A Kolibri Pince új bemutatójának nyilvános főpróbáján jártam, amelyre elsősorban pedagógusokat vártak. Nem véletlenül,
Az előadás célközönsége most is a középiskolás korosztály.
Vidovszky György rendezése a lehető legnagyobb mértékben be akar minket vonni a főszereplő "X" (értsd: akárki, bárki, én, te, ő) életébe, aki elég gyorsan el is nyeri rokonszenvünket.
Mátravölgyi Ákos csupa melegséget árasztó padlószőnyeget és narancssárga, illetve kék párnákat tesz alánk, a környezet alapján azt hihetnénk, hogy egy jó körülmények között élő család sorsába fogunk bepillantani. Szabó Borbála szövegét hallgatva ki is derül, hogy ebben a családban nem a pénz a fő probléma, az elvált apa is lazán adja a tíz- és húszezreseket, a lakás 120 négyzetméteres.
Egy-egy szereplő viselkedése mégis másra utal, mintha nem dőlt volna el pontosan, hogy pontosan mennyire is van lecsúszva ez a család, köszönhetően az anya alkoholizmusának, amely persze a válás következménye lehet, bár előfordulhat pont fordítva is.
Valójában sok a bizonytalanság, nem célja az előadásnak, hogy oknyomozást végezzünk.
Tanmese-szerű a történet, mintha egy tipikus modell felállítására törekedne a szerző. Ez néha zavaró, néha viszont a színészeknek sikerül kitölteni megfelelőképpen a hiányokat.
Hasonló sorsok ezerszám létezhetnek, és valószínűleg a mai magyar tömegoktatásban,
amikor egy osztályban akár 36-38 gyereket is tanítunk, az aktuális magyar- vagy drámatanár, sőt némely osztályfőnök, aki színházlátogatásra vinné a gyerekeket, könnyen lehet, hogy maga sincs tisztában, hogy hányan fogják esetleg a saját helyzetüket visszanézni. Ennek az előadásnak célja ezeknek a veszélyeztetett sorsú gyermekeknek az elérése is, érezni lehet belőle a bátorítást, a jelzést, hogy még ez a helyzet sem reménytelen. Az, hogy a hatására mennyire lesz bárki képes arra, hogy ellenálljon érzelmi zsarolásnak (ami az egyik fő és meglehetősen direkt üzenet), kérdéses, Erősítheti, ha az osztályok igénybe veszik az utólagos drámafoglalkozást is, amelyet kifejezetten szeretni szokták a középiskolások, ez a tapasztalatom.
Szabó Borbála nemcsak X élethelyzetéről szól, de megint visszanyúlt korábbi szerzőkhöz, ezúttal Kosztolányi és Karinthy szövegeivel élénkíti, illetve ellenpontozza az elénk táruló családi drámát. Nem csak a szövegek idézéséről van szó, bár nem esik rosszul Kosztolányi saját interpretálásában hallgatni a Hajnali részegséget, tovább megy: a lány egyedüli támasza két beszélő macskája, Dezső és Frici, akik folyamatosan véleményezik is a történéseket.
Macskaságukat mindössze egy-egy festett bajusz jelképezi, egyébként be nem avatott személy két elegáns úriembert látna csupán.
Szanitter Dávid (Frici) és Ruszina Szabolcs (Dezső) vonzó, macskaként és íróként is karakteresek, minden megmozdulásukat lehet szeretni, általuk valóban oldódik a feszült hangulat, ahogy a vidám és élénkítő "macskazene" által is - a szereplők - macskaálarcban - alkotják a macskazenekart.
Nemes Annának elhiszem, hogy 17 éves kamasz. Ha észrevétlenül beülne az általam tanított hat osztály valamelyikébe, amelyeket idén vettem át, sose jönnék rá, hogy nem oda való. (Zárójelben megemlítve: igen, 275 gyerek heti egy alkalommal nem hozza létre azt a helyzetet, amelyben mindenkiről kiderülhet, hogy kicsoda. Az előadás közben eszembe jutott, hogy nekem is akár tömegével lehetnek hasonló helyzetű tanítványaim és sose fog ez kiderülni normál iskolai szituációban.)
A színésznő testtartása önmagában is sokat mond, az önbizalomhiányos kamaszokra jellemző görnyedtség neki is sajátja. Ugyanakkor azt is észleljük, hogy minden remény nem veszett oda, megvan benne a szükséges karakánság, hogy kiálljon maga mellett így is, ha egyszer a macskái támogatásán kívül másra nem számíthat.
Tóth József alkoholista mostohaapa-jelöltként egészen tökéletes, igazán viszolygunk tőle. Ami szerencsés, elég szétesettnek tűnik ahhoz, hogy attól is féljünk, hogy netán képes legyen arra, hogy főszereplőnket meg is erőszakolja.
Erdei Juli is elhiteti velünk ugyanezt a szétesettséget, de vannak mondatai, amelyek ugyan tipikusan elhangzanak családi veszekedésekben, mégsem lesznek olyan életszerűek, mint párjáéi.(Nem egyszerű ezt a szöveget mondani, bár ilyenkor az is eszembe jut azonnal, hogy nem bánnám, ha egy hasonló darabot sikerülne összeírni. Nem annyira triviális megvalósítani, hogy valami működőképes és igaz is legyen.)
Ahogy az anyát néztem, eszembe jutott, hogy lehet, hogy erre az előadásra nemcsak diákokat kellene hozni, hanem szülőket, akik ha ugyan felnagyítva, de mégis néhány tipikusan elkövetett hibájukra ráébred-
hetnének. Kiderül számunkra, hogy ez az anya eredendően jó, csak borzasztóan kommunikál és ezen akár lehetne segíteni.
Kisebb feladata van Krausz Gábornak, aki a húgát cserben hagyó egyetemistát játszik, szintén csak félig hitelesen. A pénzpazarlást, a lógást, a motorozást elhiszem, de valahogy az egyetemi tanulmányokat
már kevésbé, bár - ahogy mondani szokták - a Kaczor király főiskolát így is el lehet végezni.Valószínűleg épp oda járhat.
Bodnár Zoltán nagyon keveset lehet jelen, rajta keresztül kibővül a kép, látjuk a család másik felét is. Karinthy "bűvös szék" ötletének felhasználásával direkt módon is kiderülhetnek a szereplők őszinte
gondolatai, róla például az, hogy gyenge ember, fél a második feleségétől és emiatt nem tud valóban törődni a lányával.
Farkas Éva nagymamaként kedveskedő, és magatartása mögött akár valódi érzelem is lehet, de mégsem képes igazi támasz lenni, még annyira sem, ahogy a macskák.
Valószínűleg szándékosan, a legnegatívabb szereplő a főszereplőnket elbuktató magyartanár, aki ostoba, merev és semmilyen módon nem képes azokat az értékeket sugározni, amelyekről szónokol.
Nagyon remélem, hogy nem valódi tapasztalatok alapján formálta meg a szerző Homonnainé alakját, aki Megyes Melinda által inkább karikatúra lett.
Az előadás kilencven perc, és az optimista lezárással, zenével, macskákkal és utána egy foglalkozással remélhetőleg jó élmény lesz a célközönségnek, megadhatja a
reményt, hogy lehetne másként is élnünk.