Revelatív élmény volt sokaknak a városmajori szemlén (2024 augusztusában) Székely Csaba Az igazság gyertyái c. darabjának vendégjátéka. Már akkor tudható volt, hogy hamarosan Alföldi Róbert is megrendezi Budaörsön, így ezt a produkciót azóta még fokozottabban vártam azokkal együtt, akik Sebestyén Aba verzióját szintén szerették - a rendező, illetve a budaörsi társulat kedvelői ettől függetlenül is. Most már közel egy hónapja be is mutatták, néhány benyomásomat én is megosztom.
Jegyek az áprilisi előadásokra (19, 30) még vannak ( jelenleg összesen kb. 20 db), a hátsó sorokba. Aki előre szeretne ülni, annak mindenképp meg kell várnia a májusi műsor kihirdetését, érdemes figyelni a színház Fb-oldalát, a napokban várható. (Hírlevélre feliratkozók előnyben!)
Nekem még friss élmény Sebestyén Aba rendezése, így aki látta, az szükségszerűen viszonyítani is fog hozzá. Jó előre tudni, hogy ez a budaörsi kamaraelőadás (a színpad méretéből következően elkerülhetetlenül), a játszók nagyobb létszáma a marosvásárhelyiek munkájában erőteljesebben fejezhette ki, hogy itt egy család sorsán keresztül az egész közösségről beszélnek. Bevonódásunkat segítette az élő zenekar és az autentikus falusi hangulatot árasztó látvány is.
Budaörsön mindez nincs, helyette a h.ml.t után egy újabb „színkódos” előadással találkozunk, amelyben Kálmán Eszter díszlete és Tihanyi Ildi jelmezei csak néhány tiszta színre építenek, a tiszta kék háttér előtt annál feltűnőbbek a sárga székek, illetve a vörös disznó… Ez a megoldás még határozottabban kiemeli a darab – egyébként is nyilvánvaló – tanmese jellegét. (Ebben Bíró Bence dramaturgnak és Fröhlich Kristóf zenei szerkesztőnek is része van, nehogy említés nélkül maradjanak.)
Az üzenetet a lehető legegyértelműbb formában akarják tudomásunkra hozni, elsősorban azokra gondolva, akiknek Bözödújfalu neve semmit sem jelentett eddig. A lényeg: létezett egy olyan falu, ahol a katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos felekezet békében megfért egymással, egészen addig, míg az épülő víztározó miatt 1985-ben nem indultak meg a kitelepítések. Ez tényleg úgy hangzik ma, mint egy mese, Hartai Petra narrációjának a kezdete is mesei - de mégis arra példa, hogy így is lehetett és LEHETNE élni, elfogadva a másságot, gyűlölködés nélkül. Ez a lényeges, a tanulság, de emellett maga az előadás is szórakoztató. (Nem válik unalmassá akkor sem, ha a néző számít a következő fordulatra is - sokat lehet nevetni.)
Az előadás nem a közösség végső megsemmisülésének drámájáról szól, hanem egy sikertörténetként (csodaként?) is értékelhető történelmi esemény előzményeit bontja ki fikciós elemekkel dúsítva: „Botskor Lóránd csendőralezredes 1944. április és május hónapban Bözödújfaluból a marosvásárhelyi gettóba hurcolt szombatos zsidók közül mintegy hatvan internált személyt saját felelősségére szabadlábra helyezett, és vagyonunkat, életünket, gyermekeinket megmentette a biztos pusztulástól.”
Székely Csaba történetéhez meglehet, hogy helyi forrásokat is felhasznált, valószínű, hogy a történet szereplői közül többen valóban élt bözödújfalusiak nevét hordozzák, de ennek számunkra nincs jelentősége. Aminek viszont nagyon is van: a szemünk előtt esik szét a hatalom behatásának köszönhetően egy összetartó közösség, indul be az ellenségeskedés. Ez az, amit mi is felismerhetünk, és katartikus hatása van aztán a fordulatnak, amikor egyetlen ember bátorságának köszönhetően az elhurcolt szombatosok mégis megmenekülhetnek. Nem igaz, hogy egyedül nem lehetünk hatással egy közösség életére. ( Annál nagyobbat üt aztán a legutolsó csavar – nem panaszkodhatunk a szerző dramaturgiai érzéke miatt.)
Nem panaszkodhatunk a színészekre sem, akikre ebben a szimbolikus térben még nagyobb teher hárul: el kell velünk hitetniük így is, hogy valódi emberek, igazi nagy fájdalmakkal.
Minden szereplő – a történet fő- és mellékszereplői egyaránt - markánsan eltérő életstratégiát követ, és annak a tanúi vagyunk, ahogy kapcsolódnak, illetve ütköznek. Ez a sokféleség is érezteti velünk, hogy ez egy tanmese, ugyanakkor a budaörsi társulat színészei nagyszerűek, elhitetik velünk szereplőik saját igazságát és a többségüket meg is szeretjük. Igaz ez még a hűtlen férjre és a családjától elmászkáló apára, akit Ilyés Róbert játszik, de az elvágyódó, de az apai mintát végül mégsem követő fiúra is, amely egy újabb nagy lehetőség Fröhlich Kristófnak. Hartai Petra kapta Sárika, a béna lábú, lassú felfogású kislányt - rajta keresztül kapcsolódunk elsődlegesen a bözödújfalusiakhoz, hiszen ő az előadás narrátora. Úgy tűnik, hogy az utóbbi időben (ld. Karoline) ő kapja a fizikai kihívásokat is - nem tűnik könnyű feladatnak a szerephez kitalált speciális járás sem.
Erre az előadásra vendégeket is hívtak, az anya (Kovács Márta) kiemelten lényeges szerepére Pelsőczy Rékát, aki rendezőként és színészként is rendszeresen visszatér Budaörsre; két kisebb szerepre pedig Nagypál Gábort (tanító) és Kocsó Gábort (Gestapo-tiszt), akik nagyon jól beilleszkednek a társulati tagok közé ezúttal is. Székely Csaba darabja jó lehetőséget ad a társulat legfiatalabb tagjainak – Sas Zoltánnak (plébános), Koós Boglárkának (Ördög Gizella) és Juhász Vincének (csendőrtiszt) – és azoknak a színészeknek is, akiknek a neve legelőször, szinte automatikusan eszünkbe jut Budaörsről. Hosszan nézhetjük a színpadon Mertz Tibort (falubíró), Chován Gábort (unitárius lelkész), Bohoczki Sárát (a lelkész felesége) és Böröndi Bencét (csendőrtiszt), míg Takács Kati és Spolarics Andrea csak egyetlen epizódban, de annál emlékezetesebben jelenik meg, ahogy Szőts Orsi is, akinek most talán a szokásosnál is jobban tudunk örülni. Bárcsak az ilyen emberek lennének többségben, akkor egyre több olyan kis közösség működhetne, mint amilyen az egykori Bözödújfalu lehetett. Arra a hitre nagy szükségünk van, hogy legalább régen, valamikor volt egy ilyen egyetlen hely: ha ez igaz, akkor még lehet újra.
PS. A fotók a színház honlapjáról származnak, ahol több is megtekinthető.
