Ha egészen őszinte akarok lenni, nem vonzott tavaly a Gondnokság sorozat, mindössze egyet néztem, erőltetettnek találtam a cselekmény misztikus szálát, néhány színész nem volt elég érdekes…még sorolhatnám az okokat, ami miatt meg sem fontoltam, hogy Dömötör Andrásék új sitcom sorozatát bevegyem a programomba. De ma deus ex machina folytán (valaki megajándékozott jeggyel – köszi, Zoli!) ma mégis elmentem a 6. részre a Jurányiba. És most mit tehetek, igyekszem majd a youtube segítségével az előző részeket is megnézni. Ugyan ebben a történetben is irritált a sámán-vonal, de több olyan jelentős színészi alakítást láttam, ami viszont nagyon megfogott. Szamosi Zsófia és Makranczi Zalán kettősére egészen biztos, hogy hosszan fogok emlékezni.
Szamosi Zsófit nagyjából követni tudom, hiszen Pintér Béla társulatának egyik meghatározó színésze. A „biztos minőség” az, ami eszembe jut róla többek között. A mai előadás után egészen világos, hogy az előző részben nyújtott alakítására, erre a karakterre Szamosi Zsófiának feltétlenül meg kellett kapnia az idei Humorfesztivál zsűrijének különdíját, mert egészen magával ragadó az, amit ebben az elvileg könnyű szórakoztatást ígérő improvizációs játékban csinál.
A történetet nem fogom leírni, ha valaki akarja a youtube - összefoglalóval amúgy is többre megy. Szamosi Zsófi Zsuzsát, a falu művházának volt igazgatóját játssza, akit egy törtető vállalkozó (Thuroczy Szabolcs) lefokozott azáltal, hogy a környék 12 művházát fogta össze saját irányítása alatt. Ebben a részben láthatjuk, hogy milyen elemi csapásnak éli meg leértékelődését, hogyan viszonyul munkahelyi feladataihoz és milyen végtelen keserűséggel beszél az új főnökéről illetve főnökével. Sorsa nagyon jól átélhető, nem kétdimenziós. Szamosi Zsófi karaktere egy éppen hervadni kezdő, de még szép nő, aki egész korábbi életét magányosan élte le, csak a munkájára gondolva, és most ezt is elveszik tőle. Ha jól vettem ki a történetből, az első részben kitalálta, hogy a falu új stadionjának avatására a Dózsa című operát (v. egy musicalt?) fogja színre állítani. Ennek a főszerepére kérte fel a falu gyermekorvosát, a szintén magányos Krisztiánt, aki lelkesen vett részt a próbákon – más nemigen töltötte ki a munkán kívül az idejét. Erősen úgy néz ki, hogy a nő még maga előtt is többé-kevésbé eltitkolt szerelmét a férfi nemhogy nem viszonozza, de észre sem veszi. Ennek az orvosnak minden gondolata valóban a feladatai körül forog, és nem tűnik fel neki a nő pillantása, vágyakozása. Szamosi Zsófia játéka a nézőknek egészen egyértelmű. Helyenként persze komikus ez a szereplő is, különösen a Parti Nagy nyelvére emlékeztető rontott nyelvi fordulatai miatt, de sokkal inkább sajnáljuk, hogysem jó szívvel kinevethetnénk. Erről a rejtett vágyakozásról és ennek a helyzetnek a tragikumáról szinte automatikusan jut eszembe a Cseresznyéskert Várjája, amelyet történetesen az Örkényben Szandtner Anna játszik, Szamosi Zsófi testvére. Az alaphelyzet azonos, Dömötör Andrásék is alkottak két egymáshoz illő embert, akik ráadásul szabadok is, nem kellene morális vagy egyéb akadályok tömegét leküzdeni a szerelem beteljesüléséhez, és még így sem mennek a dolgok előre… Persze mivel sorozatról van szó, AKÁR egymásra is találhatnak a szereplők egy későbbi részben. Reménykedhetnek, reménykedhetünk mi is, ami nem mondható el a Cseresznyéskert szereplőiről…
Míg Szamosi Zsófi szövegmennyiség tekintetében is a legdominánsabb szereplő, van elég tere, hogy mondandóját kifejtse (például arról, hogy milyen előkészületek szükségesek a választások lebonyolításához, mennyire kell ügyelni a terítők színére is), addig Makranczi Zalán viszonylag passzívabb. Az, hogy az előadás elején egyszerűen elénk áll ódivatú kötött pulóverében és egyszerűen és természetesen bemutatkozik, nagyon jó felütés. Látunk egy embert, akiről elhinni, hogy nem túl jómódú, kissé elfásult falusi gyermekorvos, aki két ügyelet között rávehető, hogy amatőr színész-énekesként próbákra menjen. Akiről az is valószínűsíthető, hogy nem él túl összetett lelki-érzelmi életet, elfogadja a körülötte lévő világot olyannak, amilyen. Nem tesz fel túl sok kérdést. Az pedig főleg nem merül fel benne, hogy változtatnia kellene az életén. Észre sem veszi, hogy mennyire vonzó. Az előadásban ez után a pár perces felütés után jött a cselekmény elvileg izgalmas része, amikor egy sámán és egy másik művházi alkalmazott (Mészáros Piroska) beszélgetnek egy szobanövénnyel (fikusznak nevezik, de szerintem ez nem volt az, inkább pálma, de mindegy), amelyben valójában a sorozat egyik korábbi részében meghalt ember lelke lakott (Endre – Tamási Zoltán). Lehetséges, hogy a sorozat rendezői komolyan feltételezték, hogy ez a sámán-szál, ennek a bizonyos Endrének a feltámasztása lesz a cselekmény központi eleme. Ebben a jelenetben vesz részt Krisztián, mint orvos nyújt segítséget a feltámasztáshoz, bár ezt lényegében a sámán végzi.
