Tavaly kétszer, kétféle Don Giovannit láttam Erwin Schrott-tól, ugyanebben az általam is sokszor szidott jellegtelen De Bosio-féle rendezésben. Akkor még csak annak köszönhette, hogy odavetődtem, mert Kolonits Klárával került egy szereposztásba és őt nem akartam kihagyni, most már viszont kifejezetten miatta mentem, arra voltam kíváncsi, mit tud még mutatni ő, aki már meggyőzött "igaziságáról". Másodszor is visszaültem (a tévé által is rögzített utolsóra), hogy mélyüljön az élmény. Ez a bejegyzés csak erre az első szereposztásra vonatkozik, a másik előadásaival külön foglalkozom. Továbbá miután az énekes tavalyi szerepfelfogását hozta magával, igyekszem nem vagy csak röviden ismételni magam. Elolvasva a tavalyi véleményemet szinte változatlanul közölhetném a rá vonatkozó részt. De mégis más lett ez a sorozat, mások a partnerei és ez is számít.
Erwin Schrott most is igazinak bizonyult, belülről építi fel a szerepet és valóban az a benyomásunk, hogy miután évek óta számos rendezésben énekelte (TÖBB MINT 300 alkalommal, száznál többféle produkcióban, de ez csak az énekes becslése, nem számolta senki össze!), már a vérévé vált, sőt az sem kizárt, hogy azért lesz ez a figura ilyen élő, mert van személyes köze hozzá. Így persze könnyebb. Ami a kihívás számára, hogy ne érezzük sablonszerűnek. Nem lesz az, de azért a legutolsó előadáson már az volt a benyomásom, hogy úgy járt Schrott, mintha Don Giovanni időzött volna kicsit hosszabban egy nőnél, visszagondolva, mégis a tavalyi első élmény volt a legjobb. (De ebből nem következhet, hogy minden énekest csak egyszer nézünk meg, mert akkor mi marad?)
Az énekes mindvégig reagál a környezetére, amíg színen van, a rendezés ellenére semmi nem marad üres és érezzük, hogy reakciói szervesen összefüggenek, egy kikezdhetetlenül magabiztos, egységes személyiség életébe nyerünk bepillantást, aki gyökeresen másként viselkedik, mint az átlagember, mert nem ragad le a konvenciónál, a társadalmi elvárásokhoz is csak annyira igazodik, amennyi ahhoz kell, hogy megkapja azt, amit akar.
Árnyalt a figura, de mégis mindössze egy gondolatra van építve, mégpedig szerencsés módon éppen arra, amit a darab is sugall. Mozart Don Giovannijáról sokan leírták, hogy neki nem írt a szerző belső monológokat, minden gondolatát és érzését mások előtt látjuk megnyilvánulni és nemcsak azért mert nem szeret egyedül lenni...Don Giovanni egyetlen dolgot akar az élettől, mégpedig azt, hogy jól érezze magát. Nem bonyolultabb, ennyi a karakter kulcsa - ezt viszont gátlástalanul, mindenáron, mindenki mást kihasználva. "Io mi voglio divertir" - az egyik legnyomatékosabb szövege is ez, háromszor is hangoztatja, mindig hangsúlyos helyzetben. Élvezi a bort, a zenét (Schrott kapcsolatot létesít a színpadon játszó zenészekkel is!) és a nőket - utóbbiakat szintén tárgyként, és nem fél a bonyodalmaktól, sőt azok még fokozzák is az élvezetét, egyáltalán nem jön zavarba attól sem, ahogy Elvira a nyomára bukkan és még a kőszobor megszólalása sem ingatja meg. Életét kalandként éli, minden változatosságnak örül és szórakoztatja még az is, ahogy a szolgáját, aki gyáva és álszent, ugyanerre az útra vezeti. Élvezi, ahogy az emberek gyenge pontjait (hiúság, pénzsóvárság) könnyen felfedezve a saját hasznára tudja fordítani. Jó emberismerő és talán azért nem ragad le senkinél, mert mindenki olyan nagyon egyformán működik - "la vita é sempre ugual", ezt ismerheti fel ő is, bár ez a mondat ("az élet mindig ugyanolyan") a zárókórusból van.
