Mezei néző

A febr.13-i enyhén szólva szétesőre sikerült Xerxesz-főpróba után erős kétségeim voltak, hogy biztos ott-e a helyem egy újabb (nekem 6.) előadáson is. Egyszer elpasszoltam a lányom, aki a sógornőm jóvoltából így is újra tudta nézni (hurrá!), csütörtökön (szerencsére) nem volt nagyon lelkes, akkor inkább a sepsiszentgyörgyi Bánk bánt választottam, amit akármikor nem lehet látni.Vilma vasárnapra már erős Xerxesz-hiányban szenvedett, (hét előadás volt kitűzve, jövő szombat az utolsó és jövőre ismét nem lesz!!! Hahó!), így nyilván mennünk kellett.

Röviden: hasonló koreográfia valósult meg, mint szombaton a Pomédéval: a gyerek miatt kedvetlenül odamentem, aztán az előadás hatására belemelegedtem és egészen elfeledkeztem a külvilágról. Az előadás ismét, hatodik alkalommal is magával vitt és fenntartom azt a véleményemet, hogy ez az egyik legjobb rendezés Pesten, amit mindenkinek látni kellene, mert valódi minőség, rólunk szól és lehet élvezni.

A Xerxesz egy barokk vígopera, nem opera seria. (Vannak persze ennek az állításnak ellenzői is.) Nem lehet komolyan venni az elég ostoba féltékenységi-történetet, maga a szerző is bevetett mindent, látványeffekteket is, hogy hasson. (Kovalik évekig készült a bemutatóra, utána nézett az eredeti előadások körülményeinek, erről többször nyilatkozott is. Tudta, hogy mit rendez.)

Jelenleg ebben a  rendezésben minden létező elem adott, amivel vonzó lehetne olyanoknak, akik nem járnak operába (ők a célcsoport, bevallottan - nem a bérletesek, akik koncertszerűen is végig bírnák ülni). Amint írtam korábban, a főpróbát a négy éves fiam is érdeklődéssel követte végig.

A történetről, ha valaki nem vágná a némileg szövevényes történetet: Xerxesz (az, aki a töri könyvekben is szerepel, a nagy hadvezér és uralkodó) beleszeret Romildába, aki Arszamenészt szereti, aki X. öccse amúgy, aki viszontszereti Romildát, bár valószínűleg 3 szót sem váltottak soha. De mindketten örökké és halálosan csak egymást imádják és természetesen semmi nem tántorítja el őket ettől. Bár eközben egy percig sem hisznek a másik hűségében. (Az egyik legütősebb jelenet: akasztófakötéllel a nyakában Arszamenész és Romilda ezen a hűség-hűtlenség kérdésen vitatkozik, nem foglalkoznak azzal, hogy most talán fontosabb lenne azt elintézni, hogy a kivégzés elmaradjon.)
 Romilda húga a keverőgép, Atalanta - aki a változatosság kedvéért szintén Arzamenészbe szerelmes és nővérét szívesen átpasszolná Xerxésznek. Ha ez nem lenne elég, ott van még egy lány, Xerxész elfeledett menyasszonya, aki követi a királyt és a végén sikeresen a nyakába varrja magát, tehát két házasság megköttetik és ott a nagy happy end. Három nő, két férfi - valaki hoppon marad, az biztos.

Van még egy szolga, aki segít, de közben mégis bajt kever (Elviro), Romilda apja - és a haverok, akik némán asszisztálnak az akcióhoz. (Balettkar)

Önmagában gondolom, hogy ez az egész nem izgalmas - viszont a megvalósítás módja, a magyar nyelvű recitatívók szövegpoénjai, a Xerxész nagy erőfeszítéseit jelző számtalan jármű (autó, repülő, tank, hajó), a vicces helyezetek (Arszamenész áriája a kukából, Xerxesz a szerelmes ária közben bombázza a saját katonáit) fenntartják a néző érdeklődését. Olyannyira, hogy a mellettünk ülő (ezúttal magyar) nézők is addig dumáltak, amíg az egyik szomszédjuk le nem ordította őket az előadás közben. Hiába, van akire annyira hat az opera, hogy nem alszik el közben. Kicsit sajnáltam őket, de aztán felidéztem, hogy az utóbbi hónapokban egyedül a Pomádé volt az, amit a körülöttünk ülők (gyerekek) néma áhítattal figyeltek. Mindig kifogtunk pár külföldi szomszédot (hiszen főleg külföldiek jönnek az Operába), aki vagy mobilozott, vagy fényképezett vagy még beszélgetett is. Lassan már kezdem azt hinni, hogy manapság csupa "zöldfülű" jár operába, akinek fogalma sincs se a történetről, se az alapvető viselkedési szabályokról. Most is volt mellettünk két turista, de ők kukán ültek a hatalmas fényképezőjükkel, hiszen se az olasz áriákat, se a magyar szöveget nem értették - egy félmosoly sem futott át az arcukon. Lehet, hogy már bánták, hogy erre keveredtek be.

A nézők után az énekesekről még annyit: annak ellenére, hogy sajnáltam, hogy se Várhelyi Éva, se Birta Gábor nem lépett fel egyszer sem, ezt a vasárnapi előadást jónak, összefogottnak, lendületesnek éreztük. Mintha mindenki a helyén lett volna, fejben-lélekben  is jelen. A közönség (Suli-bérlet) nem csak idős emberekből állt, voltak diákok is (igencsak kisebbségben), akik hálásan vették a poénokat, ami nyilván adott inspirációt az alkotóknak.

Ha már eddig elolvastad és még nem nézted meg a Xerxészt, fontold meg, hogy kihagyod-e az utolsó alkalmat, márc.2-án. Jövőre nincs kitűzve, ki tudja, hogy mire lehet számítani. Most jön a másik két Kovalik-opera is (Turandot, Anyegin), amelyek végig vannak gondolva, sőt amivel a rendezőnek még mondandója is van, nemcsak a repertoárt töltik ki.

Kovalik most Hessenben dolgozik, mint megtudtam a zágrábi premier másnapján már odament egy újabb opuszt színpadra állítani. Kapkodnak utána, mert valóban kevesen tudnak egy operával valamire jutni. Szörnyű kár, hogy legalább egy-egy rendezésre nem tudják visszaszerezni, így maradnak a lenyomatai, a régi előadások. Ezek által áttételesen jelen van, hatni tud - örüljünk legalább ennek.

(Ha végre az összes régi előadást is feltöltöm, akkor fent lesznek a 3 évvel előtti beszámolók is...)

