

Bár hangsúlyozottan az ötvenes évekről van szó, egy-egy helyzetben ez az előadás is „áthallásos színház”-ként működött. Helyenként túlságosan megnyomja Egri Márta a szövegben, hogy mindez az ötvenes évekre vonatkozik. Ilyenkor persze mind tudjuk, hogy nem – jó lenne, ha ez az előadás tényleg csak arról szólna. És a taps ezeknek a kis nüánsznyi, alig észrevehető rebbenéseknek is szól. Sajnos, mintha most is „Futbóliában” élnénk, ezt kell csendben megállapítanunk. Nem véletlen, hogy éppen azt a dalt ismételték az előadás végén.

Mármint az első felvonásban.

Ez ismét variáció a „láttam és nem láttam” témára. Láttam egy nyílt próbán az első felvonást és az előadás korábbi 2007-es verzióját (A szegény hekus esete a papagájjal). Akkor Szilágyi Tibor hekus volt, most rendező. Egyezett a díszlettervező is, illetve Szőlőskei Tímea és Dózsa Zoltán is azonos szerepben léptek fel.

Akkor és most is lényegében fanyalogva („ne már, egy bohózatot nézeek?”) csak és kizárólag Vári Éva főszereplői részvétele miatt mentem el az előadásra. Mindkétszer az történt, hogy az előadás levett a lábamról. Szórakoztató színháznak készült, és szórakoztat is. Elfelejti az ember a személyes bajait, nem akarják semmire sem ráébreszteni, nem tud meg semmit se magáról, se a társadalomról. Mintha kikapcsolták volna. Ezért szívesen fizetnek az emberek és ezt a Játékszínben megkapják biztosan. Korrekt eljárás. Vári Éva jó. Én szeretem nézni. 73 éves és kinéz esetleg 50-nek. Gyönyörű lábát akárki megirigyelheti, a ruha előnyösen kiemeli.

A kellemes meglepetést – nem fogjátok elhinni – Gálvölgyi okozta. Akik minden sorát elolvasták a korábbi hírleveleimnek esetleg (nem biztos) emlékezhetnek arra, hogy a Napsugárfiúkban nagyon nem tetszett ő sem. Most elmondhatom, hogy az előadás jelenlegi stádiumában Gálvölgyi visszafogott és különösen ha néhány másik (most nem nevezném inkább meg) színészhez viszonyítok – nem harsány. Nem túlozza el a helyzeteket, hasonlít egy öreg, megfáradt rendőrfelügyelőre a figurája. Persze nem tud nem Gálvölgyi lenni, de minthogy a néző arra fizet, hogy Gálvölgyit lássa, azt hiszem nem is akarná kiábrándítani és adja magát a megrendelőknek.

És a második felvonás? Sajnos tökéletesen elfelejtettem 2007 óta, hogy mi is a darab végkimenetele, bár az alaphelyzetre furcsa módon emlékeztem (ez engem is meglepett) – így voltaképp még lehet, hogy egy második felvonást megkockáztatnék. Az egészet újra biztosan nem.

Színlap:

http://port.hu/a_holgy_fecseg_es_nyomoz/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=19576&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

A Frankenstein-terv Mundruczónak egy felmelegített előadása (2007-es őszi bemutató volt a Bárkában), amelyet tudtommal egy vagy két éve nem játszottak már. Amennyire tudom, mert az eredeti helyszínen sosem láttam; egy konténerben vezette elő egy részben eltérő színészgárda. (Monori Lili POSZT-díjat is kapott az alakításáért.) Ezt a mostani előadást látnivalóan az új helyszínre adaptálták, többször emlegették a szövegben is az Átriumot, annak igazgatóját, akitől a főszereplő bérli a helyszínt.

Az Átrium „művész színháznak” indul, a programválasztásban látszik, hogy nem bánnák, ha a közönség is érdeklődne. Jövő héten is lesz egy Szputnyik-HOPPArt koprodukciós koncert, a Kottavető (14-én először) és több más táncszínházi előadás között egy amerikai is (Battery Dance Co.), de egyik eddigi előadásra sem mondható, hogy „alámennének” az elvárásoknak a kasszasiker reményében. Jelen esetben egy ilyen alternatív rétegelőadás színre hozása, ami legjobb esetben is csak 70 nézőnek szól, éppígy igényességet mutat. (Előre könnyen el is lehetett adni azt a három teltházat. Vasárnap maradt ugyan négy üres szék, a négy jegytulajdonos, aki mégsem jött el most boldogan nyugtázhatja, hogy a pénztár mellett ácsorgó színházi dolgozók – történetesen szintén négyen – sem ültek érdemtelenül a helyükre.)

