Mezei néző

Három az egyben – azaz film, színház és hangjáték együtt másfél órában, amit kapunk, ha a TÁP-Színház előadására elmegyünk. És minden perce nagyon aktuális, vonatkozik a mai színházi viszonyokra – jó annak, akit ez egyáltalán érdekel.

Ma végső estéjéhez érkezett el a Műv.ház sorozat. A hatodik részben nagyon megfogott Szamosi Zsófia és Makranczi Zalán kettőse, és vérbeli mezei nézőként vártam a happy endet, de az csak nem következett be azóta sem, sőt a hetedik részben egyikük sem szerepelt. De azért visszaültem a mai utolsóra is.

Minthogy ezt az improvizációra nagyban építő sorozatot az élet írja (értsd: a következő rész cselekménye azon múlik nagyrészt, hogy mely színészek érnek rá a kitűzött napon fellépni), attól tartok, hogy a műv.ház igazgató Zsuzsa (Szamosi Zsófia) és az orvos-reménybeli musical főszereplő Krisztián (Makranczi Zalán) kapcsolatának kivirágzása nagyrészt a Pintér Béla társulat program naptárán bukott el. (Ahogy vártam, azért egy videó-üzenettel most is kárpótoltak minket…) Mi lett helyette? Lett-e bármiféle boldog vég?

A poént nem lőném le, hátha van valaki, aki majd a youtube-on megnézi.

A mai rész viszont nagy megelégedésemre jelentős részben ismét Makranczi Zalánra épült. Krisztián orvosként a sorozat folyamán két embert is újra életre keltett, ezzel jelentősen megnövelte az emberiség története során feltámadt egyének számát. Spoiler: De a tömegkatasztrófát neki sem sikerült elhárítania, akármint is igyekezett. A mai részben ismét a sámán-motívum került kitüntetett helyzetbe, de sajnos a szereplők minden erőfeszítése ellenére a turáni átkot nem sikerült feloldani, ami elég rossz hír nekünk. Nem lesz vége a gyűlölködésnek és nem jön el a szeretet és a béke hona.

Ezt a színházat az élet is írja, így a tegnapi Kurátorokhoz hasonlóan (Nemzeti TÁP-előadása) most is érzékeltük Kerényi Imre legújabb beszédének megtermékenyítő hatását…A nevetésből ítélve mindenki up to date volt a nézőtéren. A bontás-pusztítás gondolat is azonos, de Kopjáson nem színházat bontanak, mert az nem is volt, hanem a műv.házat. Mélygarázs lesz helyette.

Ugyan továbbra sem részletezném a végkifejletet, de a horror-paródiák kedvelőinek lenne érdemes majd ezt a részt megnézni. Patakokban folyt a művér. Sorra került azért a Dózsa-musical szerelmes dalának eléneklésére is. (Krisztián partnere Nóri volt – Szilágyi Csenge – legyen ennyi is elég sejtetésképpen.)

Az előadás sorozat érdekes színfolt volt a pesti színházi kínáltban, némileg eklektikus produkció, amelyben a profi színjátszás és a blődli ízei keveredtek. Ahogy Dömötör Andrást és csapatát ismerem, a Gondnokság és ez után jövőre várhatunk tőlük valami egészen mást vagy nagyon hasonlót. Nem bánnám, ha a pillanatnyi alkotótársak közül lenne néhány, akit megtartana…

A mai este egészen másként alakult, mint ahogy terveztem. Eredetileg két elgondolásom volt: vagy a megmaradt három csomag dolgozatot javítom tovább, vagy pótolok egy rég halogatott, de számos szavahihető kritikus által nagyra tartott repertoár-előadást. Ehhez képest egy internetes portálon véletlenül megláttam dél körül, hogy ma a Zeneakadémián Kékszakállút énekelnek… Minthogy ez a Figaró mellett a másik kedvenc operám és még az őszi Erkelben játszott sorozatból is négyet néztem (hiszen Bretz Gábor és Mester Viktória énekelték!), viszonylag kevés tipródás után az eredeti program felrúgása mellett döntöttem.

Nem, tényleg nem csak a Mario és a varázslót láttam az utóbbi időben. A legtöbb embernek ez valóban brutálisan hangzik, de ez van: megnéztem ezt az operát két hét alatt összesen nyolc alkalommal (illetve még korábban, az őszi bemutatót is). Bár emellett ez-az még történt velem, ez a két hetem erről az előadásról szólt alapvetően ( a fiam bárányhimlőjéről is), de minden más csak mellékesen történt ezek mellett.

Nem is olyan régen, május 4-én megtapasztaltam, hogyan képes Bretz Gábor egy szerepet újraértelmezni, más megvilágításba helyezni, amikor felszabadul a nyomás alól és egy sorozat utolsó előadását játssza. Képes rögzíteni, azaz számos alkalommal ugyanazt a koncepciót és mozdulatsort reprodukálni, de mégis van benne valami a lázadóból és HA ráerőszakolnak egy értelmetlen koncepciót, akkor csak megmozdul benne a kisördög és igyekszik levetni a béklyóit, vagy legalább lazítani rajtuk.

Nagy várakozással nézek a június elé – alig lesz majd üres napom, bár már nyilvánvalóan itt a szezon vége. Itt van röviden, amit a figyelmetekbe ajánlok.

Ha van véletlenül valaki, aki az őszi bejegyzésemet olvasta, joggal feltételezhette, hogy szó nem lesz itt újranézésről. Még ötről semmiképp. (Az előadás mindössze  38 perc, nem a Parsifált néztem meg hat este, ezt azért hozzáfűzném a magam mentségére.)

Hát nem is tűnik racionális dolognak, viszont most kezdem azt érezni, hogy ismerem az előadást. A rendezést továbbra sem tartom jónak, pontosabban teljes egészében énekes-ellenes munkának tudom HAT megtekintés után minősíteni. Nem mondhatja senki, hogy felületesen ítélem meg. Magát az operát viszont kifejezetten megszerettem és ezek után szívesen újranézném másik rendezésben. Alkalmas szereplőket a jelenlegi szereposztásokban is fel tudnak mutatni, nem a játszókkal van problémám, leszögezem előre. Minek mentem vissza? Csakis a három énekes miatt, akik a főszerepet éneklik. Nem tudtam kihagyni, "muszáj volt" mindegyik szereposztást megtekinteni, legalább egyszer, annak ellenére, hogy nem volt egyszerű erre valamennyire is optimális alkalmakat találni, hiába volt tizennyolcszor is kitűzve. Kapunk mindhárom esetben egy-egy vonzó pasast a főgonosz szerepkörben. Miért lettek ilyenek? - a motiváció az nem látszik, ne keressük. Itt következik a "boncolási jegyzőkönyv"...

Mostanában az Operaház gimnazistáknak szervezett kalandjával foglalkozom, egészen irracionális módon számos előadást megnéztem a Mario és a varázslóból, és még meg is fogok néhány továbbit. Eközben egészen biztos vagyok, hogy épp ez az előadás nem való e korosztálynak. (a sorozat végén újabb bejegyzés jön!) Ez, amit ma este láttam, viszont annál inkább. Az „Oszd meg!” a gimnazista-egyetemista korosztályt, vagy mondhatjuk tágabban is, „ a Facebook népét” szólítja meg, azokat, akik emberi kapcsolataikat többnyire online bonyolítják. Akit ez nem érint, sosem chatelt és egyszer sem próbálta még kitalálni, hogy egy hangulatjel nélküli üzenet most pontosan az-e ami, vagy ha nem, akkor most mi a teendő – csak akkor vetődjön el a Tháliába, ha esetleg rendelkezik olyan kiskorú gyermekkel, akinek a szokásait éppen ilyen közvetett módon akarja megismerni. Azok, akik akár kismértékben is érintettek, szeretni fogják az előadást.

Ez a színházlátogatás egészen spontán jött létre. Még negyedórával korábban sem gondoltam rá, hogy Robert Dubac „A férfiagy, avagy nincs itt valami ellentmondás?” című hetvenöt perces, egy színészre tervezett vígjátékán fogok ülni, sőt még azt se, hogy éppen erre az estére ki van tűzve az előadás. Hogy mit kerestem a Nagymező utcában akkor? Borítsa örök homály…

Idén úgy alakult, hogy nagy mennyiségben fogyasztottam Mozartot. A varázsfuvolát háromféle rendezésben nyolc alkalommal, továbbá Szöktetést, Don Giovannit kétszer, Figarót ötször – ez 16 este négy hónapon belül. Azt gondoltam még 24 órája, hogy az Operaház által egy előadássá összekapcsolt két egyfelvonásosból feltétlenül A színigazgató lesz az, amelyik jobban fog tetszeni. (Nem így lett, ha valaki a végeredményre kíváncsi, ezt azonnal elárulhatom.)