Elég nagy szerencse kell ahhoz, ha valaki előadást nézhet mostanában a Nemzetiben, szó se róla. Az meg óriási pofátlanság, ha az embert beengedik (előjegyzés nélkül) a főpróbára és utána még odatolja a képét a premierre is. Minthogy 18.57-kor még 14 ember nem vette át a jegyét, beengedtek. A kezdéskor még három üres pad-hely maradt, teljesen tele lett a stúdió így is. 

Már tegnap éreztem a villamoson, hogy jó lenne újranézni az előadást, de egészen ma délutánig próbáltam magam meggyőzni, hogy nem illik odamenni és majd egyszer, ha jön egy jobb időpont - de a végén úrrá lett rajtam a szenvedély, kíváncsi lettem, hogy milyen lenne másodszorra és csak elindultam.

A mai közönségben több volt a "hivatalos" ember, akiknek "muszáj" megnézni a Nemzeti előadásait, vagy mert írniuk kell róla vagy azért, mert erről ugyan nem írnak, de ismerni akarják a színházi életben zajló folyamatokat. A tegnapi tapshoz viszonyítva furcsa volt ezt a mai lagymatag fogadtatást észlelni, miközben annyira sok erős előadás nincs a mezőnyben, hogy erre az előadásra valaki elhúzza a száját. Ez van.Bízom benne, hogy a mezei nézők lelkesebbek lesznek ennél.

Az előadással kapcsolatos lényegi észrevételeim nem változtak, pusztán gazdagodtak, ami egyértelműen a második nézéssel függ össze. Vannak részletek, amelyeket persze tegnap is észleltem, de nem éreztem őket annyira lényegesnek. 

A címre utalva: míg az előadást tegnap a jobboldali tribün közepéről, ma szándékosan baloldalról néztem, mert azt feltételeztem, hogy innen rendezhette meg Gothár, annak ellenére, hogy elég kiegyenlítetten helyezkednek el a színészek úgy, hogy minden oldalról élvezhetőek. A középső tribünt nem próbáltam, de a jobb és a bal oldal közül most azt javsolnám, hogy a jobbat válasszátok. (A nézőtér baloldalára engednek először. Leszámolnak egy adott számú embert és aztán a többieket jobbra irányítják. Aki annyira nem tolakszik az ajtóhoz, az automatikusan oda fog jutni.)

Mindeddig nem említettem meg, hogy a színpad mozog, inog. Felmerül az emberben, hogy mi van, ha leszakad. Ennyire instabil a világrend. (A márvány oszlopok is papírból, nem lehet nekik támaszkodni.) A két Amphitryon együttes megjelenésekor a színpad le is szakad, de a szomorú valóság megismerése után (át vagyunk verve) már rögzítve marad - ez már nem változik.

Egyetlen jelenet volt számomra ma is kérdéses, de ezt a szerzőtől lehetne számon kérni elősorban, aki 1807-ben írta a darabot, amikor nyilván nagyobb különbség volt a színpadon is úr és szolga között, mint amit ma a Nemzetiben érzékeltetnek. A Znamenák által játszott Sosiastól egészen elképzelhetetlen az, hogy nem mer Alkméné elébe járulni és inkább egy lámpával próbálja ki előre a jelenetet, amelyben a csatáról tudósít. Ez a Sosias még az őt ütlegelő hasonmásától sem tart igazán, szinte összehaverkodik vele (együtt füveznek kedélyesen - így is lehet a hatalomhoz viszonyulni). Nyilván nem fél épp Alkménétől, aki baráti viszonyban van még a szolgálójával, Sosias saját feleségével is. (Charis ráül Alkméné térdére.)

Néhány jelenet, ma is nagyon tetszett - különösen az Alkméné-Jupiter második jelenete, amikor az isten azt akarja kimondatni a nővel, hogy a férjével szemben őt választaná. (Alkménének ekkor nem egészen világos, hogy mi is a helyzet, végig azt hiszi, hogy a férje kínozza.) Ennél a jelenetnél éreztem azt, hogy szívesen megállítanám az időt, ahogy Jupiter is tette - 17 órás éjszakát teremtve, ami csak kettőnek érződött. Jó, hogy tegnap is láttam, ma is - de mégsem végteleníthető a színházi pillanat, eltelik és esetleg egy hangulat vagy egy emlék marad belőle. Azt hiszem, hogy ez olyasmi lesz.

Jupiter egyetlen szövegében sem igyekszik túlságosan eltitkolni a cserét, mindig vannak utalások, amelyekből kivehető lenne az igazság. A hatalom nem túlságosan igyekszik elrejteni az igazi szándékait, sőt inkább kérkedik vele és elismerésre vágyik. Színházilag ha nagyon akarták volna a szereplők átváltozását hangsúlyozni, egyértelmű, hogy vagy maszkokhoz, vagy bábokhoz vagy esetleg filmes technikához nyúlhattak volna. Ez lett volna a kézenfekvő. Az, hogy nem is próbálkoztak az azonosság hitelesítésével, egyértelműen azt jelzi, hogy ezt a laza hozzáállást igyekeztek aláhúzni. Nem veszthet semmi Jupiter, nem járhat pórul - nem is kell görcsölnie, hiszen nem bünhődhet meg. (Az egyetlen büntetése az, hogy a nő lélekben mindig is a férjével volt, teljes önátadásra nem is késztethette.) És egyébként: a felszínen még lehet máshoz hasonulni, de lényegileg? Válhat olyanná egy isten, mint egy halandő?

Jupiter minden alkalommal, ha kinyilatkoztat (egyre szaporodnak ezek a helyzetek az előadás előrehaladtával) rááll szolgája ládájára és onnan szónokol. Így mintegy 20 cm-rel magasabb talán, ami szintén egy jó eszköz arra, hogy súlytalanítsa az isten hatalmát. (A papír ruhák mellett nem említettem a papír villámot sem, amelyet a zsinórpadlásról dobnak le és ügyesen elkap Robi. Enyhén nevetséges és kisszerű, az egész önigazoló magyarázgatással.)

Legjobb lenne, ha az istenek (értsd hatalom)  hagyná az embereket nyugton. Élhetnék a nem túl izgalmas és tartalmas életüket (lsd. Amphitryion ügyködése a háborúban a haza érdekében, Sosiás bújkálása ugyanakkor - egy érem két pólusa). A beavatkozás csak szerencsétlenséget hozhat, nem lehet kiheverni, nem lehet túllépni rajta, nem lehet mindent visszaállítani az eredeti állapotába. Az előadás lezáró jelenetében A magára maradt pár nem igen reménykedhet a felejtésben. Alkméné nem lehet biztos abban, hogy a csere nem ismétlődik meg, Amphitryion pedig csuklik, az isten nem felejtette el - biztos lehet benne.

A tegnapi főpróba után úgy éreztem, hogy most azonnal megpróbálom az előadást összegezni. Lehet, hogy az sikerült, de felidézni nem. Az lenne az érdekes, hogy mi az ami plasztikusan megragadható a színházi élményből, ami jellemzően a néző egyéniségén és pillanatnyi állapotán is átszúrődik és korántsem objektív. (Katasztrofális hatást keltenek néha színházi előadások felvételei, azok sem tudják az élő színházat visszaadni. Ezért tűnik őrületesnek és feltétlenül szakmaiatlan hozzáállásnak, hogy egy színház állapotát videón rögzített előadásokból próbálja meg valaki megítélni.

Nos, majdnem 24 óra elteltével mi az, ami maradandónak látszik Gothár Péter előadásából.

Legelőször is feltétlenül az, ahogy a két isten (Alföldi - Udvaros) tolvajként lopakodik le papírlepedőbe burkolva az Olümposzról, azaz a stúdió karzatáról. Látszik az, hogy összeszokott ganggel van dolgunk, nem az első csábítási ügy, nem is az utolsó. Merkúrt az egész kevésbé érdekli, csak asszisztálni jött. 

Hatásos kép szintén a textil mennyezeten besüppedő lábak látványa. Ez szintén a természetfeletti erők jelenlétére utalna - nem szokvnyos kép. (Én amilyen prózai alkat vagyok, a megoldás biztonságosságán gondolkodtam el.)

Megmarad Nagy Mari fémcsőből készített hajéke, ami illik hozzá - nem tűnik bonyolult megoldásnak, mégsem futottam össze hasonlóval korábban.

Ha a külsődleges eszközöknél vagyunk, Nagy Zsolt  görögös papír-sisakja és mellvértje. Tegnap kevésbé gondoltam az előadásnak erre a mozzanatára, de mellesleg 5 hónapig háborúzott a férj és a közösségi érdek miatt nem látta feleségét. Tenki Réka néhány szavából láthatjuk, hogy mennyi értelmet tulajdonít ennek a háborúnak. Kettejük első találkozása valószínűleg nem lett volna annyira túlfőtött, mint amilyen az ál-Amphitryionnal lett. 

A legtöbb maradandó kép bennem feltétlenül Tenki Réka jeleneteihez kötődik, őt éri a legnagyobb kár (ha nem lennénk vígjátékban, akkor mondhatnánk azt is, hogy tragédia). Alkéménéje próbál igazodni mindkét Amphitryionhoz, furcsálkodva hallgatja a férj és a szerető között különbséget tenni akaró Jupiter szavait és később a hazatérő férjet is, aki azt bizonygatja, hogy nem egy órája váltak el...Amikor választania kell, nem az igazit, hanem az ideálisat választja - az erősebbet. 

Jupitert utálnunk kellene a csalásért, de nem sikerül ez. Nem véletlenül osztotta ezt a szerepet Alföldire a rendező. Poén már az is, hogy a főistent a Nemzeti pillanatnyi, ámde már leváltott vezérigazgatója játssza. Az előadás végig a hatalom ingatagságát sugallja, az istenek gyengeségét (még abban is, amikor Merkúrnak meg kell verni a szolgát, benne van ez). Ennek a ténynek már akkor is jelzésértéke van, amikor Robi még meg sem jelent a színpadon. Amikor pedig már ott van, akkor látunk egy végtelenül elkényeztetett, óriási önbizalommal felvértezett infantilis férfit, aki tetteinek következményeit nem gondolja át, eszébe nem jut, hogy mi lesz kiszemelt szeretőivel később. Szereti őket, akármi áron is, ha azok bele is gebednek. Sármja hat, bár vele szemben a sokkal egyszerűbb, magát nem mórikáló Nagy Zsolt vonzereje is. Lehet választani. Nehéz percei vannak Alkménének, különösen, hogy tudjuk, külsőleg pontosan egyforma a két pasas.

Ha egészen őszinte akarok lenni: a hétvégi két Amphitryon után nem éreztem borzasztó szükségét annak, hogy két délelőttöt is az operában töltsek. Miért is megy az ember színházba voltaképp? Jelen esetben azért, mert sikerült igazán mély érdeklődést kelteni a gyerekekben és lényegében esélyem sem volt nem menni.

Juni tavaly tavasszal 3,5 évesen szembesült kétszer is  Pomádé királlyal. Másodszor már látnivalóan emlékezett egyes jelenetekre és ezekre időről időre visszatért. Azóta hetente többször is követelte. Még nem döntöttem el, hogy a kitűzött nyolc előadásból hányat ismerek be neki, mindre menne, ha rajta múlna.Az lenne az igazi, ha néha más is vinné, de ez nem egyszerű. Zárójelben: nemsokára átkerül a produkció az Erkelbe, ahol fillérekért megnézhető.(Földszinnti jegy: 600 Ft!, de van 200-as jegy is, sőt a Facebookon az első 100 kattintó ingyen megy, ha jól tudom.)  Jó lenne, ha minél többen észrevennék az előadást, mert ez azon ritka gyerekelőadások közé tartozik, amikor a szülő sem érzi mártírnak magát azért, mert mintegy 1,5 órát beáldoz az életéből. (40+20 perc egy rövid szünettel)

Nekem ez a szombat délelőtti előadás kb. a kilencedik alkalom volt, de lehet, hogy a tizedik. Rutinos nézőként észre lehet venni azt, hogy Pomádé maga mintha már kicsit unná magát (Szvétek László). Civil-unalom és poénkodás is vegyült a király szerepébe, aki nyilván unja-utálja a balettes ruhabemutatót. Bátki Fazekas Zoltán viszont most kapta meg frissen a szerepet. Ledőlt váratlanul egy ruha-karton, rendkívül ügyesen megoldotta a váratlan helyzetet úgy, hogy végig szerepben maradt. Ha nem teszi, a balett-betét folytatása enyhén kérdéses lett volna. Királyi ruhamesterként lépett közbe, nem BF Zoltánként. Az ilyen apróságokból ítélhető meg valakinek a profizmusa. Érdekes volt az első felvonásban figyelni azt, ahogy a vén róka szórakozik a friss belépővel (ki tudja hány próbát kapott Garda Róbert királyi ruhamester szerepére BF Zoli?). Utóbbi nagyon igyekezett koncentrálni, míg a szerepen még éppen belül maradva Szvétek L. beszélt hozzá, lazán és könnyedén.Bátki Fazekast én először 2006-ban a Mozart Maraton középső előadásában láttam (Cosí fan tutte), és rendkívül megszerettem. Sajnáltam, hogy főleg Szegeden lépett fel (illetve ki tudja hol, de Pesten alig). Örülnék, ha többször jönne az Operába, nagyon jó humorérzéke van, ami jól hasznosul a pesti repertoárban is. (Bariton, ha ez eddig nem derült ki.)

Én  - ez aztán sokszorosan aláhúzottan személyes benyomás - jobbnak ítélem Cser Krisztián játékát ebben a szerepben. Idén nem énekli, ami nagyon kár.  Nekem ő nagyon jó Pomádé.  A királynak muszáj, hogy fontos legyen a ruha-mánia. (Cser Krisztián esetén egyszer sem vettem észre ezt a típusú lazaságot, azt, hogy nem venné komolyan az előadást, mert simán tudja és mert gyerekdarab.)
 Az persze lehetséges, hogy Szvétek László szerepértelmezése is más, ő egy olyan Pomádét játszik, akinek nem is fontos az egész uralkodósdi. Sokkal értelmesebb annál és kineveti az udvart. Ha ez értelmezés, nem civil-lazaság, amit látunk (tételezzük fel egy percre), akkor sajnálattal kell megállapítanom, hogy a darab ellenáll ennek. A darab alapján Pomádé korlátolt, nem kacsint ki - az egy másik szerep, Dzsufié -viszont természetesen egy ilyen Pomádé sosem hagyná magát felvonultatni egy alsógatyában. Csak ennyi a gond, több nincs.
 Bízom benne, hogy Palerdi András, aki még szintén énekelni fogja májusban a szerepet (valahogy érzem, hogy meg fogom látni, hogy milyen), szintén jó lesz benne.

A szereplők énekesi teljesítményét nem szoktam nagyon méltatni vagy bántani: szerencsére annyira nem értek hozzá és csak benyomásaim vannak. Nagyon szeretem Geiger Lajos ál-takácsát, gyönyörűen szól Rácz Rita Dzsufiként (koloratúr szoprán szerep) és az említett Bátki Fazekas is átélt Garda Robertó, a hangja is szép. Sajnálom, hogy a második felvonásra nem maradt énekelnivalója, simán mellőzték. Ebben a szerepben korábban Horváth Ádám is jó volt, nyugodtan nála lehetett volna hagyni legalább ezt, illett hozzá és úgy tűnt, hogy végiggondolta azt, amit csinál. (A háttérbe szorítottságot is eljátszotta, akkor is érezhető volt a jelenléte, amikor csak némán figyelt.)

Az előadásban a kórusnak is nagy szerepe van, itt fontos, hogy miniszterekként ők is játsszanak, nem elég csak lefúrt lábbal egy helyen énekelni. Néhány tagot most lecseréltek, hiányukat érezni lehetett.

(Van az Opera kórusában egy Gábor nevű tag, aki rengeteg esetben kivillan a karból, a Bolygóban még visszamegy megigazítani a hajókötelet, a Mefistofelében körbemutatja a vasalóját, mindig kitalál valami apró játékot, szólista alkat, csak ezek szerint nem jött össze neki. Egészen sokszor előfordul, hogy elvonja a figyelmet még a fő jelenetről is, néha azon kapom magam a legkülönfélébb előadásokban, hogy az ő apró akcióit figyelem. A szólisták ezt nyilván utálják, de pl. a Pomádéban nagyon jó az, ha valamennyire egyénítettek a kórustagok.Tegnap nem volt, ez azonnal feltűnt.)

Ennyivel ennyi: menjetek pomádézni, ne hagyjátok ki! lehet, hogy találkozunk...

2013. március 25:

A régebbi bejegyzéseim felpakolása közben megtaláltam, hogy Juni tavaly háromszor is látta velem a Pomádét (a rend kedvéért a pontosítás - 2012. febr. 12., 19 majd április 22. Ha a régi előadásokról annak idején írtam volna, akkor is csak azt emeltem volna ki, hogy mennyire jó az előadásban Cser és persze a másik kedvencünk Geiger Lajos...

Rendkívül otthonos és békés hangulatot árasztott ma a Nemzeti. Olyan volt ott lenni, mintha semmi különös nem történne, pusztán egy repertoárszínház stúdiójában gyülekezne az ismerősökből, barátokból, a színház tagjaiból álló, mindenképpen a produkció sikerének drukkoló közönség. Aki ide jön, az szeretni akarja a készülő előadást.

A középen lévő emelt színpadot három oldalról tribün fogja körül, alig van kellék - a görög tragédiák üres színpada az, ami fogad - hátul a nagy ajtóval, ami a palotába visz.(Gothár Péter szokása szerint díszlettervezőként is jegyzi az általa rendezett előadást.) A görög mitológiai történethez jól illik ez a tér. Elvileg és sok mozzanatában valóban vígjátékot látunk. A szereplők mind-mind papír ruhában lépnek fel, az istenek is - semmi nyoma a maradandóságnak.  Megkérdőjelezi már ez a ruha is önmagában Jupiter és Merkúr hatalmának erejét. Sok különbséget nem látunk köztük, mégis működésbe lép a görög drámák egyik visszatérő gondolata: az ember az istenek játékszere, akik könnyedén használják és eldobják őket, ha úgy tartja kedvük.

Az ember ki van szolgáltatva a hatalomnak, amelynek fogalma sincs arról, hogy mennyire árt voltaképpen. Ebben a beállításban, amely nem idegen a darab szellemétől az is kifejeződik, hogy ez a hatalom is szánalomra méltó és szánalmas is, hiszen nem elégszik meg azzal, ha az történik, amit akart, hanem még spontán lelkesedést is elvár az alattvalóktól. Jupiter az isten várja azt, hogy Alkméné (a tisztaság jelképe, aki miatt egy földi ember arcát kénytelen volt felölteni) önként válassza őt a férje helyett, pedig még csak igazi arcát sem ismeri. Alkménét összetöri ez a helyzet, pedig őt elvileg szereti az isten. Hát igen, a hatalom még a neki kedveseket is elpusztítja, sőt talán azokat a leginkább. A hatalom szánalmassága pillanatok alatt plasztikusan kifejeződik az előadás elején és végén, ahogy a két isten papírba burkolva egy lépcsőn érkezik meg az emberek világába (illetve távozik el onnan). Néhány villanásnyi időre van együtt az előadásban az Alföldi-Udvaros páros, de érezhető, hogy főnök és kiszolgálója  fél szavakból is megértik egymást. (Bevillant a tavaly látott Kvartett és benne ez a páros -ezúttal néhány összenézéssel megszületik köztük a kapcsolat, amely lényegében az egyetlen tartós és stabil az egész előadásban.)

