Ez a mai második előadás (A hétfejű tündér után) is inkább egy lebeszélő blog kifejezetten hálás témája lehetne. Rengeteg okot fel lehetne sorolni, hogy miért nem működött ez a kabarétörténeti előadás. Néhányat fel is sorolok nemsokára, de előtte megpróbálom magamat megerőltetni és összeszedem azt, ami miatt esetleg (?) érdemes volt megnézni mégis. Ez a nehezebb.
A legfőbb értéke az előadásnak: néhány színésznek mégis volt pár jó jelenete, annak ellenére, hogy dramaturgiailag hálátlanul volt összeállítva az anyag. Azt éreztem, hogy Benedek Miklós és fia mindent megtett, hogy még véletlenül se jöjjön lendületbe az előadás és ahol mégis lendületbe jött, ott behúzták a féket azonnal. Számtalanszor elhangzik a szövegben, hogy milyen kínos, amikor nem nevet a közönség. És valóban, a közönség alig nevetett. Majdnem fél óra telik el, mire bejött Vida Péter már a második szerepében és előadott egy számot (nagyszerűen) egy női ruhában. Akkor lett először taps. Ugyan rajta van a színlapon, hogy nem mindig kell nevetni a kabaréban – de sajnos nemcsak, hogy nem nevetünk, kifejezetten unatkozunk. Sokan haza is mennek a szünetben. Eredetileg is csak fél ház van, nyilván senki nem agitálta az ismerőseit, hogy ezt az előadást mindenképp látnia kell. A színlapon az is rajta van, hogy nem nosztalgiára, múzeumra van szükség – a mához kell, hogy szóljon az előadás. Ami átjön ezzel szemben: épp a nosztalgia, épp az avíttasság érzete. Sok a kiszólás, az önironikus megjegyzés arról, hogy a közönség nem erre vágyik. Bejön a jóslat, tényleg nem erre vágyik a nézők nagy része. A színház májusi műsorára nem véletlenül nem tűzték ki már a Bombaüzletet?!.
Elavult lenne a kabaré? Én azt hiszem, hogy nem. Nemrég láttam a Rózsavölgyi kabaré-összeállítását, amely szintén végigmegy lényegében a XX. század első öven évén, viszont ahhoz a legjobb és nem a legkevésbé ismert számokat választották. Annak az előadásnak van lendülete, nem túl hosszúak a részek és nem unjuk. Van egy zongora és három színész, akik egy pillanatra sem engedik lazulni a nézőt, nem hagyják unatkozni, hanem viszik magukkal jelenetről jelenetre, rendkívül feszes váltásokkal. A kabaréhoz nem kell nagy látvány, nem kell nagy színpad, viszont kellenek lendületes és a műfajhoz jól értő művészek. Ebben az előadásban volt nagy díszlet, de nem adott hozzá az élményhez. Nem volt viszont egy olyan váz, amelyre felfűzhetőek lettek volna a jelenetek. Az elején mintha úgy indult volna, hogy lesz egy narrátor, aztán ez elmaradt. Jól jött volna a konferanszié. Amikor alkalmilag megjelenik – megint Vida – az percekig felélénkít minket. Ugyanígy Schell Judittal közös számukban (sárga dinnye vagy görög) szintén van lendület és adnak energiát a közönségnek, de aztán ezt a lendületet is szándékosan megtörik. A címadó jelenet is Vida miatt él, a makedón terroristák szánalmasan sematikusak. Vida minden megmozdulásában bizonyítja, hogy neki való a műfaj és a nagy öregek méltó utóda. Csak miatta is érdemes lenne kabarét játszani. Partnere ebben Józsa Imre is (aki a Rózsavölgyi Szalon előadásának is egyik tartópillére – de abban az esetben mindhárom színész az) és persze a profi Szombathy Gyula. A többi szereplő közül még Szegezdi Róbertnek vannak jó pillanatai, de nem győz meg arról senki a fenti három szereplőn kívül, hogy élvezi is azt, amit csinál. Lehet, hogy mind kínosan érzik magukat és mind tudják, hogy így ez az anyag nem igazán nézőbarát, nem működőképes. Néhány színészről az jutott eszembe, hogy mit keresnek egyáltalán zenés darabban, miért nem maradtak a kaptafánál, miért nem játszanak művész-színházakban fajsúlyos szerepeket, amelyekben hitelesebbek, mint itt. Táncos komikusnak vagy szubrettnek nem alkalmasak ugyanis, ahhoz jól kellene énekelni. Az ő neveiket nem említem fel, több régi szép előadásukra akarnék inkább emlékezni, hátha idővel elfelejtem, hogy ebben a produkcióban is megfordultak valaha. Ezt remélem.
Vida Péternek jó lenne megfelelő partnereket találni és szintén egy háromszereplős kabaré-estet összeállítani esetleg a Mikroszínpadon, ahol ez igazán hatna. Nem ásnám el egy este alapján a kabaré műfaját magát, pedig utólag azt is mondhatnám, hogy ez volt a valódi célja az előadásnak, mindenkit átirányítani a stand up-hoz. (Az előadásban ez el is hangzik, a nézők minden ellenérzését kimondják a színpadról - "metaforát tízkor? ki kíváncsi rá? fáradtak a nézők"- , de attól még igaz marad az, hogy unjuk a darabot, nem kevéssé. Aki szépen mondja ki a rettenetet, azzal fel is oldja. Itt nem oldja fel ez sem.) Ezt az összeesküvés-elméletet valószínűsíteném, ha nem Benedek Miklós rendezte volna az estet. A csalódás így még nagyobb. Színészként az ősszel csalódtam Benedekben, most dramaturg-rendezőként is.
Jön a Kamrában nemsokára a Szacsvay Lászlónak összeállított Benedek-féle est. Ha esetleg Szacsvay látta ezt az előadást, lehet, hogy vannak már álmatlan éjszakái. Én csak abban bízom, hogy ő van olyan tapasztalt, hogy kivédi, hogy egy ennyire hálátlan anyagot rákényszerítsenek. Ennek drukkolok. Vagy annak, hogy a Katona vezető rendezői közbelépnek, és nem hagyják, hogy egy hasonló merényletet hajtsanak végre a nézők ellen náluk is. Maradjon egyedi eset a bombaüzlet és ne egy sorozat egyik eleme legyen, mint a kabarétréfában.
