Ellentmondásos érzések töltenek el, ha az idei Don Giovanni előadásokra visszagondolok a sorozat közben és így fél órával az utolsó után, ezért is emeltem ki Elvira áriájából éppen ezt a szókapcsolatot - ha egyszer a "mille torbidi pensier"-t már egy korábbi alkalommal elsütöttem. Idén a várva várt újabb premier elmaradt, visszakaptuk a régi rendezést, amelyet sosem szerettem, de így is többször megnéztem néhány közreműködő miatt, most sem hagytam ki. Óriási luxus lett volna, hiszen most magyar évad van, nincs Figaro sorozat sem, csak azt nézhetjük, ami a műsoron van. Ez volt az évad programjában az az egyetlen előadás, amellyel kapcsolatban voltak már márciusban is sorozat nézési szándékaim, bár azt eleve sem gondoltam, hogy még egyszer képes lennék a hatból hatot bevállalni, ahogy tavaly, amikor ennyire nem lett összesűrítve, mint most - hat előadás hét nap alatt lement. Így lett a vége nekem 3+2, számomra is meglepő módon az elsőt leszámítva végül minden ott ültem. Ezt az egész hetet, sőt még az előzőt is ez az előadás töltötte be, ez foglalkoztatott végig és mellékesen tíznél messze több órát töltöttem csupán ennek az egyetlen bejegyzésnek a sokszoros átdolgozásával, és persze a már kiposztolt másikkal. Jó néha egy-egy előadásban ennyire elmerülni, de az időigénye miatt csak ritkán engedhetem meg én is ezt a luxust, hiszen beleférhetett volna ennyi időbe másik négy friss bemutató is. Mellette szól viszont, hogy csak a sokszori újranézéssel lehet egy rendezést megismerni, és menet közben működik a "hiba-tompító" hatás is, azaz, ami kezdetben felháborítja az embert, az később észrevétlenné válik. A legjobb korábbi példám erre a Müpa Ringje, és ezzel a Don Giovannival hasonló köröket futottam meg. A tanulság: nem tetszik egy rendezés, nézd meg tízszer.
Még itt azonnal nyomatékosítom, hogy végig telt ház előtt ment, óriási ováció kíséretében és remélhetőleg azok a mezei nézők, akiknek ez volt az első DG-élményük, mindről boldogan mentek haza. Nekem 17-én komolyabb hiányérzetem volt, viszont 20-án már úgy tűnt, hogy helyreállt a világrend és az előadást EGÉSZÉBEN is el tudtam fogadni, hatott rám az a hatalmas energia, amelyet az énekesek többsége beletett az előadásba. A mai utolsó alkalommal pedig lekötöttek az újítások, és élvezni tudtam a látottakat.
Most az először látott második szereposztás előadásairól lesz szó, külön bejegyzés készült Erwin Schrott csapatáról és azt már tegnap kiposztoltam, hiszen vége lett az ő sorozatuknak.
A Don Giovannit Mozart "dramma giocoso"-nak minősíti, akár fordíthatnánk vígjátéknak is. A rendező annak idején mintha ezt is figyelmen kívül hagyta volna, de mivel az előadásban a kitöltetlen helyzetek vannak többségben, a szereposztáson dől el minden. Ez az oka, hogy az évek során láthattuk ugyanezt a produkciót reménytelenül gyengének (benne egy-egy magányos hősként küzdő énekessel) és zseniálisnak is (ritkábban), de mivel az utóbbi esetekre is volt példa, nem mondható el mégsem, hogy nem lehet eljátszani a darabot ebben a koordináta-rendszerben, csupán azt, hogy ehhez nagyszerű szereposztás kell, amelyben lehetnek ugyan gyengébb láncszemek, de nem a cselekmény bonyolításáért elsősorban felelős két legfontosabb szerepben. Kell egy igazi Don Giovanni és Leporello egyaránt, akik képesek együtt játszani, egymást helyzetbe hozni. Ha csak az egyik adott, óhatatlanul is megbillen a konstrukció, ahogy azt nem egyszer korábban is megtapasztalhattam és csak részeredményekről lehet beszámolni, de maga az egész előadás mégsem lesz "igazán ütős". (Nem tudom, hogy milyen lenne, ha csak a címszerepben látnánk alkalmas énekest, eddig jellemzően a fordítottjával találkozhattunk - sokkal több előadást láttam, amelyiket inkább Leporellónak kellett volna hívni.)
A tavalyi év ebből a szempontból szerencsés volt, mindkét páros (E. Schrott-Sebestyén M, Bretz G.- Cser K.) kifejezetten jól harmonizált, mindkét esetben beállt az egyensúly és lehetett élvezni a kettős játékát, amelyhez a többiek is kapcsolódni tudtak.
Jelen esetben nem ez a helyzet, van ugyan egy szép hangú, jó kiállású, vonzó lírai baritonunk, aki viszont a címszerepnek egyetlen dimenzióját emeli ki, az ő Don Giovannija elegáns lovag, de semmi több. Haja Zsolt adós marad azzal, hogy átérezzük, hogy itt van egy gátlástalan, "érzelmileg elérhetetlen" férfi, aki egyszerre vonz és taszít is minket, akiről tudjuk, hogy gazember, hazudik és csak átmenetileg használja az útjába kerülőket, de mégsem lehet neki ellenállni, mert ösztönösen vagy számításból, de jól adagolja a mindenki által szomjazott figyelmet (és pénzt).
Sokféle lehetőség van a címszerep megformálására, lehet inkább intellektuális csirkefogó, vagy ösztönlény, de muszáj, hogy a kisugárzást, az ellenállhatatlanságát érezzük. Nem lehet Don Giovanni átlagos, jelentéktelen. Vagy igen, lehet egy ilyen Don Giovannihoz is koncepciót gyártani, ez esetben Don Giovanni csak egy "vetítőfelület", amelyre a nők képzelik oda a vágyálmaikat, és a férfi csak ezt a felé irányuló igényt használja ki okosan, de ha valaki ilyennek akarja megmutatni, akkor is mélyebb kidolgozást igényelne a szerep. Ez a DG mintha csak sodródna az árral és nem igazán tudná, hogy mit miért csinál - ez volt a legelső előadás után a benyomásom Haja Zsolt alakításáról. (Repertoár előadásba nem túl hálás kevés próbával beállni és neki nincs a háta mögött háromszáz Don Giovanni, mint Erwin Schrottnak, akivel most felváltva játszik - ezt azért muszáj az énekes mentségére felhozni. Ebben a rendezésben pedig muszáj lenne hozott anyagból dolgozni. És mivel mindhármat láttam és volt fejlődés, az is eszembe jutott, hogy az alakítás kidolgozatlanságáért, ami természetesen nem az éneklést jelenti, hanem a színészi játékot, nem az övé a felelősség egy része, hiszen több segítséget kellett volna kapnia. És ha ez egy operakaland sorozat, akkor még a jövő héten is ment volna feljebb.)
Ezeken az estéken én megoldatlannak éreztem éppen a központi szerepet, amely más alkatú énekest és talán még más karakterű és valamivel erősebb hangot is kívánna, (az utóbbi kérdést fejtegesse az, aki ért hozzá és nem csak sejtései vannak, engem nem ez zavart). Egy nézőtárs kis aggódással a hangjában mondta előadás után, hogy szerinte szegény énekes nem tehet róla, ha egyszer biztosan rákényszerítették a nem neki való szerepet. A nézőtérről nem tudható, hogy az egyes énekesek pusztán megélhetési okokból, személyes ambícióból vagy alkalmasságuk biztos tudatában vállalnak-e el egy szerepet, de ez érdektelen is számunkra, csak a végeredmény számít. És a tapsot hallgatva még az is könnyen lehet, hogy több száz embernek elég hiteles volt így is. És akkor legyen itt egy másik ismerősöm véleménye: Haja Zsoltnak szebb hangja van, mint Erwin Schrottnak és alkalmasabb a szerepre.