De milyen az előadás?

Az előadás az Átrium előcsarnokában került színre (hangsúlyozott: színházban, de nem a színpadon), a nézők az üvegfalon át a Margit körutat láthatták a díszlet mögött közlekedő négyeshatossal. A színészek valóban elhagyták az épületet, amikor kiléptek a színpadról. Ebben is benne van az üzenet: köztünk élő emberekről, rólunk szól a horror-történet. A nézők négy sorban helyezkedtek el és a színészek legtöbbjének a mozgása, beszéde is erre az intim térre volt szabva. Mondhatom azt is, hogy ez egy 4 méteres hatókörű előadás. (Ennek a helyi adottságok szabtak határt, két oszlop miatt problémás lett volna még betenni 1-2 sort. Maga az előadás véleményem szerint ezt a plusz 2 sort kibírta volna. Többet azért nemigen.)

Ha valaki a port.hu-n megkeresi, akkor olvashatja azt, amit Mundruczó Kornél fontosnak tart a mű kapcsán. http://port.hu/frankenstein-terv/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=11379&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_cntry_id=44&i_topic_id=4

A szerző-rendező kiemeli, hogy intellektuális helyett érzelmi hatást kíván elérni. Nem tudom, hogy a többi nézővel mi történt, elérte-e Mundruczó a hatást vagy sem. Én a színház rendkívüli szívessége folytán a karzatra ülhettem (jegyünk nem lévén) másik három "protekcióssal". Ezáltal voltaképp abban a különleges helyzetben voltam, hogy madártávlatból láthattam az egészet (színészeket és nézőiket), bevonódás nélkül. Rám így az előadás lényegében tisztán intellektuális síkon hatott. Hatott, bár megvalósult az az abszurdum, hogy láttam is az előadást, meg nem is. Mi az, amit észleltem? Megállapítottam, hogy vannak résztvevők, akik teljes egészében ideális Mundruczó-színészek, azaz hihetetlen természetességgel vannak jelen a színpadon. Ez abból is kiderült számomra, hogy ők nagyjából hallhatatlanok voltak számomra, de így is ők tűntek erősebbnek. Ha valaki megmaradt, akkor az a fiú, Orth Péter az (jelenleg Kecskeméten játszik, pl. egy Zsótér-előadásban, amit még párszor előadnak, hahó!).

Orth Péter szelíd gyilkosa számomra is teljes egészében megteremtődött. Akik viszont nem keltek életre a szerepeikben, (bár most is jelezném, hogy “rendes” színdarabokban nyújtott alakításaikat mindig nagyra tartottam), azoknak minden suttogása is szépen elért engem is. Az ő esetükben engem zavart az ellentmondás, hogy itt mintha azt akarnák sugallani (a helyszínválasztással is), hogy nem vagyunk színházban, improvizáció a szöveg egy része, mégis ezek a művészek “igazi” színésznek tűntek és nem tudták velem azt elhitetni, hogy nem azok. (Gondolok most elősorban Spolarics Andreára és Rába Rolandra. Előbbi nekem rendkívül meggyőző és máig emlékeztes volt Stuart Máriaként ÉS Angliai Erzsébetként is, mely szerepeket egymaga és öltözés nélkül játszotta egy előadásban, de most hiteltelennek éreztem, művinek és mesterkéltnek. )

Ez után az élmény után véletlen szerencse folytán rábukkantam az indavideón az ingyenesen megnézhető 2010-es filmre, amit Mundruczó a színdarabja után készített. Ezt most ide beágyazom az írás végére, nézzétek meg. Ha nincs sok időtök, akkor a film első 5 percét azért várjátok ki, amelyben elmondja a szerző és itt főszereplő rendező, hogy milyen színészekre vágyik. Akik olyan természetesen vannak a színpadon, hogy nem tűnnek színészeknek. (Amilyen például ő maga is a filmben.) Lehet őket szeretettel nézni. Voltaképp ez a tanulság, én is ezért járok színházba, hogy lássak ilyen csoda-lényeket, akik játszanak, átváltoznak és mégis önazonosnak tűnnek. És ezért nem akarok kritikusi attitűddel hozzáállni a dolgokhoz, hanem inkább csak mezei nézőként. Ebben az előadásban feltétlenül ott volt Orth Péter, akinek a nevét berögzítettem. Ha minden jól megy, a kecskeméti előadásáról is beszámolok majd.

