Somorjai Réka darabját a Staféta program keretében valósították meg, amely a korábbi évek tapasztalata alapján most már egyben fémjelnek is számít: a támogatott előadások érdemesek a figyelemre.
Aki erre gondolva, vagy a szereposztás alapján választja a BOJZ-t, nem is tévedhet, és az sem, aki a színlap ajánlóját olvasva előre sejti, hogy nem felhőtlen szórakozásra fizet be.
A három fiú: Urbán Richárd, Erdős Lili, Berta Csongor
A támogatás ellenére túl nagy büdzsé nem állhatott az alkotók rendelkezésére, de a látványt megtervező Izsák Lili és Tyler Szonja a helyzet magaslatán voltak: pusztán technikai eszközöket (hangfalakat, reflektorokat) és néhány dobozos sört felhasználva mégis nagyon hatásos színpadképet hoztak létre, amely persze újabb „variáció üres fekete térre”, de mégis alkalmas keretbe foglalja a játékot. Ne maradjon említés nélkül a szöveget gondozó dramaturg, Varga Zsófia sem - bár dramaturgról csak akkor szoktak szót ejteni, ha valakinek hiányérzete van egy előadás kapcsán. Nekem most nem volt.
A színészeknek akár könnyítés is lehet a nehezítés: nincsenek bútorok sem, amelyek a közeget megmutatnák, így minden rajtuk múlik. Ugyanez a szöveg feltehetően működne kisrealista módon berendezett színpadon is – lehet, hogy majd később fog is, ha máshol másként képzeli el a rendező -, most csak annyit állapíthattam meg, hogy éppen jó ez így, ennek a történetnek nem árt a végletekig lecsupaszított színpad – az ordító HIÁNY megmutatása csak fény- és hangeffektekkel megtámogatva.
A rendező Dohy Balázs nevét akár a Katonában bemutatott Politikusok c. előadása alapján is meg lehet jegyezni, erős benyomásokat hagy az is maga után, ahogy ez a rendezése is.
Ahogy a cím (és a színlap leírása) is mutatja: olyan fiúkkal találkozunk ebben a történetben, akik a saját családjukban nem lehetnek otthon. Néhány utalásból elhihető, hogy az intézeti lét éppígy nem reális alternatíva számukra (ahogy ezt eleve feltételeznénk) – sehol sem tudnak megmaradni. A két felnőtt szereplő élete nyilván régebben félrecsúszott, nem derül ki, hogy mikor és miért, de együtt tudunk velük is érezni, bár tőlünk távolinak tűnnek – ezt a távolságot érezteti is a rendezés. Mindenhogyan felmerül a kérdés ezt a nyugtalanító előadást látva: mit tehetünk mi? Hogyan tudnánk ahhoz hozzájárulni, hogy minél kevesebb gyerek szoruljon a peremre?
Az előadás szereposztása egészen tökéletes, önmagában az öt színész összeválogatásához is gratulálni lehet. Ráadásul olyan művészeket látunk együtt, akiket ebben a kombinációban még soha. A független előadásoknak ez is az egyik előnye: nincs kényelem, összeszokottság, meg kell találni a megfelelő embereket a szerepekre, később pedig majd óriási tehertétel lesz az egyeztetés is…Ez az előadás a peremre szorult gyerekek helyzete mellett így a független színészek kiszolgáltatottságát is eszünkbe juttatja, mellékszálon.
A három főszereplő fiú között van egy kakukktojás: a legkisebb, Heine néven Erdős Lili. A színésznőt a Bábszínház „Nem félünk a sötétben” c. előadásában nagyon megszerettem, egy nézésre megjegyeztem. Most nem kamaszlányt játszik, hanem kisfiút. A rendező őt is, ahogy mindenki mást is elkülönítve mutat meg a lecsupaszított térben, arccal felénk fordítva – átjön a bizonytalanság, a magányérzet, a szeretetvágy. Kíváncsivá tett, hogy milyen lehet még további szerepekben: a közeli napokban látható a Thália Színház Arizona Stúdiójában (János vitéz – április 21-én délelőtt!) és a jövő héten kétszer (és még később) Székesfehérváron a Csongor és Tündé-ben is.
Testvérét, az intézetből hazaszökő Gábort Urbán Richárd játssza, aki az Apertúra egyik kulcsembere, az a bizonyos Ricsi, aki jó lenne, ha tényleg tudná, hogy micsinájjunk. Rá is igaz, hogy elég egyszer látni valamiben és aztán már többet nem keresgéljük a nevét a színlapon. Az általa játszott kamaszfiú már szinte férfi, aki igyekszik erőt mutatni, de eközben megérezzük sebezhetőségét is, az anyjához fűződő ellentmondásos viszonyát. Megszeretjük.
A harmadik, kívülálló fiú szerepét Berta Csongor kapta, aki számomra újdonság volt, ő az, akit még nem láttam színpadon. Bábszínészként és rapperként is emlegetik. Elhihető neki az intézetből kiszökő Big D karaktere, szintén felkelti az érdeklődésünket további előadásai iránt. (A drámaíró jól érzi, fontos, hogy még egy fiú is feltűnjön, át kell éreznünk, hogy nem egyedi, hanem tipikus jelenség a gyerekek magukra maradása.)
Szülők is előkerülnek hosszabb-rövidebb időre – túl sok közük nincs egymáshoz. Hajduk Károly és Szalontay Tünde figurája csak érintőlegesen találkozik, mögéjük lehet képzelni egy-egy olyan életet, amelyben a sörösdobozok a legvalóságosabbak, viszont a gyerekekkel sehogy sem sikerül igazi kapcsolatot teremteni. Az anya figurája kerül jobban az előtérbe, átérezzük esendőségét és alkalmatlanságát, áldozatot látunk benne is, bár az előadás arra már nem vállalkozik, hogy megmondja, kinek a hibája az, hogy idejutott – csak a helyzetképet vázolja fel. Megjegyzem: Szalontay Tündét a saját előadásában is nézze meg az, akinek most tetszett meg és eddig kihagyta. (Született Wágner Emese)
A BOJZ-tól egy órányi erős színházi élményt kapunk, végig bent tart minket a saját buborékjában – közben nem gondolunk másra. Feltehetően hosszú távon is nyomot fog bennünk hagyni, megmaradnak a hangulatok és tovább kísértenek. Már csak az a kérdés, hogy mihez tudunk ezzel aztán kezdeni a saját életünkben.
PS.1.Az előadás megnézésének napján jutott tudomásomra egy közeli (a magyar átlagnál jelentősen tehetősebb) ismerősöm családi válsága is - a széthullás eléri azokat is, akiknek az életéből nem az anyagi források hiányoznak. Ezen a napon ez a „civil hír” és a színházi előadás együttese kifejezte számomra, hogy a problémáink legfőbb forrása talán mégsem a körülményeinkben keresendő – lehet, hogy maga az emberi természet az, amelyik nem bírja el a nyugalmat, sehogy nem tudunk megmaradni az arany középúton, bár ez nem ment fel minket a próbálkozástól, hogy valamivel elviselhetőbbé tegyük az életünket.
PS.2. A fotókat Szokodi Bea készítette.