Ha ezeket a véleményeket, amelyek az Erkel büféjében, toalettjében valaki összeszedné, azonnal bajban lenne, hogy hol is az igazság. Minden néző más, a pillanatnyi állapota, előismeretei is ráülnek arra, hogy milyen előadást lát. Már Arisztotelész beszélt a ráismerés öröméről, és azt hiszem, hogy az ember minél többet hallgat egy hangot, annál jobban megszereti, az én esetemben a benyomásaim ezen is múlnak.
Minden énekes, akinek ez a hivatása a legjobban teszi, hogy amikor egy véleményt olvas, AZONNAL tudatosítja magában, hogy ez EGY nézőé, és a másik 1800 a teremben lehet, hogy az ellenkezőjét gondolta. Sose derül ki, talán ez a szerencse - marad a taps.
A második estén jutottam el oda, hogy valójában nem Don Giovanni hiányáról van szó, pusztán arról, hogy ez valóban egy egészen más felfogású alakítás. Amíg Erwin Schrott alakításának kulcsa számomra megkérdőjelezhetetlenül az "io mi voglio divertir", azaz ő az életélvező DG, addig Haja Zsolt a közömbös DG, aki azt szeretné, hogy az a rutin, amit kialakított, zökkenők nélkül folytatódjon, rutinszerűen jöjjön egyik nő a másik után és teljen az a katalógus.... Amíg Schrotton látszott, hogy minden bonyodalmat élvez, Haja Zsolt kicsit bosszankodik, hogy nem mennek jól a dolgok, semmiképp nem mondható el, hogy szórakoztatják ezek az éles helyzetek. Az alakítás kulcsa benne van Leporello szövegében - "guardate con qual indifferenza se ne vien" - nézzétek, milyen közömbösen jön"-, amikor nem sokkal a Kormányzó megölése után látjuk. Ez is egy szerepértelmezési lehetőség, a rendíthetetlen és alig valamire reagáló lovag, aki a saját belső világában él, de így kevésbé érdekes, nem annyira fog meg minket, mint Schrott extravagáns figurája. Akárhogy is van, ezt éreztem, erről tudok beszámolni. A harmadik előadásban is maradt ez a beállítás, de energikusabbá vált, illetve én megbékültem vele. Valamelyik a kettőből.
Schrott nyilván a számtalan eljátszott előadás miatt volt képes arra, hogy a mondatok mögöttes értelmét is megmutassa, pl. nemcsak udvarolt a nőknek, vagy vitázott Leporellóval, de láttatta azt is, hogy mit gondol a helyzetről. A sok nézés során ebből a szempontból is figyeltem Haja Zsoltot, és pontosan ennek a kidolgozása vett volna tengernyi időt igénybe, ráadásul élő előadásokon lehet ezt mégis a leginkább begyakorolni. Többen is megjegyezték, hogy még milyen fiatal, lesz ideje, hogy elmélyítse, bár ha nem lesz belőle DG-specialista, akkor a háromszázig magyar viszonyok között sosem fog eljutni.
Az én benyomásom szerint, minthogy a címszereplő nem volt igazán karakteres jelenség, ebben a rendezésben a partnerek helyzete különösen megnehezedett, nehéz volt hozzá kapcsolódni és több energia bevetést igényelhetett a játszóktól, akikről viszont így kiderült, hogy rendelkeznek tartalékokkal és tudnak még erőteljesebbek lenni.
A nők azok, akik leginkább rosszul jártak. Nagyon nehéz elhinni a temperamentumos Donna Elvirának - Fodor Beatrixnak -, hogy ezt a férfit fél Spanyolországon keresztül kergette és nem tudja elfelejteni, annak ellenére, hogy látta a katalógust is, és biztosan megtudta, hogy becsapták. A szerelem ugyan vak, Elvirának pedig nem volt soha más férfi az életében, de még így is nehezen megmagyarázható, hogy nem tud lapozni és kitartóan ragaszkodik valakihez, akinek csak egy epizódot jelentett mindössze. Fodor Beatrix egy ilyen pasast - a tíz év alatt megtekintett egyéb alakításait ismerve - pillanatok alatt lapátra tenne, kettőt nem nyekkenne és már menne a süllyesztőbe. A második estén éreztem azt, hogy már úrrá lesz a lehetetlen feladaton és érdekelni tudott a sorsa, a harmadik estére pedig az egész jelenlétére illett a "maiestosa" minősítés. Feltétlenül a legizgalmasabb női karakter az operában, ő az aki küzd, aki kockáztat, szintén túllép a társadalmi elvárásokon és nyíltan felvállalná a férfit, amikor mindenki rátámad, akkor is - de az nem Don Giovanni, hanem Leporello. Ha nem lenne köztük a társadalmi különbség, ennek a nőnek egy ilyen "nyavalyás pasas" lenne ideális partner, akit gyámolítani kell, aki rászorul - jut eszünkbe. (Volt néhány ismerősöm, aki mindkét szereposztás esetén kötözködött, hogy a szakállról hogyan nem vette észre a cserét Elvira, de ennél még erősebb érv, hogy a megváltozott viselkedésről nem tűnik fel, hogy aki mellette van, az nem lehet a lovag.)
Donna Anna, alias Kolonits Klára, akivel tavaly még egy igazi Don Giovanni erőszakoskodott Erwin Schrott személyében (LÁSD youtube-felvétel!), most nem tudja ugyanazt játszani, mint korábban. Kimarad a nagyformátumú személyiséggel való találkozás is, a teljes előadásban azzal kell szembenéznie, hogy sehol nincs a láthatáron egy megfelelő férfi, emiatt muszáj "készleten tartani" Don Ottaviót, aki legalább nem árt a légynek se és viszonylag könnyen irányítható. Nem sokkal lenne jobb helyzetben persze ez a két nő akkor sem, ha formátumos szerető hagyta volna őket faképnél, sőt az előadás üresjárataiban azon is gondolkodtam, hogy Mozart milyen pesszimistán ítélte meg saját nemét. Az az egy igazi férfi a kor elvárásának megfelelően agresszív macsó...
Kolonits Klára Donna Annája így ebben a vákuumban még magányosabb, mint tavaly, átjön a kiszolgáltatottsága is - az apja halála után még nagyobb a nyomás, hogy legalább látszatra tartozzon valakihez. Nem tudja magát becsapni, de mégis próbálkozik Don Ottavio mellett saját meggyőzésével is - talán egy napon minden rendeződik. Ebben a közegben már korábban is rákényszerülhetett a színlelésre, nem lennék benne olyan biztos, hogy nem ő engedte be az ablakon a csábítót, de biztos meg tudna győzni az ellenkezőjéről. Az alakítást érdekessé teszi a belső vibrálás, Donna Anna akármilyen nyugodtan is áll (a rendező jóvoltából többnyire így), érezzük a feszültséget, ingerültséget. Látunk valakit, aki egy fejjel nagyobb a környezeténél, pontosan tudja, hogy nincs partnere ebben a környezetben és mégis neki kell a végén "udvarolnia", hogy Don Ottavio ne pártoljon el tőle. A "Non mi dir" elhangzása idén is, ahogy tavaly is hasonló hatással volt rám, számomra az előadás(sorozat) zenei csúcspontját jelentette. Ment fel a páholy lépcsőn, nézett maga elé, elképzelte a szebb jövőt és annyi szomorúság áradt ebből, hogy igazán közel voltam a meghatódáshoz, amit szeretek elkerülni. Minél többet hallgatom, annál jobban hat rám a hangja, és egyre jobban tetszik az, ahogy operaénekesként jelen van a színpadon.
A páholyok használata az egyetlen erénye a rendezésnek, bár tudható, hogy mivel az Operaház színpadáról került át, ez lényegében kényszermegoldás és helyhiány miatt alakult így. De mindenki jól hallható onnan, a statikus jelenetek is előnyösebbek így.
De vissza még Kolonits Klárára, akinek alakítása ennél mélyebb, hogy ilyen gyorsan elintézzük és bízom abba, hogy az a maréknyi ember, aki eddig kitartott, most már a maradék 1-2 oldalt is végigtekeri, ha meg nem, az se fog kiderülni...
Kolonits Klárát már nem egy rendezés kényszerítette mozdulatlanságra, így pályája során már tökélyre fejlesztette, hogyan kell mindössze a tekintetével mindent kifejezni. Tavaly a Hunyadi kapcsán (lesz megint márciusban!) észrevételeztem, hogy pillantásával milyen hatásosan gyilkolássza Cilleit, de most ennél tovább megy, Leporello megalázásakor, hasonlóan izzó gyűlöletet képes kisugározni felé, amely veszélyesebbnek tűnik, mint a többiek fenyegetőzése együtt, miközben oldalpillantásokkal érzékelteti, hogy nemcsak ezt a szolgát tartja ocsmány féregnek (minimum), hanem Don Ottaviót is lenézi, aki még ezt a férget sem képes megbüntetni. Sürgeti, de a férfi nem reagál. Mindeközben még lesajnálja Elvirát is, amint a Don Giovanninak hitt Leporellót védi. Ezt mind egyszerre bele tudja sűríteni néhány szemvillanásba. Indokolttá teszi, hogy miért fordul sarkon és hagyja a fenébe az egészet, ahogy az énekelni valója elfogy. Tudja, hogy ettől a társaságtól nem várhat semmit és majd kidühöngi magát egyedül, ahogy megszokhatta - gondoljuk. Csodás ez a jelenet, példa arra, hogy lehet izgalmassá tenni valamit, amit a rendező üresnek hagyott. Látunk egy nagy művészt méltatlan helyzetben mégis diadalmaskodni a körülményeken és ez szinte többet ad nekünk, mintha egy igazán jó rendezésben játszhatna, bár mégis csak az utóbbit kívánnánk neki is, magunknak is. Csak ezért az egy jelenetért is érdemes lett volna az előadást megnézni.
Don Ottavio ismét Horváth István, aki hozza is ezt a tesze-tosza, kedves, de támasznak alkalmatlan férfit, aki nem ostoba és egyre nehezebb számára elfogadható érveket találni az esküvő halasztására. (Ha valaki belegondol a történtekbe azért meglepő, hogy egy ilyen gyenge férfi nem tudja elfogadni azt, ami a szokás - senki sem menne férjhez az apja halála után közvetlenül, az egy év várakozás nem lenne irracionális gondolat - de ilyennek írták meg a történetet.) Ez a figura nem szokott, talán nem is tud érdekesebb lenni, bár lehetne sokkal komikusabb is, ahogy Don Ottavio számtalanszor nekirugaszkodik a bosszúnak, a fogadkozásig jut el, de a rendező jóvoltából inkább megoldatlannak érezzük ezeket a jeleneteket is, és kicsit sajnáljuk, hogy a jó humorérzékkel megáldott énekes nem tud benne többet mutatni. Persze nem kevés az sem, ha egy szép tenor hangot hallhatunk, néhány koncertélmény az elmúlt években megtanított értékelni azt, ha Horváth István van kiírva a színlapra.
Zerlina az, aki minden beállításban a többi nőnél szerencsésebbnek tűnik, hiszen neki jut egy hozzá illő pasas, Masetto, aki ha nem is lovag, de biztosítani tudja azt az egzisztenciális hátteret, amelyre inkább szüksége van. Nincs érzelmileg mélyen bevonódva, rá Don Giovanni címe, vagyona és stílusa hat, egyszóval a felszín, de látjuk, amint átfuttatja az agyán az előtte álló lehetőségeket, mi lenne ha mégis a lovag feleségévé lépne elő. Az első estén Keszei Bori Rácz Rita megbetegedése miatt most ebben a szereposztásban is énekelt, nem volt észlelhető, hogy más partnerekhez szokott. Zerlinája megfontoltabb, mint amilyet tavaly Szemere Zitától láttunk, komoly és elszánt, ő az, akiben van valódi erő a bosszúra.
A második előadástól viszont kétszer Rácz Ritát nézhettük, akinek nagyon jól áll ez a szerep, teljes egészében magára tudta húzni, nem érződött rajta sem fáradtság, sem a korábbi betegség, kéjjel kínozta a szerencsétlen Leporellót, szívesen flörtölt a lovaggal, nem csak számításból. Vele sokkal jobban meggyűlhetne a baja egy féltékeny Masettónak, mint a Keszei Bori által játszott lánnyal. A három nő közül ő a legerősebb, mivel a történetbe ő volt legkevésbé érzelmileg bevonódva. Ez a magabiztosság, amely sajátja erősen hat a férfiakra, ő az a nő, aki Don Giovannihoz így a legközelebb áll karakterét tekintve.
