Mezei néző

Ellentmondásos érzések töltenek el, ha az idei Don Giovanni előadásokra visszagondolok a sorozat közben és így fél órával az utolsó után, ezért is emeltem ki Elvira áriájából éppen ezt a szókapcsolatot - ha egyszer a "mille torbidi pensier"-t már egy korábbi alkalommal elsütöttem. Idén a várva várt újabb premier elmaradt, visszakaptuk a régi rendezést, amelyet sosem szerettem, de így is többször megnéztem néhány közreműködő miatt, most sem hagytam ki. Óriási luxus lett volna, hiszen most magyar évad van, nincs Figaro sorozat sem, csak azt nézhetjük, ami a műsoron van. Ez volt az évad programjában az az egyetlen előadás, amellyel kapcsolatban voltak már márciusban is sorozat nézési szándékaim, bár azt eleve sem gondoltam, hogy még egyszer képes lennék a hatból hatot bevállalni, ahogy tavaly, amikor ennyire nem lett összesűrítve, mint most - hat előadás hét nap alatt lement. Így lett a vége nekem 3+2, számomra is meglepő módon az elsőt leszámítva végül minden ott ültem. Ezt az egész hetet, sőt még az előzőt is ez az előadás töltötte be, ez foglalkoztatott végig és mellékesen tíznél messze több órát töltöttem csupán ennek az egyetlen bejegyzésnek a sokszoros átdolgozásával, és persze a már kiposztolt másikkal. Jó néha egy-egy előadásban ennyire elmerülni, de az időigénye miatt csak ritkán engedhetem meg én is ezt a luxust, hiszen beleférhetett volna ennyi időbe másik négy friss bemutató is. Mellette szól viszont, hogy csak a sokszori újranézéssel lehet egy rendezést megismerni, és menet közben működik a "hiba-tompító" hatás is, azaz, ami kezdetben felháborítja az embert, az később észrevétlenné válik. A legjobb korábbi példám erre a Müpa Ringje, és ezzel a Don Giovannival hasonló köröket futottam meg. A tanulság: nem tetszik egy rendezés, nézd meg tízszer.

Még itt azonnal nyomatékosítom, hogy végig telt ház előtt ment, óriási ováció kíséretében és remélhetőleg azok a mezei nézők, akiknek ez volt az első DG-élményük, mindről boldogan mentek haza. Nekem 17-én komolyabb hiányérzetem volt, viszont 20-án már úgy tűnt, hogy helyreállt a világrend és az előadást EGÉSZÉBEN is el tudtam fogadni, hatott rám az a hatalmas energia, amelyet az énekesek többsége beletett az előadásba. A mai utolsó alkalommal pedig lekötöttek az újítások, és élvezni tudtam a látottakat.

Most az először látott második szereposztás előadásairól lesz szó, külön bejegyzés készült Erwin Schrott csapatáról és azt már tegnap kiposztoltam, hiszen vége lett az ő sorozatuknak.

Eddig ezen a blogon nyoma van az elmúlt öt év általam megnézett színházi előadásainak, tíznél kevesebbszer passzoltam csak különféle okokból. Most következik egy újabb év - részemről fogadkozás helyett (a műsor ismeretében) azzal a biztos tudattal, hogy megint a prózai előadások fognak dominálni, a tavaszi félévben mindenképp. Akit a "rendes színház" érdekel jobban, talán ennek majd örül is. Sok helyen van lemaradásom, majd igyekszem ezt-azt visszamenőleg pótolni. 

Mindenkinek köszönöm az egész éves figyelmet és akik a FB-on hozzá is szóltak bármihez, vagy lájkkal-megosztással segítettek abban, hogy több ember lássa a posztjaimat, azoknak még hálásabb vagyok.

Nézzük a januári bemutatókat röviden, a napi ajánlókban foglalkozom továbbra is a repertoár-előadásokkal:

Ettől a naptól már csak másoknak remélek idén színházat, mégpedig ezt a négy előadást:

Tavaly kétszer, kétféle Don Giovannit láttam Erwin Schrott-tól, ugyanebben az általam is sokszor szidott jellegtelen De Bosio-féle rendezésben. Akkor még csak annak köszönhette, hogy odavetődtem, mert Kolonits Klárával került egy szereposztásba és őt nem akartam kihagyni, most már viszont kifejezetten miatta mentem, arra voltam kíváncsi, mit tud még mutatni ő, aki már meggyőzött "igaziságáról". Másodszor is visszaültem (a tévé által is rögzített utolsóra), hogy mélyüljön az élmény. Ez a bejegyzés csak erre az első szereposztásra vonatkozik, a másik előadásaival külön foglalkozom. Továbbá miután az énekes tavalyi szerepfelfogását hozta magával, igyekszem nem vagy csak röviden ismételni magam. Elolvasva a tavalyi véleményemet szinte változatlanul közölhetném a rá vonatkozó részt. De mégis más lett ez a sorozat, mások a partnerei és ez is számít.

Ha valaki nem a Don Giovannira megy, amely egyébként bizonytalan ideig a legutolsó, annak van nyolc javaslatom. A Nórára csak állójeggyel fog bejutni, amelynek ez a második hivatalos előadása, de nagyon érdemes próbálkozni. A Katonába való bejutásra eleve csak két technika van: vagy dönt valaki 2 hónapra előre, vagy utolsó percben próbálkozik. További hat előadás:

Lesz még egy Erwin Schrottos Don Giovanni és még kilenc másik is, amelyiket már én is bevállaltam valamikor korábban:

A fura, az Orlai Produkció, a FÜGE és a Jurányi Inkubátorház közös előadása első alkalommal a "B32" fantázianevet viselő galériában került színre tegnap este. Benedict Wells regényét Fekete Ádám alkalmazta színpadra, Fehér Balázs Benő rendezte, a főszereplő pedig Rada Bálint (az ő képe van a szórólapon, és igen, ez nem véletlen - körülötte forog az előadás valóban), ezek a nevek pedig bevonzzák mindazokat, akik valamennyire is figyelték az elmúlt évek színművész-hallgatóinak előadásait és azóta pedig az ún. "alternatív szférát".

Mi lett volna, ha történetesen egy ilyen előadást látok első operaélményként, mint kisgyerek, nem pedig egy dögunalmas Hunyadi Lászlót? - Ez volt az első gondolatom, ahogy a tegnap délutáni, második előadását néztem Gábor Sylvie rendezésének. Igen, ez az előadás olyan, hogy azokat a gyerekeket is közel viszi a műfajhoz, akiknek az apja történetesen nem operafelvételeket hallgat a legtöbb délután és ahol nem minden vasárnapi ebédnél beszélik meg, hogy a nagy énekesek melyik szerepet mikor és kivel énekelték legjobban. Jó volt nézni a Hamupipőkét és még jobb volt látni azt, ahogy a nyolcéves fiam az előadás minden mozzanatát követte és kicsit sem unatkozott. Csak remélhető, hogy ez a produkció itt és most egy nap alatt nem ért véget, további karrier is vár rá, nagyobb előadásszám.

Négy előadás:

Négy előadás: