Már hiányzott a székesfehérvári társulat és kíváncsi voltam, hogy Horváth Csaba mit hozhat ki O’Neill Amerikai Elektrájából, amelyet ráadásul már 2020-ban Kecskeméten is színre vitt, sőt „áthozta” belőle a főszereplőt is. (A Lavíniát játszó Decsi Edit 2024-ben szerződött a székesfehérváriakhoz, kecskeméti évei után szabadúszott.)
Tegnap a produkció hetedik előadását láttam, annak kapcsán írok le néhány benyomást.
Előzetesen nem tűnt O’Neill igazán „fizikai színházi” alapanyagnak, és ezt a véleményemet az előadás sem változtatta meg. Nem tipikus Horváth Csaba-rendezés – inkább csak nyomokban található benne mozgásszínházi elem, és nekem nem adott hozzá a történethez.
Csak két óra és húsz perc, egy szünettel – eredetileg három színmű együtt a kiindulási alap, 180 oldal lenne - legalább a fele nem hangzik el. A „csontra húzottság” és a minimalizmus még a látványban is - ez az előadás szembeszökő sajátossága.
Benedek Mari ruhái most is támogatják a játékban a színészeket, a színek szimbolikusan is értendőek. Ha ezeket a jelmezeket nézzük, elsősorban a jelenünkre KELL gondolnunk, többszörös áttéten át. A szerző 1929-31-ben egy 1865-66-ban játszódó történetet írt az Átreidák családjának több nemzedéken át húzódó tragédiájából, és ezt nézzük mi Székesfehérváron. A több idősík és helyszín összemosódásához voltaképp ez a lecsupaszított tér illik a legjobban – ráadásul nagyon kifejező, bár nézni nem kellemes.
Otthontalan, kicsit sem szerethető világ ez, amelyben rögeszmés és/vagy gyenge emberek tengődnek. Akik próbálkoznak kitörni, azoknak ez nem sikerül, előbb-utóbb belepusztulnak. A bűnt lelkiismeretfurdalás követi, amelytől halálig nem lehet megszabadulni. Minden tettnek van következménye. O’Neill szereplőinek még nagyjából rendben van az erkölcsi érzéke, még akkor is, ha néha nem tudnak erőt venni magukon. Ebben a szeretethiányos közegben kapaszkodót keresnek valaki másban, még akkor is, ha tudják, hogy ez veszélyes és tilos, majd sorban bosszút állnak a sérelemért, így fogy el a család.
A képeken is látható színes panelek dominálnak a térben, amelyek könnyen mozgathatóak, átlátszóak (jól átvilágíthatóak!), ablakként és ajtóként, sőt még falként is funkcionálnak, a jelenetváltásokkor rendre elmozdulnak, bár nem érezni, hogy ez bármi tényleges változást jelezne. Minden marad a régiben. Ezeken túl néhány dobogó és lépcső az, amit látunk – a színészek ebben a próbatermi hangulatot idéző közegben ráadásul magukra vannak hagyatva. Alig, illetve csak rövid jelenetekben érezni köztük a kapcsolódást – a vágyát és a lehetőségét is csak alig-alig. Ez egy ilyen, kemény, üres, rideg világ – a darabbeli Mannon-ház leírásához Kiss-Benedek Kristóf díszlete hű, bár illusztráció nincs. A polgárháború hangulata nem idéződik meg hangsúlyosan, mindössze „épphogy” a szerző által is előírt dalon keresztül, amely azért elhangzik – Kozáry Ferenc énekli el, Mannonék kertésze, aki a görög tragédiák kórusát egy személyben helyettesíti. Hétköznapi ember, ahogy a Niles-testvérpár (Keller János és Kerkay Rita) is az, akiket a Mannonok bukása közvetve érint. Mellékesnek tűnik, hogy meg tudták-e úszni, később másokkal nekik lehet-e majd normális életük - ezt mi nézők utólag eldönthetjük.