Sándor Csaba Masettója talán az a szereplő az előadásban, aki a legkomolyabban veszi az életet, megvan a véleménye az urakról, még az előadás végső jeleneteiben, amikor a bosszú elvileg összehozza velük, akkor is megtartja különállását. Kicsit sem komikus figura, egyetlen gyenge pontja van, mégpedig Zerlina, de maga is tudatában van ennek. Masetto boldog vőlegényként kezd, majd Don Giovanni megjelenése után jelenetről-jelenetre fokozódik ingerültsége, amelyet menyasszonya helyett szívesebben élne ki a gaz csábítón illetve annak szolgáján. Leporello nem tudja elterelni, hiába próbálkozik mindenáron. Az erőszakos viselkedés rá is jellemző, Zerlinának a továbbiakban nagyon vigyáznia kell magára, érezzük, hogy később jöhet itt még "családon belüli erőszak" is, ugyanakkor a férfi megverése után tanúi lehetünk az előadás egyik legmegnyugtatóbb idilljének, amely a két szereplő kibékülését és egymásra találását mutatja, és eléggé hasonlít a korábbi Don Giovanni-Zerlina kettős végéhez, ami "a la ci darem la mano eredménye". Úgy látszik, hogy Zerlina annyira jó taktikus, hogy akármely pasassal megtalálná a kapcsolatot.
Sándor Csaba alakítása nagyon egységes, értékeljük ezt, de kicsit sem támad kedvünk, hogy kinevessük és nem szívesen viccelődnénk vele. Őt nem érezzük nyavalyás pasasnak, de természetesen nem jöhetne partnerként szóba egyik hölgy számára sem.
Masetto némely a lovaggal kapcsolatos gesztusában ott érezzük Figarót, illetve Mozart véleményét az arisztokráciáról, akinek ki volt ő is szolgáltatva. Az opera azóta ezt a dimenzióját elvesztette, de a saját korában erősen hathatott a színpadon Masetto, a paraszt mint lázadó, aki meg merné támadni a lovagot is. 1787-ben mutatták be a darabot, emiatt is izgalmas, a Figaro pedig egy évvel korábbi. Mozart az erőszakos nemest a pokolra küldi ünnepélyes keretek között, ennyit tehet és énekeltetheti a szereplőkkel: "Vivá la libertá!" - Ez a gondolatsor kifejezetten Sándor Csaba idei alakításáról jutott eszembe, mert súlyosabb ez a figura a megszokottnál.
Kormányzóként mindkét szereposztásban Gábor Gézát láthattuk, aki sokkal impozánsabb jelenség és a hangja is erőteljesebb minden partneréné, ahogy az minden normális DG-előadáson papírforma is lenne. A párbajban az ő győzelmét várnánk, még így is, hogy tudjuk, mi van a librettóban előírva. A nézőtéri köhögés is abbamaradt a temetői jelenetre, illetve amikor megjelent Don Giovanni vacsoravendégeként. Erőteljes Kormányzó nélkül az előadás csorbát szenvedne, de elmondhatjuk, hogy Gábor Géza végig a toppon volt, és ezzel a hanggal, színpadi jelenléttel ebben a közegben is maradandó hatású élményt nyújtott, akkor is amikor a többieknek jobban ment és akkor is, amikor kevésbé, örültünk neki, hogy láthattuk.
A legtöbben megcsodálják a szépen elénekelt áriákat az előadásban, de volt ismerősöm, aki az egyik előadáson a "mégiscsak nonszensz, hogy eléneklik háromszor ugyanazt, nem lehetne húzni belőle, ha Shakespeare-ből lehet????" gondolatot mondta el félhangosan a második rész közben nem egy ária alatt, addigra egészen elvesztette a türelmét, pedig minden estéjét évtizedek óta színházban tölti.