Mégsem ezek a jelenetek lesznek a darab legjobb részei, különösen azért, mert a többi szerep olyan mélységig, mint amilyen Szamosi Zsófi szerepe, nem átélhető, nincsenek se kitalálva, se eljátszva. Szamosi Zsófi ex-igazgatónője viszont a hasonló történetekhez képest különösen mélyre hatol és mélyebb érzelmeket is vált ki. Óriási szerencsénk, hogy ehhez van méltó társa, és csak a történet szerint van egyedül, színészileg egyáltalán nem. Méltó társa nemcsak a már említett naiv orvos, hanem Csabát, a bunkó és törtető főnököt játszó Thuroczy Szabolcs is. Nem egy ilyen szerepe volt a színésznek az utóbbi időben, de ez még nem von le az alakítás minőségéből. Jó. Nem egy papírfigura jön el a művházba dirigálni, pontosan látjuk a céljait és akár el is hihetjük neki, hogy bár a saját pecsenyéjét akarja sütögetni, nem bánja azt sem, ha más sem jár rosszul körülötte. És elhisszük neki a jószándékot, amellyel beosztottja magánügyeit elősegítené. Mintha az is érezhető lenne persze, hogy ő is tudna mit kezdeni ezzel a nővel…Lehetne ebből akár háromszög-történet is, ha a forgatókönyv írónak arra támadna kedve.
Talán a legemlékezetesebb jelenet éppen az, amikor csak ez a három színész van jelen. Zsuzsa fejtegeti, hogy miként szeretné megvalósítani a Dózsa-projektet, most már csak Krisztiánnal, mindenki mást kihagyva. Muszáj a színházat megcsinálni, ha nem a stadionavatón, akkor a nagyteremben, ha ott nem, akkor szabadtéren, vagy egy konyhában, vagy egy lakásban, egy hálószobában…Ez a dinamizmus elementáris erejű, amelyet aztán Csaba mondatai lehűtenek (nem lehet nyáron programokat szervezni, a művházak bezárásáról törvény rendelkezik a rezsicsökkentés érdekében). Eszembe jut erről ugyanaz a lendület, amely a magyar színházi viszonyok között szinte csak a független és kiszolgáltatott alkotókban van meg. Színházat csinálni akárhol (most történetesen a Jurányiban, egy volt iskola tanterem méretű szobájában, kb negyven-ötven embernek), kevés pénzért, amelyet hónapokkal később fognak kifizetni, vagy akár ingyen is. Szamosi Zsófi ezt az utat járja, bár a legfontosabb független társulatban, szakmai elismeréssel. Mondatai ezért is ennyire hitelesek, érződik ez a töltöttség is.
Látunk rövid ideig egy másik formálódó szerelmespárt is, ahol a változatosság kedvéért (ez kordivat lenne?) szintén a nő udvarol, pontosabban egy 17 éves diáklány egy rajztanárnak, akit már két éve néz áhítattal. Ez a jelenet jóval rövidebb, de ebből a néhány villanásból is biztatóbb jövőt jósolunk ennek a párnak. Tetszett mindkét színész, de a nevüket még nem tudtam megtalálni… (Utólag igen: Zita és Karesz: Horváth Barbara és Laboda Kornél!)
Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezzel a két párral, illetve ha egészen magához tér, mi lesz a frissen feltámadt Endrének a sorsa, milyen lesz Tamási Zoltán a szerepben, ha sikerült magához térnie….várom a következő részt.
PS: (A mai estén mellékszálként ismét felismertem, hogy az Alföldi-féle Nemzeti szétesésének hozadékaként mennyire hiányzik nekem például Makranczi Zalán is, aki Székesfehérvárra szerződött. Jó, hogy ma láthattam. Még akkor is jó most, hogy tudom, hogy a papírforma szerint megint hosszabb várakozás jön majd az újabb alkalomig. Ezt az alkalmat viszont már keresni fogom.)