Az előadás fő ereje abban áll, hogy ez a nyilvánvaló és egyértelműen érvényre juttatott gondolat (lsd. semmit nem tehetünk a hatalommal szemben, amely úgyis eltapos) vigjátéki köntösben jelenik meg. Nincs szó itt komor búsongásról, nem kell a nézőnek magába mélyednie és elsiratnia ezt az ismét nagyon jó formát mutató társulatot. (Alföldi a műsor készítésénél nyilván tudta, hogy ez a bemutató mindenképp a pályázati eredményhirdetés után lesz. Ha betartják az eredeti időpontot a Sirály még kijöhetett volna a végső eremény megismerése előtt.)

Ez az előadás hálás, bár kisebb szerepet ad Nagy Marinak, aki az öregedő feleség vázlatosan megírt szerepét élettel tölti meg. Amphitryonék elég jól működő házassága mellett belelátunk egy régen kihűlt férj-feleség kapcsolatba. Nagy Marinál hangsúlyosabban van jelen Znamenák István (több a jelenete, több a szövege), aki elsőként éli azt át, milyen az, amikor az embert a hatalom a saját identitásától fosztja meg. A főpróbán az én észleletem szerint döcögősen indult be jelenete az Ál-Sosiást játszó Udvaros Dorottyával. (Az előadás tempójának egyik fő meghatározója Znamenák, néhány előadás után egész biztos, hogy ez a jelenet is működni fog.)

Znamenákot összekeverni Udvarossal azért elég nagy kihívás. Ez a szereposztás, amelyet már többektől hallottam szapulni az elmúlt napokban, azonnal jelzi, hogy a nézőnek kell magát az alkotófolyamatba aktívan bevetnie. Ha el tudjuk képzelni, hogy Nagy Zsolt a győztes hadvezér, aki Thébába tér meg, higgyük el azt is, hogy Udvaros Merkúr és éppen olyan, mint Znamenák. Mivel nincs Znamenák Istvánnak egy színész-ikertestvére (ami az egyetlen hiteles megoldás lenne persze), szinte teljesen mindegy, hogy ki az, akivel össze kellene tévesztenünk. Szándékosan nem használnak egymásra hasonlító színészeket. Ugyanez a helyzet a Nagy Zsolt - Alföldi párossal. Ráadásul az asszony (Tenki Réka) reakcióiból világos, hogy nagyon is érzékeli a két férj közti minőségi különbséget, az eltérő magasságot. A férfiak hozzáállása, viselkedése is jelentősen eltérő - önmagában is látszana ebből, hogy ki az igazi, ki a csaló.

Mi van akkor, ha mi nem akarjuk látni, hogy átvernek, kihasználnak és pusztán a hatalom játékszerének vagyunk jók? Sőt: ha a hatalom szimpatikus? Alföldi Jupiterje ugyan pökhendi, nagyképű, felületesen gondolkodó, de mintha tényleg szerelmes lenne és így esendő. Szerethető ez az isten, aki ki van szolgáltatva egy földi asszony viselkedéseinek. Mi van, ha a lelkünk mélyén jól esik az átverés, hiszen figyelem van mögötte?

Nagyon úgy tűnik, hogy ez így van. 

Az előadás végén Alkméné és Amphitryon kettesben, egymásra utalva marad. Mindkettőjüket megcsúfolták, elvesztették a becsületüket, összeomlott az életük. Az isten pedig elég önhitt ahhoz, hogy ebből a tragédiából mit se vegyen észre ("nézd komédiának és mulatni fogsz") és nagylelkűen felajánlja az isteni gyermek, Heraklész érkezését. Ezzel a keggyel biztosítja, hogy nyoma maradjon ennek a kis epizódnak és jószándékú, szeretetteli közreműködését ne felejthesse el senki, 

Jó volt látni az előadást, ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy mindössze négy hónapnyi élet jusson neki. Lehetne ebben igazán hosszú széria is. Tényleg nem lehetne Robi mv. jövőre? Legalább. A közönségnek kellene ez az előadás.

A nézőtér kialakításánál gondoltak az pótszékesekre is, a várható tülekedésre. Örömmel jelentem azoknak, akiknek nincs jegye és nem is tudnak menni márc.28-án 15h-kor (erre van egyedül kapható jegy jelenleg!), hogy becsléseim szerint a 3 kispadra és lépcsőkre a tűzoltó ámenjével akár 25 plusz embert is be tudnak majd ültetni. Nem reménytelen az ügy, de én a helyetekben legalább hatra odamennék a pénztárhoz, hogy valóban bejussak. (A saját helyemben is, ha újra próbálnám nézni. Az újranézés gondolata nem azonnal, csupán a Boráros tér környékén ötlött fel bennem...)

Érdemes.

Előre kell bocsájtanom, hogy csak az előadás megnézése után olvastam el a színház ajánló szövegét.

Így a nézés közben az a végtelenül eredeti gondolatom támadt: milyen jó lenne, ha ezt a darabot kivinnék a színházból és tantermekben játszatnák, beszélgetéssel együtt. Ha rákattintotok az ajánlóra http://www.budapest-babszinhaz.hu/node/524, akkor kiderül, hogy épp ez az alkotói, sőt talán az írói szándék is. 

Ez kell, mert ennek az előadásnak a legfőbb értéke, hogy szórakoztató módon, a közönséget is bevonva fontos társadalmi problémákkal foglalkozik és a gyerekek lehet, hogy ki tudnának pillantani a saját kis világukból.

Az persze egyértelmű, hogy kevés olyan nyitott iskola van, amelyik képes arra, hogy tantermi színházi előadásokat tudjon rendelni, de amelyik ilyen, oda valószínű, hogy nem a leghátrányosabb helyzetű tanulók járnak, hanem épp ellenkezőleg olyanok, akiket a vázolt problémák (hajléktalanná válás, gyermekprostitúció) kevésbé érintenek személyesen.

Miután az ajánló elég informatív, én inkább a saját benyomásaimról írnék. A színpad rendkívül apró, lényegében egy nagy szőnyeg területe, amelyet 4 tribün vesz körbe. Zárt, nagyon intim tér. Hangulatfestésként látunk néhány szalagot, amely lezár (építési terület) és a produkció drámapedagógusa (Neudold Júlia, aki az Örkény drámapedagógiai programját is irányítja egyébként) védősisakban ülteti a nézőket. A két színész (Spiegl Anna e.h. és Bercsényi Péter) laza melegítőben vannak, civilben szintén besegítenek a kezdést beindítani. A díszlet és a kellékek hurcolása nem lesz túl bonyolult, egy asztal, csipketerítő (polgári békés otthonokat önmagában is felidézi), villanyrezsó fazékkal és jónéhány zöldség és gyümölcs, amelyek a tragédia áldozatául esnek az előadás végéig. Nagyon fontos kiegészítő kellék a felvevő mikrofon, amelynek segítségével néhány esetben az elmondott szöveget újra lehet ismételni, a színészek meg tudják sokszorozni önmagukat is. A történet nem túl összetett, a főszereplő 12 éves lány hajléktalanná válik, egy fiatalokból álló "családba" kerül, akik között megtanul lopni, prostituálja magát, majd egy sajnálatos "véletlen" gyilkosság miatt a csapat nagy része a rendőrség áldozata lesz. Mindössze annyi reményünk van, hogy a hősnőnk (Kivi) valóban megmenekül és átementi magát a szintén túlélő Licsivel együtt. Ott van ez a happy end, de irgalmatlanul valószínűtlen, míg sajnos az összes előzménye sokkal könnyebben elképzelhető. (Nekem feltétlenül szöget ütött a fejemben, hogy a konszolidáltnak mondott Kanadában játszódik a történet. Ott is ekkora a nyomor? Nem szívesen hiszi ezt el az ember.)

A történet hallatán gondolom most mind belelkesedtetek és mentek is jegyeket rendelni. Igen, erről szól - de nagyon élvezetesen. Nem gondolná a leírás alapján senki, hogy mennyi poén van az előadásba elrejtve. Hiszen maguk a hajléktalan gyerekek sem élik meg minden percüket tragédiaként. Itt ráadásul felmutatnak egy összetartó közösséget és Kivinek van több igazán közeli barátja is. A poénokon kívül az előadásba sokszor bevonják a nézőt is. Én erre a főpróbára elvittem a két lányomat, némileg azzal a hátsó szándékkal, hogy szembesüljenek  esetleg azzal, hogy nem ők a legszerencsétlenebb gyerekek a világon (nincs TV otthon és sosem volt Barbie babájuk, s még sorolhatnám életük tragikus elemeit). Minthogy más gyerek nem volt jelen, a színészek elég gyakran kérték az ő közreműködésüket (más nézőkét is persze), én így közöttük szerencsésen megúsztam azt is, hogy szél legyek, vagy papírzacskót csattogtassak. Ők ezt nagyon élvezték, így mindenki jól járt.

Az előadás tortakínálással záródik, jelentem elég finom volt - a lányok erre a mozzanatra is fognak emlékezni. De az előadáshoz talán mégis kicsik voltak, vagy annyira messze volt tőlük a felvetett téma, hogy inkább hárították: egyáltalán nem akarták megbeszélni. Gimisekkel ez talán másként lesz.

Ez egy állandó rovat lesz, igyekszem naponta kiemelni a műsorból azt, amit aznap néznék, ami elég érdekesnek tűnik  (ha nem láttam volna már , vagy ha lenne épp idő, vagy ha nem ütközne mással)

február. 22. péntek

Átrium - Negatív varieté - színház árnyjátékokkal. Láttatok ilyet már? Én nem, ki lehetne próbálni

Belvárosi Színház - Gyógyír északi szélre - Fullajtár Andrea és Őze Áron kettőse csak e-mailen találkozik, így jön létre a kapcsolat. Nagyon intenzív előadás, nagyon szerettem és nyugodtan tudom ajánlani. Talán másfél óra egy részben. (Bár már ott tartanék, hogy fel lenne töltve ez a tavalyi beszámoló is - idővel eljutok hozzá.)

Játékszín - Mr. és Mrs. - Tekintve, hogy eddig Pindroch Csabát azt hiszem minden pesti előadásában láttam, ezt is megnézném már, de még idáig nem jutottam el. Kétszemélyes előadás, amiben Verebes Lindával játszik - ki hinné, a férfi-nő kapcsolatról, gondolom szórakoztató lehet.

Karinthy Színház - Janika - ezt szerettem, és a beszámoló fel is van már töltve szerencsére - igényesen szórakoztató előadás

Katona József Színház - Woyzeck - nagyon jó rendezés, Keresztes Tamás miatt (is) érdemes látni, másfél éve láttam, maradtak éles emlékképek (feltöltése szintén még időbe telik).

Kamra - folytatódik a Gondnokság sorozat, pár hete írtam a Tháliában játszott epizódról - szappanopera Katona-módra.

Örkény Színház - Kasimir és Karoline - Bagossy László rendezése nagyon fontos előadás, válasszátok ezt, ha menni akartok valahova és nem döntöttetek! Kétszer láttam, mindkétszer tetszett, ez is nyomokat hagy, éles emlékképeket. A férfi-nő kapcsolatot boncolgatja a darab, meglehetős keserűséggel

Pesti Színház - Mikve - Sokan mondták már, hogy sodró lendületű előadás, még én se jutottam el rá, pedig van benne néhány színész, akire kíváncsi vagyok. Sikerdarab, egy ideig menni fog biztosan, ezért is halogatom.

Radnóti Színház - Jelenetek egy házasságból - a talán túl részletes elemzésem már feltöltve, érdemes az előadásnak esélyt adni

Szkéné - 42. hét - Pintér Béla - Csákányi Eszter - Thuróczy Szabolcs - Stefanovics Angéla - akinek ennyi érv kevés, és fogalma sincs, hogy miért kellene megnéznie, próbálja ki csak úgy. (A beszámoló nemsokára jön, ez őszi bemutató volt...)

Opera - Turandot, Kovalik rendezésében, amit a sikerre való tekintettel talán tíz évnél is régebben játszanak. 

Nem tűnik rossz napnak a mai, aki nem hóeltakarítással fog foglalkozni az este,  menjen színházba!

Számtalan kezdőgondolat kavargott a fejemben, amikor kiléptem a színházból. Többek között:

1. A Katona saját társulata 30 év alatt sem érezte azt, hogy épp a névadó kötelezőjével lenne dolga - most vendégjáték formájában látjuk, csupán egy alkalommal

1. Milyen bitang jó színházat játszik Bocsárdi László társulata. Ez már a sokadik vendégjáték és még sose bírtam eljutni az anyaszínházukba. Pedig kellene.

