Nem, tényleg nem csak a Mario és a varázslót láttam az utóbbi időben. A legtöbb embernek ez valóban brutálisan hangzik, de ez van: megnéztem ezt az operát két hét alatt összesen nyolc alkalommal (illetve még korábban, az őszi bemutatót is). Bár emellett ez-az még történt velem, ez a két hetem erről az előadásról szólt alapvetően ( a fiam bárányhimlőjéről is), de minden más csak mellékesen történt ezek mellett.
[Megnéztem a Stuart Máriát például, de főpróbán. Mivel az előadás a próbafolyamat részének számít még, most indokoltnak érezném a színház kifogását, ha a még nem kész állapotról beszámolnék, így öncenzúrát gyakorolok és nem teszem. Nézzétek meg, most már bemelegedett. (Szandtner Anna, Hámori Gabi!) Már így is voltak figyelemre méltó színészi teljesítmények benne. (pl. Örültem Bercsényi Péter és Spiegl Anna kikölcsönzésének a Bábszínházból, de sorolhatnám a társulat színészeit is.) Egy másik előadás ugyancsak nem fogott meg – az kifejezetten a darab miatt -, de a benne részt vevőket nem bántanám meg inkább…, elég baj nekik, hogy játszaniuk kell még. Azt is borítsa a feledés jótékony homálya, hosszú életű nem lesz. Ma pedig megnéztem a Platonov főpróbáját, amely engem lekötött, elgondolkodtatott, egy Don Giovanni változatot sikerült belelátni László Zsolt alakításába, amelyről előbb-utóbb külön bejegyzésnek kell jönnie az alakítás nagy formátuma miatt….]
De vissza a Marióhoz:
Mi történt kilenc megtekintés során? Kibékültem a rendezői elképzeléssel? NEM, de valamelyest hozzászoktam, a főszereplő teljesítménye pedig egészen lenyűgözött. Sőt: idő közben megszerettem az operát és határozott hiányérzetem van már most, egy nappal az utolsó előadás után. Az, hogy egy ilyen fordulat megtörténhet, fel nem merült bennem még május elején. (Gondoltam, jó esetben egyszer túlélem mindhárom szereposztással és ennyi.)
Milyen volt ez a két utolsó délutáni előadás? Egészen rövid beszámoló következik, minthogy ez már az ötödik a témában…
A 11-kor kezdődő előadásokra nem juthattam el, csak hallomásból tudom, hogy a csütörtök délelőtti Kálmán Péter által főszerepelt előadásnak darabtemetés jellege lett, ahogy a kedd délutáninak is. (Már Bretz Gáboré kapcsán leírtam, hogy ennek az a fő szabálya, hogy olyan néző, aki még sose látta, ne gyanakodjon, azaz az új mozzanatoknak az előadás koncepciójába be kell illeszkedniük.)
- Szerda délután – Cser Krisztián – A teltház varázsa
Némileg hezitáltam, hogy a katonaságnak eladott teltházra beüljek-e vagy sem, fog-e sikerülni. Szerencsémre voltak olyanok, akik minthogy ingyen juthattak a jegyhez, mégsem jöttek el és így ez a telt ház 90%-ot jelentett inkább. Ha ezt összevetem bármelyik másik előadáséval, akkor elmondható, hogy ez volt a 18 előadás közül a legnézettebb. A berakott függöny ellenére valószínűleg az énekesek is érezhették a közönség visszajelzését, mert egészen más, ha háromszor annyi ember reagál a poénokra, amelyek a látványeszközöknek köszönhetően záporoznak a mű elején a nézőkre. A katonák és kísérőik jól fogadták az előadást. Meg kellett állapítanom, hogy ennyire elegánsan nem szoktak manapság az emberek operába járni, ami kicsit azért kár. Ennek a közönségnek ünnepet, eseményt jelentett az előadás.