Végezetül itt a film:

" Mindenkinek a figyelmét felhívnám arra, hogy a Nemzeti Színházban igazgatóváltás van folyamatban - Jordán Tamás helyett Alföldi Róbert jön. Egy ilyen váltás mindig lassú vagy gyors repertoárcserével jár, azaz: ha valami tetszik nektek a Nemzeti műsorán, NEM SZABAD tovább halogatni, mert jövőre lehet, hogy már nem lehet megnézni. Jó előadások: Szigliget, Buborékok. Van két új bemutató is a héten."

Ez a bejegyzésem 2008. január 8-án íródott. Véletlen egybeesés, hogy ekkortájt - 2 héttel korábban - határoztam el, hogy érdemes lenne a színházak műsorát és ajánlatait ismerőseimnek zártkörű hírlevélben népszerűsíteni. Azóta 243 ilyen levelet küldtem szét kb. 150 embernek. Két hete úgy döntöttem, hogy amit ezekből érdemes, felteszem erre a nyílt blogra.

Ez volt a harmadik üzenetem. 

Lassan két hete foglalkozom a régi előadások feltöltésével. 115 bejegyzés a frissekkel együtt és óráról órára egyre több lesz. Be kell látnom, hogy jóval kevesebbet írtam egy-egy előadásról, mint ahogy emlékeimben élt. Sok volt az akciós felhívás és az agitáció. Ezeket most persze kitörölgetem. Később meg túl részletesek lettek a leírások. Jelenleg bármilyen ostobaságnak is tűnik, minden előadást egyesével felteszek külön bejegyzésben, ugyanis a legtöbb tavalyi bemutató az idei repertoáron megmaradt. Ami nekem múlt, az egy idetévedt látogatónak lehet a jövő is. Nemcsak felteszem, de friss megjegyzést is fűzök hozzá. Ha az adott előadás kapcsán neked is van élményed, érdemes lenne a többiek miatt kommentként ezt hozzáfűzni, hogy több esetleg merőben ellentétes vélemény is jelen legyen. Bízom benne, hogy erre-arra rákerestek. Ha másra nem is, de szembenézésre jó ez a munka: tavaly 167 estém, idén eddig 105 estém (vagy délelőttöm, néha délutánom ) ment rá a  színházba járásra. Így a blogírással együtt már szinte az az érzésem, hogy csak a színházról szól minden. Ez van.

Az előadás ifjúsági színház a szó igazi értelmében. A mai középiskolás korosztály problémáiról szól a diákok stílusához hasonulva, nekik.A Delete egy diák sorsán keresztül a diák-öngyilkosságok kérdését érinti.

A hosszúkás színpadtér közepén egy szűk mesgye, kövekkel kirakva (nem rózsaszirmokkal) - ezen léteznek a szereplők. Meg a fal mellé lapulva, amikor a rendőrségi kihallgatáson vannak. Feltárul egy sivár alagútként a pince belső szakasza is, nyilván ez lenne az utalás " a nem ismert tartományra".

Vidovszky György rendezésének legjobb perceiben valóban elhisszük azt, hogy a szereplők még tizenévesek és saját magukat adják. Lényegesen nem is idősebbek, beszédük és mozgásuk pedig igyekszik hasonulni az átlagdiákhoz. Helyenként némi túlzásba is esve - a lecsúszó gatyák azért ennyire mégsem esnek le a mai srácokról. A szórólaphoz képest nem sok minden derül ki a karácsonyi öngyilkosságba menekülő Lakos Gyuriról. Épp ez a lényeg: élünk egymás mellett, olyan, mintha közünk is lenne egymáshoz és mégis váratlanul ér mindenkit, ha valakinek elege lesz saját történetének folytatásából. Nem tudunk semmit a másik ember életének tragédiájáról. A főszereplőt játszó srác alakítása nem is valószínűsítette az öngyilkosságot. Azt, hogy a többi diák lenne érte a felelős, még kevésbé hitelesítette, hiszen elismert, elfogadott tagja volt a közösségnek. Ugyanígy nem valószínű, hogy az általa megszégyenített lány meg nem bocsájtása volt az ok, vagy az apa bántalmazásai. Éppen olyan lett ez a figura, aki kő kemény és nem hajlik. Mégis mi akkor az ok?

Az a jó, hogy ez és a hasonló előadások a diákok számára egy beszélgetéssel zárulnak. Megvitathatják azt, hogy ők mit tartanak lényegesnek, hogyan hatott rájuk a darab problematikája. Megindít gondolkodási folyamatokat, esetleg éppen egy ilyen élmény hatására ébred rá egy diák arra, hogy mások is hasonló válságként élik meg az életüket. Fontos a Kolibrinek ez a kezdeményezése, jó lenne, ha minél több csoport juthatna el az előadásaikra.