2. Az előadás jó nagy kitolás azokkal a gimisekkel, akik ezt esetleg a dráma elolvasása helyett vállalták be. Nagyon nem pótolja. (Felmerült bennem az is, hogy ugyan Sepsiszentgyörgyön olvassák-e a Bánk bánt, amit az itteni gyerekek is nagyjából a wikipédiából ismernek, tisztelet a kivételnek. Persze, hogy mennyire elavult a nyelvezete és milyen óriási távolságra van a mai tizenévesektől, az szintén egyértelmű.)

3. Megint itt egy színházi előadás, amely egészen más képet ad közben, mint utólag. (Lsd. a tegnapi Kivit, amelyet a lányaim közben élveztek, utólag pedig húzogatták a szájukat.) Az én esetemben a ma esti kép éppen a fordítottja: a mű a végére összeáll és beigazolódik, hogy ott volt a helyem ezen az előadáson (annak ellenére, hogy a Xerxesz volt betervezve). Korábban nagyon szerettem Ruszt Bánk bán 96-ját és Alföldi Bánk bán juniorját is, így örülök annak, hogy megint láttam egy jó megközelítést. (A tavalyi kecskeméti előadást sajnos nem láttam, pedig amint hallom, kellett volna.)

De kezdjük az elején:

Az előadás  nyitott színpadon indul, fekete deszkák, néhány mikrofon, egy fekete nejlonnal letakart asztal látható oldalt. A nézőtér jobb oldalán külön emelvényen cimbalom, ide néhány alkalommal a címszereplő is felmászik. Némi kavarodás a kivett székek miatt, át kell helyezni azokat, akiknek nemlétező székre szól a jegyük. Én is átülök, semmi kedvem a letakart fekete asztal mögött ülni a sor szélén. Jobb látni azt az előadást, amiről beszámol az ember. A szereplők is fekete-fehérben, mintha a világ is így válna ketté - viszont Melinda szürke ruhában van. A háttér nagy fehér vászon, ami kontrasztot alkot a fekete padlóval, mindaddig, amíg meg nem jelenik a vászonra kivetítve egy öreg ember arca, aki I. világháborús nótát énekel Doberdóról.

Őszintén bevallom, hogy ebben a pillanatban nem tudtam kötni a Bánk bán témához Doberdót. Később az előadás végén ezt a nótát Bánk bán is elénekli újra, miután Gertrúdist megölte , és az ötödik felvonás elmaradt a nagyszabású II.Endre-Bánk bán rivalizálós jelenettel, a hírrel, hogy meghalt Melinda és a gyerek, az általam legpimaszabbnak tartott "nincs a teremtésben vesztes csak én mondattal". ( Én vagy 25 évvel ezelőtt, amikor Sinkó László még nem volt annyira befutott színész, rajongással hallgattam a Hungaroton által kiadott Bánk bán előadásnak CSAK az ötödik felvonását, amelyben méltó király volt Sinkovits Bánk bánja mellett. Emiatt nagyon élvezem, hogyha ez a felvonás kerül sorra, mert még mindig tudom a szöveg jelentős részét. Ez most elmaradt. )

Lehet, hogy közületek a gyors felfogásúak a doberdós nótából és ebből az információból már össze is tudták rakni az előadás üzenetét. Nekem még kellett az a segítség, hogy a műsorfüzetben az szerepel: II.Endre - Nemes Levente. (Tiborcként is ő volt látható.) Az előadás kezdő jelenetében tehát a királyt láttuk, aki nem érkezett vissza a harctérről, hogy elrendezze a hőbörgő magyarok ügyét és megbékítse felesége ellenségeit, mert nyilván elesett sok más magyar katonával együtt. Az én értelmezésemben ez az elmaradó zárás azt jelzi, hogy sokkal nagyobb a baj, mint amit el lehet rendezni - és nincs is ilyen ember, aki erre hivatott. Doberdó előhívja az I. világháborút, az pedig Trianont és a katasztrófát, a magyarság szétszakítottságának kezdetét.

Katona darabjában morognak a békétlenek, gyűlölik a helyüket elfoglaló idegeneket (paradox, hogy idegenellenességét Petur épp a két bojóthinak vallja meg, őket vonja be a németellenes kampányába). Melinda korántsem látszik nyavalyásnak és naívnak, elintézi Ottót könnyedén, akiről azt is nehéz elképzelni, hogy a port be merte tenni a nő italába. Gertrúd a hatalmával van elfoglalva, Bánk bán rémesen tehetetlen, nem képes racionális cselekedetre - mindig felbosszant ha látom, hogy egy férj látja a feleségét tusakodni és bár féltékeny alkat, ott hagyja egyedül és elmegy " a nagyobb jó érdekében" tevékenykedni. Nem szimpatikus ez a Bánk bán, nem látjuk túl jónak ezt a Melinda által idealizált házasságot sem, üres frázis a szájából a becsület és nem csak akkor tűnik úgy, hogy politikai szónoklatot tart, amikor elé teszik a mikrofont. Összességében csupa hőzöngő és egymásra fenekedő alakkal szembesülünk, többnyire lassú menetű párbeszédekben, egyáltalán nincsenek statiszták, még a pártütők gyűlésén is mindössze hárman vannak. Sok a csend ebben az előadásban, feltűnően sok. Nincs se eljátszott, se jelzett lakomázás, züllés - van néhány sonka és kolbász, disznófej az asztalon, majd azt is leborítják. Az üres, kopár színpad a második részben kiegészül egy lépcsősorral és néhány összehajtható fekete székkel. Nagyon sokszor kapcsolják fel a nézőtéri villanyokat és használják a nézőteret is járásra - hangsúlyozzák a színházszerűséget. Mintha a darab nem csak az élet dolgairól szólna, hanem a színházi szakmáról is. (Vagy én vetítem bele, de nyilván minden nézőben máshogy csapódik le egy előadás - kit mi foglalkoztat, az érinti meg.)

Én azt hiszem, hogy ez a határon túl született Bánk bán mintha tükröt tartana nekünk (így a vendégjátékon különösen), hogy itt marakodunk, kultúrharcolunk, öljük egymást, miközben ezek az ügyek (lsd. Melinda elcsábítása) pitiánerek, és a nagy tragédia az egészen más. Arra még csak nincs is rálátásunk. 

