Mezei néző

Egészen márciusig azt hittem, hogy nagyjából tájékozott vagyok legalább a pesti színházi műsorokat illetően, ha már országos viszonylatban kevéssé. Erre valaki elkezdett nekem valami "vörös tehenet" emlegeni, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda. Ez erősen lehűtött, kijózanított. Azóta ezzel a tehénnel is összeismerkedtem, hétfőn megnéztem az első vígszínházi előadást.

Peter Shaffer darabja kifejezetten színészdarab, mégpedig az a típus, amelyik sorsa alapvetően eldől a főszereplők kiválasztásánál. Szinte azt hinné az ember, hogy más nem is kell...- Az előadást nézve persze rájövünk, hogy ez azért így nem igaz.

Apró tanulságok mindig levonhatóak, ha egy előadást újranéz az ember, még akkor is, ha a koncepcióról már nagy újdonság nem is derül ki. 

Kedden a tapsrendnél Szappanos Tibor visszakérte a gyűrűt Kálmándi Mihálytól, amit még László királyként adott Gara nádornak. A körforgás befejeződött, a hatalom jelképe, amely már volt közben Cilleinél is, visszakerült ahhoz, akit mindenki rángat, mindenki befolyásolni akar. Az egész történet folyamán azt látjuk, hogy a mindkét párt a másikra mutogat, azt tartja árulónak, a király minden alkalommal hitelt ad saját tanácsadóinak és sorozatban hozza a rossz döntéseket. Fél a magyarjaitól, miközben majd a csehek fogják eltenni láb alól. Szappanos Tibor most harmadszorra (aztán negyedszerre meg pláne) az elsőhöz képest sokkal karakteresebb királyt mutatott, az volt az érzésem, hogy nem naív és tudatlan, csak mozgástér hiányában inkább a Cillei-Gara pártot választja, azt tartja biztonságosabbnak. Rossz érzései vannak, különösen szépen sikerült az eskü-jelenet, most is átjött a bizonytalanság és a pillanatnyi megingás, hogy hamis esküt azért mégsem kellene tenni... Az alakításnak most is csúcspontja a 3. felvonás elején a Máriához szóló ária. Jól áll Szappanos Tibornak az, amikor lírai monológot kell énekelni. A reménytelen szerelemnél pedig kevés hálásabb téma van egy operában...

Lassan egy hónap is eltelt azóta, amióta a legutolsó prózai előadást (Bosszú) megnéztem. A huszonkét zenés előadás után (amelyből húsz opera volt) nagyjából úgy éreztem magam a Tháliában, mint amikor Tannhauser Vénusz barlangja után visszatér régi ismerőseinek a körébe. A párhuzam a továbbiakban már nem áll, mert az előadás tetszett (ha a zenei betétektől eltekintünk), nem éreztem azt, hogy most azonnal vissza kellene rohannom a szomszédba. Holnapig lazán bírom újabb opera nélkül. De milyen volt a Liliom?

A múlt hetemet két előadás dominálta, felváltva néztem Tannhausert és Hunyadit. Ebbe a sorozatba került bele egy kivételes este, de nem véletlenül. Két hónapja volt beírva a naptáramba.

Évek óta igyekszem figyelni az operavizsgákat, emlékszem közülük nem is egyre, amelyik az Erkelben volt, illetőleg a Kiscelli Romtemplomban (Hoffmann meséi). Jelenleg nem kell jobb helyszínt keresni, adott a frissen felújított Solti György terem, ahol most öt rövid kortárs operát szólaltatnak meg.

Gyönyörű előadás volt, csúcspontja annak a négy napnak, amelyek nagyrészét a MüPá-ban töltöttünk Vilmával. Ez még így is igaz, hogy a lehető legmocorgósabb néző mellett ültem, aki három másodpercnél hosszabb ideig nem tudott az utolsó felvonás alatt mozdulatlanná válni. Számára a Vég igazi megkönnyebbülés lehetett. Én igazán boldognak éreztem magam így is, ha ezt akkor nem tudtam volna, így egy héttel később már igazán biztos vagyok benne. Részben azonos szereplőkkel lesz Ring jövőre is, már nem kell két évet várni rá.

Miről szólt nekem ez az előadás?

Az Opera műsorának összeállítói június végére tartogattak nekünk öt Hunyadi-előadást, talán némi levezetésképpen a Strauss-fesztivál után.

Szűcs Gábor rendezésével a bemutató idején (2012. szeptember), és a tavalyi évad végén is szembesültem, nem is egy alkalommal. (lsd. "Hunyadi háromszor" az első előadásokról, majd a tavasziról: "Nincs vígasz csak a mennyben" - igyekszem magam nem ismételni.) Most megnéztem a sorozat első előadását, sőt szombaton visszaültem néhány külföldi egyetemistával is, akik számára éppen ez a Hunyadi jelentette életük legelső opera, sőt legelső színházi élményét is. Szerették. Megfogta őket a zene (Medveczky Ádám vezényelt), néhány főszereplő játéka és talán a mű romantikus világa is.

Ezt az előadást elmulasztottam az őszi Gyermekszínházi Szemlén, de annyi jó véleményt hallottam róla, hogy azóta is terveztem a megtekintését. Ma délelőtt láttam, és csak azt mondhatom én is, hogy aki teheti, gyerekekkel vagy gyerekek nélkül, feltétlenül nézze. Ennyit röviden. És most jön a részletezés…

Mi mást, ha nem egy rövid ajánlót lehetne írni a (most már) tegnapi operabarátoknak szervezett főpróba alapján? Muszáj ezt most előre venni és beszélni róla, bár még vár a félkész cikkem a Ring utolsó estéjéről, vázlatban az évadértékelés, az Amadeus, hogy a ZSENIÁLIS operavizsgáról (Operaszkeccsek) már ne is beszéljünk. Közben láttam már a Hunyadi sorozat első darabját, a Tannhausert pedig kétszer, ha a nem hivatalos főpróbát is számítom. Itt vagyok a sok megíratlan élmény hatása alatt, valami egy héttel az évad vége előtt. Miért sürgős pont ez? Mert ebből az Iphigeneiából is csak három lesz már, vasárnap van a bemutató. Jegyek még kaphatóak. Ha valaki most lemarad, csak jövő októberben nézheti meg az újabb négy előadás egyikét.De a többi bejegyzés is jön...

Visszatekintve a MüPa idei Ring-ciklusának egészére (két nap távlatából), ez a harmadik este kicsit kilóg számomra. Egyébként is eltérne a többitől, ha másért nem is, azért mert ha valaki a történet további részeit nem ismeri, akkor happy endes lezárás után távozhat az épületből. Másrészt azért is, mert ennek a legstatikusabb a cselekménye – ha azt a két hőstettnek beállított gyilkosságot nem számítjuk, akkor szinte eseménytelennek is mondható.

Melyek a legfőbb tanulságok, amelyeket az előadás kapcsán levontam? (Most nyomatékosítom ismét, ha valaki nem tudná, hogy itt nézői benyomások és néhány tapasztalat következik majd, szó nincs szabályos kritikáról.)