Mezei néző

Az elmúlt hét folyamán a két és fél megtekintett előadás mellett öt esti programomat töröltem kényszerűségből, tehát most már a puszta ténynek is örültem, hogy megint színházban lehetek. Ahogy a pénteki Mellékhatásnál, még most is érzékenyen érintett a kórházra való utalás, és csak helyeselni tudtam: „ a házasság megkönnyíti az orvosi ügyintézést” mondatot. (Így van, egy sürgősségi osztályra éjfélkor biztos, hogy jobban beengedik az ember férjét, mint az élettársát és vannak ilyen helyzetek a való életben is.)

A Rózsavölgyi Szalon a tavaly februárban bemutatott egy egészségügyi témájú darabot (Istenek tanácsa - a szervátültetésről), és most az idei évadot is egy hasonlóval kezdi. Na nem egészen, mert ez most egy gyógyszerkísérlet mellékhatásairól szól.

Peter Shaffer darabja egy jól megírt és hatásos bulvár-darab. Akkor érdemes elővenni, ha van egy telitalálatnak érződő Salieri és egy Mozart is a színház társulatában. Jelen esetben Rátóti Zoltán és Mikola Gergő által ez a minimális feltétel adott is volt, kétségtelenül el lehet mindkettőjüket képzelni a szerepben. Ráadásul a pécsi színháznak van operákon edződött énekkara, és ÉLŐ zene kíséri az előadást. Nem ám egy zongora, hanem a Pannon Filharmonikusok zenészeiből létrejött Pécsi Szimfonietta.

A múlt héten szombaton már a második miskolci vendégjátékot nézhettük Pesten. (Az első, a Mindent a kertbe! – az Átriumban műsoron lesz még október végén is!) Mindkettő amerikai dráma, és ez egy vidéki színház műsorán önmagában is figyelemre méltó, mert szokatlan jelenség.

Tovább jönnek a beszámolók a múlt heti vidéki előadásokról. A miskolci Albee-darab, a kaposvári Szerelem, a pécsi Oedipus után jön a szombathelyiek Ványa bá-ja.

Négy előadást láttam a múlt héten a Tháliában és ez a Kosztolányitól vett és a kaposvári műsorfüzet által felhasznált mondat, amelyet a címben idéztem, az első három konklúziója is lehetne. „Ilyen az élet, nem több és fáj, hogy nem több” – sokszor érezzük ezt a fájdalmat, amelynek a csökkentésére aztán alkattól függően mindenki más technikákat vet be, lehet például minden este (vagy alkalmanként) színházi előadásokat nézni. (A pécsi előadás mégis felmutat egy különleges zsenit, nem minden század dicsekedhet azzal, hogy élt benne egy Mozart súlyú személyiség is.) A négy előadásról egy-két gondolatot osztanék meg szép sorjában. Jöjjön először a szerdai kaposvári, két oldalban tárgyalva.

Három és fél éve írom a blogomat, van majdnem 1400 bejegyzés, de azt hiszem, hogy ez most minden másiknál személyesebb lesz, ha jó ez, ha nem. Mert egyedi és különleges este volt ez a tegnapi és igazán remélem, hogy soha többet nem lesz részem hasonlóban.

Majdnem négy oldalnyi szöveg következik a pécsi koncerthez kapcsolódva – sok személyes megjegyzéssel.

A bemutató 2016. január 29-én volt Miskolcon. Miután évtizedek óta Pesten élő miskolci vagyok, illetve Zsótér Sándor életpályáját 24 év óta szorosan követem, már az előző félévben is nagyon szerettem volna az előadást az eredeti helyszínen megtekinteni. Emlékszem több alkalomra, hogyan hiúsult ez meg, illetve hogyan nem mentem el a pécsi vendégjátékukra mégsem. Ez ugyan hihetetlenül érdekfeszítő téma, de mégsem részletezem tovább, pusztán azért írtam le mindezt, hogy ezzel is jelezzem, milyen nagyon-nagyon megörültem, hogy az Átrium meghívta a produkciót, ráadásul nem is csak erre az egy alkalomra. A lényeg: LESZ MÉG EGY október 30-án biztosan. (Van ismerősöm, aki már hetekkel ezelőtt vett rá jegyet, a színház honlapjáról elérhető.) Két és fél oldalnyi megjegyzés következik:

Mi sem könnyebb, mint ugyanott folytatni, ahol a legutóbb Zsámbékon elhagytam (a Katona Bihariját láttam éppen ma egy hete): bitang jók a színészek a Katona társulatában, akármilyen darabot, szöveget átlelkesítenek. Érdemes őket mindenben nézni. De ennél menjünk azért mélyebbre, két és fél oldal erejéig.