A húzások által szinte teljes az egyensúly a Mannonok és a nem-Mannonok között – szinte, mert Brant kapitány hiába nőtt fel más közegben, mégsem maradhat ki a láncolatból – bosszút áll és ezért bűnhődik, ahogy a többiek is. Sághy Tamás alakítása illúziót keltő, elhisszük neki, hogy a ház asszonya – Varga Mária – és annak lánya – a már említett Decsi Edit – is beleszeret. Nekünk nézőknek egy pillanatig sem kérdéses, hogy ez a szerelem őszinte-e, nem hajlik-e a hajóskapitány a fiatal lány felé is – ez lenne a sokkal valószínűbb fejlemény. De nem: az anyából sugárzik a melegség (Varga Mária hangja most is ugyanolyan bársonyos-varázslatos, mint korábban is volt), de a lánnyal még a rajongásig szeretett apa se törődött igazán, ne csodálkozzunk, hogy ide jutott. Erre a családra nagyon ráférne a terápia – a viszonyokat vizsgálva csak sérült embereket és mérgező kapcsolatokat látunk.
Nagy hangsúly kerül – a húzások miatt még inkább – az első felvonásban megjelenő tábornok apára, aki a toxikus-Mannon-vér elsődleges képviselője. Hivatásos katonatiszt, aki a helyén érzi magát a háborúban is, ép elmével, szeretetteljesen érkezik haza, készen arra, hogy feleségével újrakezdje az életet. Trokán Péterbe eleinte nehéz belelátni azt a hideg, ellenszenves férfit, akire felesége beszámolói alapján számítanánk, sőt a legszerethetőbb tagja a családnak. Mire megjelenik és megörülünk neki, addigra persze tudjuk, hogy elkésett az igyekezetével. Fia, Orin már nem lelkesedésből, hanem apai nyomásra lett katona. Megszenvedi a háborút, nem tud visszatalálni régi önmagához. Így lesz belőle nővére bosszújának eszköze, aki önmagától kaphatna feloldozást, de nem kap. Kádas József nagyon összetetten ábrázolja ezt a fiatal férfit, általa az előadás számomra leghangsúlyosabb üzenetévé vált a háborúellenesség. Szétesése fájdalmas látvány.
Lényegileg tanmesének érezzük ezt a történetet, pláne így ennyire felpörgetve, távolinak a realitástól, hiába létezik ma is féltékenység, félrelépés, kihűlő házasságok – a kiszámíthatóságot mégis megirigyelhetjük. 2025-ben már nagyon nehéz biztosra venni a bűnösök megbűnhődését, pedig titokban mi mezei nézők erre vágynánk: egy kristálytisztán áttekinthető világra, amelyben mindennek van következménye.
PS.Személyes lezárás
Az világos, hogy ma már az eredeti Amerikai Elektra előadhatatlan, csakis kamaraváltozat jöhet szóba. 1963-ban Várkonyi Zoltán rendezésében 19 színész játszotta el, apám elmondása szerint délután kezdődött és késő éjszakáig tartott, de nagyon csodálatos volt (a testvérpár szerepében Ruttkai és Latinovits, anyaként Sulyok Máriát láthatták).
Egy igazán jó előadás emléke soká él, ezt a visszaemlékezést gyerekkoromban rengetegszer meghallgattam, még mielőtt gimnazistaként elolvastam a szerző (nálunk kiadott) életművét, a többi amerikai naturalistáéval együtt. Később élőben háromszor láttam, amelyek közül két előadás bennem is markáns nyomot hagyott: az 1998-as szegedi, Telihay Péter rendezés (a csodálatos Tímár Évával és Seress Zoltánnal), majd persze a Budapesti Kamaraszínház Tordy Géza-féle átdolgozása is, amelyben a rendezőn kívül Kováts Adél, Alföldi Róbert is emlékezetes erős emléket hagyott. A darabról elsőként ez a két élmény jut eszembe, és azonnal rögtön utána a színház megszűnése, ahova valóban rengeteget jártam. Ezen nem tudtam túltenni magamat és talán nem is fogom soha – pont úgy, ahogy Elektrának sem sikerült apja halálát megemésztenie.
PS.2. A fotók a színház FB-oldaláról származnak, fotós: Kiss László