A Mario engem most is egészen lekötött, a nyolcadik alkalommal is. Sőt. Pont ez az a helyzet, amikor már a ráismerés öröme dominál. A múlt kedden azt éreztem, hogy egy gyorslifttel felvittek egy hegytetőre, amely voltaképp fennsík és Cser Krisztián minden egyes előadása ugyanide hozott vissza. Nem éreztem lényeges, mélyreható különbségeket az előadásai között, inkább „csak” azt, hogy valaki a rendezői utasításoknak megfelelve, valóban komolyan vette a szerepet, a darab szellemében akarta játszani és ez sikerült is neki. Megteremtette a karaktert, aki élő személy benyomását keltette. Ez nem kevés ebben a rendezésben. Amit ki lehetett hozni ebből a rendezésből, azt kihozta. Az alakítás sikeressége a következetes játékon kívül, nagymértékben köszönhető rendkívül szép basszus hangjának. Van jó néhány dallam a hosszú recitativók között, amelyeknél teljes fényében és erejével szárnyalt ez a hang, ahhoz hasonlóan, amikor a nap kibújik a felhők közül. "Salve!" Csak ezek miatt is érdemes az egész operát végighallgatni. Természetesen az lett volna a legjobb, ha most is, ahogy ősszel, a Kékszakállúval párosítva megy a darab...
- Csütörtök – utolsó előadás – „volt aki temetni jött, meg aki nem”
Már a szerdai napon is erősen éreztem, hogy milyen felszabadító élmény naponta ugyanarra az előadásra beülni és mást se tenni, mint mozzanatról mozzanatra nyugtázni, hogy igen, megtörténik, aminek meg kell történnie. Nagyon kellett nekem épp ezen a két napon az előadás megnyugtató hatása. Semmiképp nem vártam épp a Mariótól azt, hogy önmagában az egész napom előjelét képes megváltoztatni. Pedig ez történt, a kilencedik este is.
Az, hogy nem egész pontosan ismétlődött meg minden, a mellékszereplők hozzáállásán múlt. A kórus számára ez volt a 18. alkalom, két héten át jellemzően napi kettőt játszottak belőle. Tartogattak erre az utolsó alkalomra néhány új mozzanatot, amelyek nem voltak kirívóak és belefértek a keretek közé és valószínűleg nem tűnhettek fel azoknak, akik először látták. Az egész előadás hangulatát és üzenetét nem változtathatták meg, mert a főszereplő, Cser Krisztián nem változtatott a szerepfelfogásán, nem súlytalanította el a figurát. A keddi előadás esetén leírtam, hogy néhány mozzanat megváltoztatásával hogyan érhette el Bretz Gábor, hogy nyomasztó benyomások helyett örömünnep-hangulat legyen úrrá a színpadon. Mozgására más jellemzőt nem tudtam találni, párduchoz hasonlítottam. Ha Bretz Gábor párduc, akkor viszont Cser Krisztián feltétlenül tigrisre emlékeztet – az ő alakításában Cipolla fenyegetőbb és méltóságteljesebb. (Az áldozatoknak hasonló módon nincs sok esélye a menekülésre – ne menjünk abba bele, hogy mi lenne a kellemesebb: egy dzsungelben egy párduccal vagy egy tigrissel találkozni szembe.)
A kórustagok élvezték ezt az utolsó alkalmat, az bizonyos. Készítettek néhányan selfie-ket magukról az előadás elején, a Marilyn Monroe-k ritmusra nyújtózkodtak, emelgették a lábukat, bár most Cipollát nem támadták le, visszafogták magukat. Szamosi Donáth Marióként most is felemelte a lábát a csókjelenet közben. Egyéb kilengésekkel nem próbálkozott. A legnagyobb változtatásokat Rezsnyák Róbert eszközölte, aki most körbekínálta ennivalóját, nem csak Marióval foglalkozott, illetőleg hipnotizálásánál minden kezdeti tiltakozása ellenére szinte azonnal táncra perdült, mégpedig az egyik biztonsági őrrel, aki valószínűleg nagyon várhatta a megmutatkozási lehetőséget. Aki korábban nem látta, valószínűleg inkább azt kérdezhette, hogy miért nem táncol mindenki, nem azt, hogy miért táncol ez a két ember.
Összességében én tanulságosnak és örömtelinek minősítem ezt az operakaland-sorozatot, bár egyértelmű, hogy csak egy előadást nem lehetett ennyire élvezni, mint kilencet együtt. Ez alatt a két hét alatt jobban megértettem azt a néhány ismerősömet, akik képesek egy prózai vagy táncelőadás szinte teljes sorozatát végignézni. Egyértelmű, hogy így lehet egy műhöz igazán közel kerülni. A közreműködőknek pedig csak ezt a közhelyet tudom üzenni: „ez jó mulatság, férfi munka volt!”
Most hiányozni fog egy jó darabig az Erkel is, pedig nagyon otthonosan éreztem magamat már…Lassan készülök áttenni a székhelyem az Operába megint, ahol a Strauss-fesztivál vasárnap megkezdődik.