Macsó - és így a nőcsábításnál az agresszió sem áll távol tőle. Egyetlen egyszer érzi maga is, hogy túl lőtt a célon, megölte a kormányzót, de ezt is inkább balesetnek érzékeli, bár egy pillanatra mégis megrendül. Rögtön az előadás elején történik ez, és pár másodpercre meg is állítja az előadást, de ez a kis szünet nagyon erős, nyomot hagy benne és utána prózában szólítja meg Leporellót! Kizökkent a világ - itt a jelzés. A gyilkosság neki is túlzásnak tűnik, ennyire nem veszi komolyan az életet - egy kis rugdosás - Masettó megbüntetése - még belefér és ő nem habozik. (A többiek pedig öten sem veszik rá magukat a bosszúra, ez itt a különbség.)
Éppen ezt az egy pillérre felépített életet látva egészen következetlen dolognak tűnik azt kérni tőle, amit Elvira és a kőszobor is akar, azaz a "jó útra térést", a megjavulást. Leporello a második rész elején szintén erre utal, hagyja a nőket, de ez a Don Giovanni nem tudná a napjait mivel kitölteni, ha mindazt elhagyná, amivel 24 órán át, rendkívüli intenzitással leköti magát. Nem maradna belőle semmi. (Nyilván vannak emberek, akik képesek arra, hogy az életstílusukon változtassanak, pl. egészségi okokból feladják az alkohol fogyasztását, a dohányzást, esetleg a túl sok stresszt jelentő munkahelyet, de vannak, akiktől elválaszthatatlan az életformájuk és ahogy lehetetlenné válik annak folytatása, meg is halnak.)
Don Giovanni esetén a pokolra szállásnak nincs alternatívája, ha így nem élhet, akkor nem is érdemes máshogyan, ez kristálytisztán világossá válik az alakításából, amelyben minden megvan, a gátlástalan és túlzó fokon jelenlévő élni akarás, a közönséget lehengerlő dinamizmus, mindez ezeken az estéken is működött. A pezsgőárián őserő üt át. (Hozzáteszem, hogy első tavalyi fellépéséhez képest mégis takaréklángon, jóval kiegyensúlyozottabban.) Az alakításának ereje a színészi játékban rejlik, nem a hangjával hódít meg minket, amely szép is, nem is gyenge, de nem egy ismerősöm említette meg vele kapcsolatban, hogy "jó, jó, de mégis jobb XY hangja"- és itt jöttek az előadásban szereplő egyéb basszisták felsorolva, aszerint, hogy kinek Gábor Géza, kinek Cser Krisztián, kinek pedig Sebestyén Miklós áll a legközelebb az ízléséhez-szívéhez. (Sajnálom, énekesnőkhöz nem hasonlította senki a művészt, csak ez a három név merült fel, de nem teszteltem le a kétezer néző mindegyikét, így akármilyen más vélemény is lehet vele kapcsolatban.)
Igen, élőben rendkívül erős és szuggesztív jelenség Erwin Schrott, élmény nézni minden mozdulatát, NEKEM mégsem jutna eszembe, hogy bármit letöltsek a telefonomra és 32 percig e hang bűvöletében tegyem meg az Erkel Színháztól hazáig vezető utamat ezen túl. (Más szerepben is nézném persze.)
Az énekes nagyon jól osztotta be energiáit, a hangerejét teljes volumenben csak az utolsó jelenetben engedte ki, amikor Gábor Géza kormányzójával párbajozott. (Elég volt alapjáraton is, ráadásul nemcsak jól hallható, hanem jól érthető is, élvezetes az olasz kiejtése is.) Ebben az utolsó jelenetben érezzük igazán, hogy nagyformátumú egyéniség, valóban nem fél, tartja magát egészen a végsőkig, csak akkor fogja el a rettenet. Tudjuk, hiába hoznák vissza, nem választana még így sem másik utat, mert életformája azonos vele magával.
Jó élmény volt ez a Don Giovanni, nagyon fontos, hogy legyen egy igazi középpontja ennek az operának (is) és ez most maximálisan adott volt.
Az Erwin Schrott-tal játszók előnyben voltak, mert egy igazán karakteres Don Giovannihoz könnyű valahogyan viszonyulni, róluk is essen szó.
Sebestyén Miklós Leporellója a tavalyihoz hasonlóan most is aládolgozott a címszereplőnek. Neki az "unom ezt a szolgasort" lehetne a kulcsmondata, úgy tűnik, hogy nehézkesebb és nincs nagy kedve gazdája életformáját átvenni, vagy csak magának nem meri bevallani, hogy mégis van. Többnyire nincs, de néha van, és a gazdájához az együttélés miatt köze lett, kötődik hozzá, de mégis maradt benne ellenérzés. Jól átjön ez a kettősség. Neki vannak erkölcsi gátlásai, amelyek megakadályozzák a minta követésében és néha próbálja is nevelni a gazdát, vannak ilyen kísérletei. Jó ez a Leporello alakítás, legfőképpen pedig igazán passzol Erwin Schrott Don Giovannijához, pasztelesebb, szándékoltan a háttérbe húzódó. Feltételezem, hogy az énekes alkatához jobban is illik ez a felfogás, nem biztos, hogy örülne, ha hirtelen partner nélkül találná magát és egyedül kellene az egész előadásban a szórakoztató funkciót felvállalni. Leporello inkább másodhegedűs alkat lenne, gazdája nélkül nehezebben találja fel magát, szüksége van az irányításra - ezt érezzük ebből az alakításból.
A teljes előadásban nagyon erős összhangot érzékeltem a Schrott-Sebestyén páros munkájában, a lovag a pokolra szállás pillanatában is a szolgát nézte. Don Giovanni az egész életét ennek az egyszemélyes közönségének játszva tölti, néha szórakoztatja a szerepcsere és látjuk, hogy nem egyszer vált és ő nézi a társát, akihez a legtöbb köze van, de hajlamos így is megkínozni, mert az is szórakoztatja. Apró gesztusok színesítik a játékukat, Leporello reménykedik a lakodalmi népet látva ("itt valami nekem is jut" - nőre gondol) és Schrott-DG leinti, NEM! Ez a mondat fontos Leporello személyiségének bemutatása szempontjából, és így kiemelődik ezáltal, a közönség nevet. Schrott-DG a becsületére esküszik egy gesztussal, tudjuk, hogy ez mit jelent - semmit. Nem kell több csak egy jelzés (" a négyszög nem kerek" - mutatja a lovag) és ez átértelmezi az egész katalógus áriát. Azért megy 7 percig ilyen folyékonyan a szövegelés Leporellónak, mert már több nőnek is előadta, amikor más eszköz nem volt a leválasztásukra. Ezek mind pici dolgok, de a háromszáz+ korábbi előadásból leszűrt értékek és mind nagyon jól jön nekünk. Hasonlókat bármeddig lehetne sorolni, mert az énekes egyetlen pillanatig nincs "üresben" a színen, végig érezzük, hogy értelmezi a helyzetet.
Az előadás erre a kétszemélyes pillérre biztonságosan felépül, mindenki más tud erre támaszkodni és színezni lehetőségei szerint.
Mindkét este alapján levonható a tanulság, hogy Leporello árnyaltabb jellem, izgalmasabb ember, mint Don Giovanni, és hálásabb így eljátszani is. A két szereposztásban két egészen más temperamentumú és világlátású Leporellót láthattam (Cser Krisztiánról a másik bejegyzésben lesz szó), őket nézve az volt az érzésem, hogy igen, ez a szereplő ebben a rendezésben is megél, nem lett semmilyen-jelentéktelen. Ráadásul mindkét énekes a hangjánál volt és minden szempontból élvezni lehetett a jeleneteiket.
A még nem emlegetett szereplők közül kiemelendő Fodor Gabriella Donna Elvirája, aki végre több év szünet után megint jelen van az Opera műsorában, örülhetünk neki. Ez a Donna Elvira egészen naiv, tapasztalatlan, minden információ birtokában van, de mégsem fogta fel, hogy nem talál kapaszkodót, hiszen Don Giovanni és a hűség két külön fogalom. Don Giovanni - pechére - az első férfi volt, akibe belefutott, aki szépeket mondott neki és akinek mindent elhitt. Szüksége lenne egy ilyen társra, amilyennek a lovag elsőre hazudta magát, így szeretné visszagyömöszölni őt abba a skatulyába, amelyikbe beleképzelte, és nehezen viseli el a gondolatot, hogy nem ilyen és nem tudja magának megszerezni. Don Giovanni nyilván azért hathatott rá, mert amikor egy nőbe beleszeret, akkor száz százalékig átéli ezt az érzést, csak azt nem érti meg, hogy amikor vége (néhány perc vagy néhány óra, esetleg néhány nap múlva), akkor egészen vége. Láthat valakit, aki mindig a jelenben él és emiatt igazán intenzív jelenlétével hat. - Fodor Gabriellának Erwin Schrott személyében legalábbis egy ilyen Don Giovanni jutott, akit egészen feleslegesen ostromol. El lehetett hinni neki a hosszú vándorlást, a bosszúvágyat és azt is, hogy a katalógus ária alatt fokozatosan leereszt és mintha a depresszió is megérintené.
Donna Elvira próbálkozása, az, hogy mindenáron bele akar avatkozni Don Giovanni életébe, Erwin Schrott oldalán kifejezetten nevetségesnek tűnik (de ne felejtsük el, ez egy dramma giocoso, vígjáték), mi nézők, ebből a távolságból látjuk jobbító szándékának hiábavalóságát, az aggódás feleslegességét, illetve a mögötte rejlő önzést is. Ezt az Elvirát látva könnyen elképzelhetjük, hogy valóban egy életen át fog gondolkodni azon, hogy az a pár nap miként alakult, amit valóban együtt töltött a lovaggal és életének ez lesz a legérdekesebb élménye, amelyre visszatekinthet.
Donna Anna Pasztircsák Polina által egy olyan - gyönyörű - fiatal lány, akiről elhihetjük Tarjányi Tamás Don Ottaviója mellett, hogy valamennyire mégis szerelmes, nem pusztán szánalomból és jobb híján tartja maga mellett a fiatalembert. Több benne a reménykedés, mintha őszintén hinne még a jövőben, hiszen neki legalább egy karakteres csábító gyalogolt bele az életébe, nem pedig egy jellegtelen, vele valami már tényleg történt, van mit megemésztenie.
Ezen az estén még érződött, hogy friss ez a szerep és a régi rendezésbe valószínűleg az énekesnek nem túl sok próbával kellett beállnia, még fog árnyalódni a szerepfelfogása, hátha kap egy jobb rendezést hozzá. Most is nagyszerű és nem várnánk több mélységet sem, ha nem Kolonits Klára lenne az, akivel felváltva játssza. Persze övön aluli lenne az összevetés, senkinek nem tenne jót, ha a pályája csúcsán tündöklő művész után látnák másnap és vele hasonlítanák össze énekesként és színészként. Szerencsére egészen eltérő lesz a karakter és ez jó nekünk, láthatunk egy másféle változatot. Azt ugyan nem éltem át, mint tavaly a Daphnénál, most nem éreztem, hogy tökéletes az, amit látok, de jó élmény volt, ráadásul a nála jóval halványabb (és hangilag erőtlenebb) partnert is erősíteni tudta. Így együtt jól be tudtak illeszkedni az előadásba, szívesen megnézném őt is egy másik rendezésben. (Tarjányi Tamás a szerdai előadásra sokat erősödött hangilag, színészileg pedig ami ebben a rendezésben általa eljátszható, azt megvalósítja, talán kicsit kevésbé nyavalyás pasast játszik, mint kellene. Belőle akár azt is kinéznénk, hogy képes lehet a bosszúra és nem hiába ígérget.)
Keszei Bori hat nap alatt négyszer énekelte Zerlinát, remélhetőleg nem teszi tönkre a hangját a túlzott igénybevétel - ma ez jutott eszembe róla, illetőleg az, hogy valahogy jobban érvényesült a szombati vőlegényével, Sándor Csabával, egységesebb párt alkottak még így is, hogy nem vele próbálta.
Bakonyi Marcell is jól szól, de nem éreztem, hogy megszületett valamiféle kapcsolat közte és menyasszonya között és ezen gondolkodtam, hogy miért is nem. Ami viszont biztos, ez a Masetto kellemes fiatalember, talán túl zsenge a megállapodáshoz, nem látom ugyan benne a parasztgazdát, akire egy nő támaszkodhat, de nagyon vonzó, így Zerlina egészen biztos, hogy ambícióból cserélné le, mivel sokkal jobban néz ki a lovagnál és jelentősen fiatalabb is. Don Giovanni tudja, hogy kinek mit kell ígérni: többször azt mondja Zerlinának, hogy "megváltoztatom a sorsod, szerencséssé teszlek". Ez hat, nem lesz Zerlina szerelmes, csak a lovag életstílusa, környezete és a rá váró lehetőségek vonzzák, így rá hat legkevésbé az egész helyzet, simán túl fog lépni rajta.
A rendezés hiányosságait még Erwin Schrott sem volt képes legyőzni - különösen akkor, amikor nem volt a színpadon -, ezen az estén is voltak üresjáratok, amikor elkószáltak a gondolataim. Helyenként egészen elképesztő a szöveg és a látvány ellentéte, pl. amikor Leporello el tud szökni egy üres színpadról, hiszen mindenki ok nélkül hátra bámul...A sort lehetne folytatni, de minek.
A tavalyi bejegyzésemben említést tettem egy kórusban szereplő párról, akikből lehetett volna Zerlina-Masetto-2. is, mert Don Giovanni ennek az asszonynak is udvarolt. Most is élmény volt nézni a játékukat és most már a nevüket is kiderítettem: Farkas András és Balogh Katalin.
A zenekart Kesselyák Gergely vezényelte ezeken a napokon, akit meglátva nem egyszer eszembe szokott jutni, hogy miért nem az ő rendezése ("a földgömbös") van még műsoron, azt kifejezetten szerettem annak idején.
A szerdai estét a tévé is felvette, lesz az M5-ön, csak figyelni kell a műsort. Az előadás végén stílusosan és igazi vendégszeretettel megünnepelte a jelenlévő telt háznyi közönség Erwin Schrott születésnapját, amely az első olyan volt az énekes életében, amelyen volt fellépése is. Elénekeltük közösen a "Serkenj fel kegyes nép" kezdetű dalt, volt torta, álló taps, minden. Várjuk vissza, de most már egy új és jobb rendezésben.
A másik szereposztásról külön posztban számolok be, addig lehet ezt emészteni és esetleg siratni az elmulasztott lehetőséget. (De van Mezzo tévé, van youtube, vannak kiadott DVD-k, ez a Don Giovanni ha nem is élőben, de virtuálisan mindenki által birtokolható és élvezhető, csak nem élőben - ez itt a bökkenő.)