Részletes szereposztás és infó:

http://www.tamasitheatre.ro/hu/45.html?eloadas_id=5187

Ezt is megértük. A válság kellős közepén létrejött még egy új játszóhely a Fókusz Könyváruház hátsó raktárának helyén. (A Városi Színház és a Pentaton Koncert- és Művészügynökség együttműködése nyomán, Zimányi Zsófia kezdeményezésére.)

A Hátsó Kapu kellemes hely, új gondolkodó tér lesz és a fiatalokat célozza elsősorban meg. Van egy kávézó része, közvetlen átjárás a könyvesboltba és egy kétoldalú tribün, amin párnákon lehet majd üldögélni. Fapados megoldás szó szerint, támla nincs. A Rózsavölgyi Szalon társintézménye, azért jött létre, hogy azok az ígéretes előadások is megszülethessenek, amelyek a hangsúlyozottan polgári miliőbe nem passzolnának. Teret ad kísérleteknek, új szerzőknek, zeneakadémistáknak és független alkotóknak. Akinek van valami terve, esetleg készülő darabja, az forduljon hozzájuk. (Antré-pályázat) Lesznek stúdió-beszélgetések, kiállítások, folytonosan változó graffitik a redőnyökön, hétvégén gyerekprogramok (élményműhely, bábszínház) is.

A sajtótájékoztatón elmondták, hogy egyik kiemelt céljuk a kultúrán belül létrejött klikkesedés ellen tenni,  egy olyan helyet akarnak létrehozni, amely nem kötődik egyik politikai csoportosuláshoz sem.

Hát igen, ez lenne a jó irány.

További információ: www.hatsokapu.hu

Decemberben beszámoltam egy nyílt próbáról, amelyen az előadás még nem egészen kész verziója ment le. Utána volt egy kis közönségtalálkozó, amely szinte mindig van a tanterem-színház célra készült előadások kapcsán. Itt felmerült, hogy szeretnének egy mai költővel olyan verset íratni, amelyben Ady és Petőfi jellemző sorai keverednek. Bedobtam Lackfi János nevét, akit több alkalommal hallhattam közönség előtt is megnyilvánulni, rendkívül szórakoztató. Nem mondhatnám, hogy benne egy színész veszett el, mert nem veszett el. Ha ismeritek az Apám kakasa című nagysikerű opuszát, akkor ti is egyet érthettek abban, hogy nála alkalmasabb nincs is erre a felkérésre. A bemutatóra pedig tényleg megszülettek a költemények, amelyeket ti most el is olvashattok itt. A szerzőtől kaptam a szöveget, az ő engedélyével közlöm.
 Akármelyikőtök rendelhet verset Lackfitól, a honlapján működik a "versgyár" című szolgáltatása - kattintsatok rá, ha érdekel: http://www.lackfi-janos.hu/
 (Én három éve kértem verset az Állatkertben tragikusan megdöglött krokodilokról - így most ezekkel együtt elmondhatom, hogy több fontos vers megszületéséhez is hozzájárultam, amelyek a magyar irodalmat mind-mind gazdagítják. Erre büszke is vagyok.)

Lackfi János

EGY KIS SZERELEM

Még nyílnak a völgyben a Góg és Magógok,
Még zöldel a kertben dudva, muhar,
De látod amott a fülemben az ólmot?
Már hó takará el a talpra magyart.
Még ifju szivemben a lelkek a pányván,
Virítnak a csókos ütközetek,
De íme, sötét fejem tengerre vágtat,
A tél dere már megüté kezedet.

Elhull a virág, s a vad, úri tatárok,
Fut veled, hitvesem, ócska szekér,
Ki most fejedet föl-fölhajigálod,
Holnap nem omolsz-e le, mint aki fél.
Ha elhagyod Dózsa György unokáját,
Fejfámra véres szívemet kiakaszd,
S én feljövök érte a sarki közértből,
És felpofozom pasidat, a pimaszt!

MÉG EGY KIS SZERELEM

Befordultam a konyhára,
Hajam fekete zongora,
Rágyújtottam a pipára,
Vagyok a Halál rokona.

A pipám javában égett,
Mint egy havas Krisztus-kereszt,
Nem is mentem én avégett,
Csak azt szeretném, hogy szeress.

Tüzet raktál, eszemadta,
Fekete szén, piros a gyász!
Égő pipám kialudott,
Húsodba téptem, héja-nász...

A JUHÁSZ PÁRIZSBAN REMIX 1.

Párizsba tegnap beszökött a juhász,
Egy szamár hátán suhant nesztelen.
Földig ért lába halk lombok alatt,
Üvöltözött velem.

Ballagtam éppen a szamár felé,
Legelésztek kis rőzsedalok,
A babája füstös és furcsa,
Közepesen halott.

Jött a juhász és súgott valamit,
De tájszólásban, s nem értettem én,
Züm, züm, röpködött a babája lelke,
Mint tréfás költemény.

Párizsban az ősz nekikeseredett,
Vinnyogva bőgött, kacagva szaladt,
Felváltva ütjük a szamár fejét
Nyögő fülek alatt.

A JUHÁSZ PÁRIZSBAN REMIX 2.

A juhászba tegnap beszökött a szamár,
Égtek fülében kis rőzsetüzek,
Suhant nesztelen a furulyája,
Őrizte kezemet.

Ballagtam érettségi után,
Füstösen, furcsán, mint egy pipa,
Azt legelésztem, hogy meghalok,
A lelkem egy ima.

Elért az Ősz és súgott nekem,
Hogy el ne rontsam a memoritert,
Züm-züm, se furulyám, se falevelem,
Nem ad a bank hitelt.

Párizsban csak holttestet látott,
Szegény juhász kacagva szaladt,
Földig ért lába, tréfásan paskolt
Péppé egy szamarat.

A JUHÁSZ PÁRIZSBAN REMIX 3.

Szamárba tegnap beszökött a Párizs,
Az Eiffel-torony szúrta is kicsit,
Kánikulában sütöttük meg roston
A füstös, bús csacsit.

Ballagtam éppen a juhász felé,
A gyöpös hanton francia ugar,
Meghalok, mondtam, mert a fejemre vert
Botjával a szivar.

Elért az Ősz és tovább is szaladt,
Bortól a májam jócskán bereped,
Züm-züm, a juhász átment méhecskébe,
Párat bukfencezett.

Egy perc: babája haldoklott nesztelen,
Furulyázott pár tréfás levelet,
Nagyot üt bújában az Ősz fejére,
S most vérben heverek.