Mezei néző

Az Operaház ide műsorát már egy jó ideje tanulmányozom, márc. 3. óta, amióta az évadnyitó sajtótájékoztatón tudomásomra jutottak a kilátások. És lett is egy hetvenes minimál listám a megnézendőkről. A mai nap volt az egyetlen, amikor a Cosí fan tutte összejöhetett, benne Szemere Zita mint új beálló (Despina). Ezúttal a megtekintés apropóját az ő tavalyi mesterhármasa adta, amely meggyőzött arról, hogy ugyan már nincs kapacitásom újabb énekesek figyelésére, de neki bele kell még férnie "a keretembe". (A sárga hercegnőben, Hoffmann meséiben és a János passióban nyújtott alakításaira utalok.) Ugyancsak kiemelten érdekessé vált számomra ugyancsak tavaly Szigetvári Dávid is, aki egy másik János passióban volt emlékezetes.

Ez a tegnapi ugyan zártkörű rendezvény volt, a T-Systems harmadik születésnapját ünnepelte éppen ezzel az előadással, de a cég egyik programszervező képviselője megajándékozott egy földszinti belépővel, így ezennel köszönetet is mondok nekik a kivételes lehetőségért.

És most néhány benyomás következik az előadásról. Milyen volt Jiri Menzel rendezése harmadik nézésre, néhány új beállóval?

Az évadnak úgy futottam neki, hogy most jön a nagyszabású visszatérés a prózai színházhoz, különösen azért, mert nem tudom nem érzékelni, hogy (legalábbis azokban a színházakban, ahol én megfordulok) mennyivel (sokkal) jobbak a rendezések, kidolgozottabbak a kapcsolatok és elég jó szinten van a színészi munka átlagszínvonala is. A legtöbbször közepesen sikerült előadásokban sem lehet éppen a színészekre komoly panaszunk. A szeptember végeredménye mégis 10-10 lett, pontosan ugyanannyi operát láttam, mint prózai előadást. Az utóbbi héten láttam hetet a tíz operából, tehát elég töményen tapasztalhattam meg ismét, hogy milyenek is a jelenleg elérhető magyar operarendezések.

Ez az előadás a háromból, amelyeket ezen a napon néztem a kakukktojás, két szempontból is. Nem opera, másrészt csak néhány hete tudtam meg, hogy lesz. A gondolat felvillanyozott, hogy két kedvenc operám (Figaro, Kékszakállú) között még az egyik kedvenc Csehov darabomat is megnézhetném délután háromkor és ezáltal a nap igazán felejthetetlenné válhatna. A számomra legizgalmasabb rendező, Zsótér Sándor második Csehov-előadásáról van szó (az első az Örkényben volt két éve), és ez önmagában elég lett volna ahhoz, hogy két hétig örüljek előre csak ennek. Ha egészen őszinte vagyok, voltaképp jobb lett volna, ha nem egy napon van minden - miután a nyáron két hónapig egyáltalán semmit nem láttam és ilyen mennyiségű jó élménytől elszoktam már -, de ha így alakult, akkor alávetettem magam a kísérletnek : "hogy viseli el a néző, ha "túl jó neki"?

A tavalyi évadban jónéhányszor észrevételeztem, hogy Pesten nincs Kékszakállú, és külföldre kellett ahhoz is utazni, ha valaki magyar énekest akart látni a szerepben. Sokan turnézgatnak a Kékszakállúval és még többen fognak, ha már nem csak a Bartók-jogok (2 napja mindössze), de a Balázs Béla jogok is le fognak járni (kb. 4 év még a szerző halálának 70. évfordulójáig az, ami hátra van). Ha az örökösök már nem szólhatnak bele, várhatóan igazi nagy Kékszakállú reneszánsz következik. Várom. Ezen a hétvégén a Bartók évforduló kapcsán rengeteg koncert volt mindenfelé, és ha valaki nagyon akarta, háromszor is nézhette a Kékszakállút - pénteken a Müpában (Bretz Gábor és Wiedemann Bernadett énekelte), szombaton és most vasárnap, órákon belül ismét a Zeneakadémián. Mikhail Petrenko, orosz énekes és Rost Andrea, utóbbi életében először, volt- lesz a főszereplő. Erről az előadásról következik néhány gondolat.

Az elmúlt júniusom (színházilag) annyira átütően sikerült, hogy lényegében azonnal világos volt, hogy hat jó Wagner előadást, köztük a Ringet és kétszer is A bolygó hollandit, két nagyszerűen elénekelt Figarót (Gentben ráadásul két magyar énekessel) egy jó darabig semmiféle élmény nem fogja elhomályosítani. Ráadásul ugyanebben a két hétben még Bécsben is jártam, hogy Bretz Gábort megtekintsem másfél év után ismét a Kékszakállú szerepében. Utóbbi alkalommal értesültem erről a koncertszerű előadásról, amelyet Wiedemann Bernadettel tervezett énekelni. Tehát volt nagyjából három hónapom arra, hogy alaposan ráhangolódjak erre az estére. Azt is már júniusban tudtam, hogy bizony, a Hábetler-féle Figaro-élményem is ugyanerre a napra (délelőttre) esik majd. Legalább választási helyzetbe nem kerültem és ugyan egy napon, de mindkét előadást megnézhettem.

Aki azt gondolja, hogy egy napra túlzás egy Figaro házasságát, egy Sirályt és ezek után némi Stravinsky és Schoenberg muzsika után még egy Kékszakállú herceg várát is megtekinteni, jó nyomon jár. A "jóból is megárt a sok", valóban.  Némileg féltem attól, hogy mi fog kisülni abból, hogyha a véletlenek összjátéka (színházi műsor) folytán kialakult helyzetnek alávetem magam. A két számomra legtöbb üzenettel bíró opera egy-egy máskor nem látható előadásáról volt szó, illetőleg a legfontosabb színházi rendezőm (Zsótér Sándor) második Csehov előadásának délutáni premierjéről. Néha van, amikor az ember megkapja azt, amit akart és szembe kell néznie a következményekkel. Ez a három előadás tegnap külön is, de együtt is hatott rám. Egy napra cselekvésképtelenné tettek, az biztos.Nem tudtam semmi feladatomhoz hozzáfogni, még a bloghoz sem, kiütött a művészet túladagolása. Most 24 óra csúszással néhány közös gondolatot megosztok, majd (talán/valószínűleg/minden bizonnyal) elkészül egy-egy külön bejegyzés is a három előadásról egyenként.

Most már elmondható, hogy teljes sebességgel beindult az évad. Még szeptember utolsó hétvégéjén lesz egy évadnyitány az Operaházban, nézhető lesz kivetítve az új Otello (aki nem olvassa el a bejegyzést, azoknak is javaslom, ha nem is a megtekintést, de a meghallgatást - jók lesznek a magyar énekesek benne, Kálmándy Mihály, Létay Kiss Gabriella hozza a legjobb formáját), sőt előtte délután (12,14,16h) lesz három egyfelvonásos. Ezeket én a múlt hétvégén kihagyni kényszerültem, most pótolok.

Az októberi műsorban sok olyan előadás lesz, amelyeket jó várni, van amire március óta készülök és szinte furcsa, hogy el is jutottunk idáig.

Az imént kaptam meg az Operaház hírlevelét, amelyben a bemutatóról tudósítanak. Ebből kiderül, hogy Stefano Poda, a rendező (világhírű) specialitása, hogy egyedül tervezi a mozgást, a fényt, egyszóval a teljes látványt. „Engem csupán két dimenzió érdekel az operában: amit látok és amit hallok – vallja. – Az előbbi az én felelősségem, az utóbbi a karmesteré.” Idézik a szavait.

Néhány benyomás következik a rendezői koncepcióról, ami egy főpróbából is kiderült - orientációs célból írom mindössze, azoknak akik még fontolgatják a megtekintést és nem vettek jegyet. A tovább nem olvasók kedvéért az elején jöjjön azonnal a konzekvenciám: Én mindenkinek azt javasolnám, hogy hallgassa meg Kálmándy Mihályt, Létay Kiss Gabriellát, Németh Juditot és Boncsér Gergelyt és ne ragaszkodjon (hacsak nagyon nincs jól eleresztve és kifizetne vagy 18 ezer forintot egy jó földszinti jegyért) a látványhoz. Érje be a 3. emelettel, az ottani helyek nem drágultak úgy sem, és HALLGASSA MEG az előadást. De szombaton az évadnyitányon ki is vetítik az Operaház előtt, meg lehet nézni, hogy milyen lett az a látvány, amelyik dominálja az előadást.

Nagyon szeretek előadás-szövegből kiragadott címet adni, éppen ezért nem olyan ritkán jegyzetelgetek is színházban. A Spinoza kis nézőterének első sorát, ahova kerültem, mégsem ítéltem alkalmasnak erre. Karnyújtásnyira vannak tőlünk a színészek és ennek önmagában is erős hatása van. Így fordulhatott elő, hogy a találó sort elfelejtettem, mire az előadásnak vége lett.

Azóta már tudom, hogy a szöveg a Spinoza Ház és az Ab Ovo kiadó gondozásában már 2010-ben megjelent, a Szabó Ervin könyvtárakban is megtalálható és holnap el is fogom érni a legközelebbi példányt. Hát igen, ismét nyugtázhatom lemaradásomat. A bemutató egyébként hét éve, 2008 szeptemberében volt, még épp láthattam volna a fiam születése előtt két héttel. De sose késő! Mondom ezt azoknak, akik még nem hallottak eddig erről az előadásról.

Nem volt átlagos hétvégém: nem-szeretem szövegeket írtam hat jó program helyett, hogy a jövő heti nyolcat - és az idegrendszeremet is - mentsem. Ha engedek a kísértésnek, akkor egészen el lennék persze úszva, és még  hat új blogbejegyzés is megírásra várna. NEM jártam az Operaház egyfelvonásos operaelőadásain. (A csengő, A telefon tavaly megvolt, de ismételtem volna ezeket is szívesen. A Bolondokháza új bemutató. Nektek is mondom, ezekre talán lesz esély jövő szombaton is, ha nem esik.) A "Shakespeare-só" nevezetű "a legjobb énekeseket" felvonultató gála viszont egyszeri eseményként már pótolhatatlan. A mai napon mindössze egy áriaestet hagytam ki, arról nem tudok beszámolni. A munka viszont haladt.

A mérleg nyelvét a Katona előadása, a ma esti Illaberek billentette mégis el. Miután ez volt kb. húsz év után a legelső olyan előadás a Katonában, amelyiket frissen nem néztem meg (2013.11.29-én volt a premier, lassan két éve), most úgy éreztem, hogy fontos, hogy az évadkezdő elsőn ott legyek és helyzetjelentést írjak róla.