A novemberi bemutató óta terveztem, de végül három hónap csúszással jutottam el a Centrál Színház kisszínpadára, ráadásul szétesve, lehangoltan, lehet, hogy színháznézésre közel alkalmatlan állapotban. Ez volt a „nézői praxisomban” a negyedik Oleanna, amelyek közül a korábbi tháliás illetve Horváth János Antal átirata (Kicsi) már ezen a blogon említődött. Az előadás két perc alatt berántott, annak ellenére is, hogy előre tisztában voltam minden várható fordulattal. Akinek ez a tanár-diák párbeszéd új, azokat feltehetően még inkább lesokkolja. Kiemelendő, hogy Puskás Samu David Mamet darabját újra is fordította, nemcsak megrendezte.
Másfél óra szünet nélkül, csak Hermányi Mariann-nal és Szabó Kimmel Tamással, az az amit kapunk.
Lényegében ennyi is elég ajánló, de néhány megjegyzést azért leírok a látottakkal kapcsolatban.
Mondják, hogy néha (gyakran? mindig?) egy előadás sorsa egyértelműen eldől már a színészválasztáson. Jelen esetben: az egyetemi tanárt játszó Szabó Kimmel Tamást és a diákot megjelenítő Hermányi Mariannt eltalálja a szerep, ezt a darabot jobban ki sem lehetne osztani. Minden mondat mögött érezni a mélységet, az elfojtott érzelmeket, gondolatokat, és mindez tükröződik az éppen hallgató színész gesztusain is. Mindkét karakternek megvan a saját útja, ahogy a történetben bemutatott néhány találkozás során eljutnak A-ból B-be, megroggyan helyzetük (a tanáré), vagy éppen nagyon megerősödik (a diák esetében). A beszélgetés eleinte egy leadott szemináriumi dolgozat értékeléséhez kapcsolódik, de aztán egészen más lesz a tét – a tanár egzisztenciája.
A korábbi három Oleanna után nyilván hatalmas elvárásokkal ültem be, amelyeket még erősített, hogy nagyon jó előélményeim vannak mindkét színésszel kapcsolatban. Ennek ellenére, ez az előadás még az előzetes elvárásaimat is felül tudta múlni, amely részben a rendező érdeme is – megszületett a kapcsolat a két játszó között, illetve érezhettük ennek a törékenységét is. Ilyen az, amikor valaki ténylegesen beszélget egy vele közös térben lévő másik emberrel, és eleve feltételezi, hogy az éppen úgy értelmezi a szavait, ahogy szánja. Ezt a tragikus hibát elköveti a tanár, elkövetjük gyakran mi is - minden ebből következik. Jobb, ha megjegyezzük az Oleanna kapcsán magunknak: sosem lehetünk biztosak, hogy tényleg jól értenek minket, igyekeznünk kell egyértelműen kommunikálni.
Szerethető az előadás, miközben voltaképp egyik karakter sem válhat igazán rokonszenvessé. A tanár túlságosan elbizakodott, őszinteségi rohama közben is nagyképű, a diáklány pedig szűklátókörű és túl agresszív. A színészeknek köszönhetően egyikük sem válik egysíkúvá, mindkettőjükben találhatunk olyan vonásokat is, amelyektől közel érezhetjük magunkhoz – legalább az egyiküket.
Ezen a ponton természetesen megoszlanak majd a nézők – attól függően, hogy nekik milyen tanár-diák élmények merülnek fel a régmúltból, milyen sérelmeket dédelgetnek esetleg már évtizedek óta.
Az előadás megmutatja, hogy minden – akár egyértelműnek látszó – helyzetet érdemes több nézőpontból is megvizsgálni, nem azonnal ítélkezni, mindkét felet meghallgatni.
Ugyan ezzel a két csodás színésszel a sikert bárki egyértelműnek vehette már előre, de részes ebben az a koncepció is, hogy egy realista módon berendezett irodába helyezi a szereplőket. Manapság már egyre több előadást nézünk elvont térben, így aki az „igazi, élethű” díszleteket kedveli, az örülni fog ennek a látványnak, amely Takács Lilla díszlettervező és Kárpáti Enikő jelmeztervező jóvoltából jött létre.
Még egy megjegyzés: biztosan nem én vagyok az egyetlen, akiben felmerült, hogy mit jelent a cím és hogyan kapcsolódik a történethez. Mi ez az Oleanna?
A név egy norvég eredetű népdalból származik (a Youtube-on itt meghallgatható), amely Amerikában népszerűvé vált, így a szerzőnek nem kellett magyarázkodnia a címválasztáskor 1992-ben, amikor már a média is foglalkozott több egyetemi botránnyal, amelynek kiindulópontja egy valós/feltételezett szexuális zaklatás volt. A dalban az "Oleanna" egy utópisztikus kolóniára utal, amelyet egy Ole Bull nevű karakter (egy igazi norvég hegedűs) kísérelt meg létrehozni Pennsylvaniában az 1850-es években norvég bevándorlók számára. Ezt a települést tökéletes társadalomnak ígérték, de végül kudarcot vallott, és sok bevándorlót csalódottan és kiábrándulva okozott, amikor az álom összeomlott.
A kapcsolat Mamet darabjával szimbolikus szinten működik. A sikertelen utópisztikus kolóniához hasonlóan a darab szereplőinek idealista nézetei vannak az oktatásról, a hatalomról és a kommunikációról, amelyek végül összeomlanak – a szereplők közötti kapcsolódás pedig mégsem lehetséges.
Ezt kell megemésztenünk – a történet "sötétségéért" jelenthet kinek-kinek eltérő mértékben kárpótlást a két csodálatosan intenzív és valóságosnak érződő színészi alakítás, az egész lenyűgöző színházi este.
Jegyek ezen a linken - direktben a színház oldalán kaphatóak, legközelebb március 23-ra, még a hátsó sorokba. A Centrál kisszínpadának ideális a nézőtere, minden hely közel van a játszókhoz és jól is látni őket.
PS. A fotókat Molnár Miklós készítette, a Molmik Photography Fb-oldaláról származnak.