A közönség egy része hasonlóan érezhet, főleg, akik nem szoktak hozzá a műfajhoz, el kell ismerni, hogy annak örülünk legjobban, ha módunk van nevetni. Emiatt a darab leghálásabb szerepe kétségtelenül Leporellóé,ráadásul a szolgával, aki nem különleges, nagyonis átlagember, jóval több kapcsolódási pontot találunk és ez is számít. Amikor ő az asztal alá bújik, valószínűleg mi is ugyanezt tennénk.
Cser Krisztián ezekkel az estékkel együtt is mindössze nyolcszor énekelte ezt a szerepet, de ennél jóval mélyebbnek tűnik a karakter és én leginkább azt szerettem, ahogy aprólékosan minden őt ért hatásra reagált. Helyenként olyan, mintha még mindig lenne vele lenne Bretz Gábor is, aki egyenrangú partnere volt öt korábbi alkalommal.
Ahogy mondatról mondatra le tudnám írni, hogy mit csinált Erwin Schrott Sebestyén Miklóssal mely jelenetben és miért, ebben az előadásban ugyanezt a precíz és árnyalt szerepértelmezést Cser Krisztián is megvalósította. Nem esett túlzásba, de ahol lehetett, minden jelenetben komikus hatást keltett. Egy ismerősöm hozta szóba, hogy mennyire ötletes, ahogy a művész a kellékekkel bánik. Egy jelenetben ott van a színen egy próbababa, még azzal is kapcsolatot teremt. Megy neki a játék akkor is, ha nem kap elég vagy akár semmi visszajelzést a partnerétől, ebben a rendezésben ez a túlélés egyetlen esélye a többi énekes számára is.
Számtalan lehetősége van és mindet kihasználja, tényleg ez a legjobb szerep az egész darabban. Igazán lehet nevetni rajta, ahogy az előadás elején elbújik a korlát mögé és kidugja a fejét, majd később, ahogy Masettót próbálja ura érdekében elrángatni menyasszonya mellől, de még hatásosabb lesz később, miközben Elvirának udvarol - Don Giovanni parancsára, majd később Zerlina bosszú jelenetében, ahogy a székéhez kötve kikúszik a színpadról, majd a végső leszámoláskor, amikor az asztal alól ad tanácsokat gazdájának.
A kisembert látjuk benne, aki nem különleges, de szeretne az lenni, olyan, amilyen a gazdája ("voglio far il gentiluomo"), de se pénze, se rangja, se bátorsága, erkölcsi gátlásai viszont vannak. Nagyon nem véletlen, hogy amikor akar tőle valamit Don Giovanni, akkor "galantuomo"-nak nevezi, ezzel veszi rá, hogy Elvirát helyette is lekoptassa, magát is így nevezi egyszer. (Hát igen, emiatt lenne jó egy igazán nagyformátumú "modell" a címszerepben, akiről hihető, hogy fel lehet rá nézni...) Ez a Leporello feltétlenül élvezi a játékot, magába szívta Don Giovanni életélvezetét (egy másikét nyilván), és emiatt sose mondana fel a gazdájának, most is csak számításból teszi - előre várja a pénzt, amit (négy aranyat) meg is kap a második rész elején. Egyik legjobb jelenete, amikor Elvirát álruhában csábítgatja, és így legalább átmenetileg kipróbálja, hogy milyen lenne Don Giovanninak lenni. Hosszan persze nem tartható fenn a helyzet, még csak el sem szökhet, marad a megszégyenülés, de akkor is vele érzünk egyet, amikor Elvira szoknyája alá bújik, bár ezen is nevetünk. Féregnek féreg, ahogy Donna Anna látja, de mégis sajnáljuk. (A mögöttem ülők a második előadáson hangosan sóhajtoztak és "szegénycserkrisztiánoztak" miközben kínozták - nem lehettek ezzel egyedül, pedig ez épp egy olyan jelenet volt, amelyben jó partnere volt Rácz Rita ill. Keszei Bori személyében és éppen kifogástalanul működött az előadás.)
Gyáva és hazudós, erős túlzás, amikor Don Giovannit hibáztatja ártatlansága elvesztéséért. ("l'innocenza mi rubó"- énekli, azt hiszem, hogy csak én nevettem rajta, pedig lehetne ezen is.) Nagyon sok "föld-elem" van az alakításban, részben a rendezés szándékainak köszönhetően is, ezt a szolgát szinte mindenki megfenyegeti, a gazdája is terrorizálja, és ezek a mozzanatok mind humorforrásként szolgálnak az előadásban, és alkalmasak arra, hogy megsajnáljuk Leporellónkat. Cser Krisztián mindent megtesz, hogy megalázkodónak és nyavalyásnak látsszon, muszáj alkati adottságait közömbösíteni ahhoz, hogy elhiggyük neki ezt a megalázkodó és megalázott szolgát, akinek semmi méltósága nem marad a végére.
Amit biztosra vehetünk, unatkozni fog gazdája nélkül, sőt valószínűleg továbbra is erre az életformára fog vágyakozni, ami neki nem adatott meg, nem fogja eltántorítani ettől az sem, hogy tanúja volt DG pokolra szállásának. Úgy néz ki, hogy nem lesz belőle úriember, megmarad szolgának és kis kaliberű szélhámosnak. Hatásos kép, amikor ül gazdája helyén és nem nyúl semmihez. Könnyű volt magyarázni, hogy milyen jó lenne DG nélkül, tisztességesen élni, most itt a lehetőség az új életre, bele lehet fogni. (Zerlináék valóban megkönnyebbülnek, Don Ottavio is, de a maradék három embernek nem lesz ennyire egyszerű ennek a hiánynak a feldolgozása. Drukkoljunk nekik azért, hátha menni fog mégis...)
Mi nézők - ahogy a taps intenzitásából is lemérhető volt - nagyon tudtuk értékelni Cser Krisztián intenzív színpadi játékát és nem utolsósorban a hangot, amely ezzel párosult, szerettük mindkettőért. Nem csak Don Giovanni mondja, "io mi voglio divertir" (szórakozni akarok), mi is ezért mentünk az Erkelbe és örültünk neki, hogyha nem is mindvégig, de az előadás számos jelenetében erre módunk is volt.
A záró kórust hallgatva ismét elgondolkodtam, hogy most ugyan lesz-e jelentős változás, lehet-e igazán MOST örvendezni a gazember eltűnésének, ha egyszer eddig sem éreztük, hogy igazán hatott volna....De a zene mégis diadalmaskodott, maga a szerzőpáros pörgette fel az eseményeket és végül csak csúcsponton ért véget az előadás. Ez mégis Mozart egyik legjobb operája, akárhányszor és akármilyen rendezésben is érdemes végighallgatni, bár egy héten belül az öt erős overdózis volt, isten bizony nem gondoltam, hogy ennyi lesz belőle, bár nem voltam egyedül ezzel, aki ennyit vállalt be. (Egyik kedves ismerősömnek most volt a 61.-66. megtekintett Don Giovannija, ezzel a szériával. Minden alkalommal Szolnokról jött megnézni.)
Lesz-e jobb jövő a szereplőknek Don Giovanni nélkül? És lesz-e jó évadunk jövőre a DG előadása nélkül is?- Ezek a kérdések nyitva maradnak. Ismét Donna Anna áriája jutott eszembe, ("forse un giorno il cielo ancora sentirá pietá di me") és én is biztatom magam, hogy lesz jobb Don Giovanni, lesz jobb előadás - remélhetőleg úgy, hogy ebből a szereposztásból benne hagynak néhány énekest.
ps. Ki ne maradjon, a zenekart nagy élvezettel Halász Péter vezényelte, kétszer módom volt az első sorból nézni és alkalmanként ez segített is az üresjáratok átvészelésében.
Én a magam részéről különösen tanulságosnak érzem a Don Giovannival töltött majdnem két hetemet, örülök, hogy mind az öt előadáson voltam, és a most összeszedett tapasztalatokkal megerősödve fogok újból visszaülni a színházakba a következő évadban. Idén ezzel fejeztem be, emlékezetes módon.
