Két hete láttam az előadást, azóta írogatom a bejegyzést, nem véletlenül lett 12 ezer karakternél is hosszabb (mea culpa) és csak azért nem zavartattam magam, mert már a bemutató előtt is egészen el volt adva, és el is lesz még jó darabig (kis térben kevésszer megy, csoda jó színészekkel – bravó mindenkinek!), és a színház saját ajánlója alapján is elég könnyű a döntés. (E.P. szöveg Zsótér rendezésben – ennyi a lényeg.) A néhány saját benyomásomat azért kiteszem AJÁNLÓ célzattal, hátha lesz, aki kommentben hozzáfűzi a saját gondolatait.
I.
Zsótér Sándor Esterházy Péter utolsó darabját rendezte a Vígben. Nem, nem a nagyszínpadon. Ha az megtörténik, azzal komoly zavarba hozhatták volna nemcsak a színház szervezését, de a jelenleg valamilyen barokk felhő szélén továbbra is felettünk ücsörgő szerzőt, aki ebben a darabjában nem állít annál kevesebbet: a XX. század egy fogadás miatt lett élhetetlen. A fogadást persze már megint az Úr és Lucifer kötötte, akik most nem Ádámmal, nem is Fausttal foglalkoztak, hanem egyenesen az Esterházy-családot pécézték ki. A nagy kérdés: elhagyja-e az Urat ez a család, ha eléri őket egy pech-széria is, fellázadnak-e, vagy mindent eltűrnek, mint egy korábbi szerencsétlen kiválasztott, egy bizonyos Jób.
Ha már a szövegben ott a nagy vallomás magától a Teremtőtől: „a XX. századot valahogy elcsesztem”, mi mezei nézők a darab után azt is mondhatjuk: mi magyarok pedig jól megszívtuk ezt a fogadást is.
Csak ennyiből is kiderül, hogy NEM célközönsége az előadásnak az, akit hidegen hagy a Faust, Az ember tragédiája, a Biblia, közömbös a XVII.-től a XXI. századig terjedő magyar történelem iránt, amelyben az Esterházyak észrevehető szerepet vállaltak, és nem nagyon olvasgatott E.P. ezt érintő könyveiből sem (Harmonia Caelestis, Javított kiadás), és nincs igazán képben, hogy mi köze volt ehhez a famíliához Haydnnak, aki leginkább csak Joseph-ként említődik (itt most csak mellékszereplő, ő kapott már külön darabot, sőt most már évek óta egy önálló intézmény, a Haydneum is népszerűsíti ezerrel, nem panaszkodhat), és ráadásul – esetleg – még azt is rosszul tűri, ha egy-egy bazmeg (összesen 15) is elröppen színpadon, még az Úr szájából is. (Ebben E.P. demokratizmusa fejeződhet ki? A minden mondatát negyvenszer átgondoló szerző utalásokkal átszőtt sokrétegű szövegében (amelyet AZ ELŐADÁS VÁLTOZATLANUL HAGYOTT, semmi húzás vagy beleírás!) mégis úgy káromkodik, mint… a hetedikes általános iskolások, a 4-6-os villamos utasai, az operaénekesek, és mint valószínűleg mindazok a nézők is, akik gyűlölik a színpadi káromkodást, mert az oda nem való...)
Akit a feldobott címek érdekelnek, de nincs meg a háttértudása MÉG, akármilyen okból, az akár most elkezdheti a felkészülést a megtekintésre – legyünk optimisták, ha nagyon akarja valaki, és a jegyárusítás első pillanatában kapcsol, sikerülhet jegyet szereznie márciusra. (Könnyítés: E.P. művei, így ez a darab is elérhető ingyenesen a neten, a jó szeműek még akár telefonon is olvasgathatják buszon, villamoson is – ideális helyzet, úgyis szinte minden második mondat után meg kell állni, hogy átgondoljuk, mit is akar. Erre az előadás közben nincs lehetőség, erős koncentrációt igényel még akkor is, ha már viszonylag alapos ismeretekkel ülünk be. Emiatt valamivel többet felfog az, aki legalább nem egészen tudatlan E.P. családjával kapcsolatban, ami ez esetben kb. a magyar történelem elmúlt pár évszázadát is jelenti…)
Az előadást látva felmerült bennem, mennyire vagyunk mi mezei nézők felkészülve manapság egy ennyire sokrétű előadás befogadására. A jelenlegi színházi kínálaton az látszik, hogy eleve nem is számítanak művelt nézőre, és igyekeznek minden módon megkönnyíteni a befogadást. (Ahogy persze egy ajánló is akkor lenne jó, ha két bekezdésnyinél nem lenne hosszabb, telefonon olvasva már ennyi is brutálisan sok, és még nagyon nem értem a mondanivalóm végére. Szinte csak most kezdtem el...) Ennek az előadásnak a befogadásába energiát kell tenni, és ez illik a szerzőhöz, aki akadálypályát állít elénk szinte mindig. Nem írt könnyen olvasható szövegeket, leszámítva a Javított kiadás-t és a Hasnyálmirigynapló-t, amikor a tartalom vált az elsődlegessé, nem az istenként tisztelt MONDAT.
Aki ismeri Esterházy Péter ÉS Zsótér Sándor életművét is, az persze 1000%-ig biztosra vehette, hogy a Házi Színpadon, ahol ráadásul semmiféle („de legyen tele a nagy nézőtér!”) kívánalomnak nem kell megfelelni, nem lesz pürésítve EP, hogy akár félálomban is megértse a néző, hogy miről szólna az előadás. Ez bizony egy igazi, kompromisszummentesnek tűnő Zsótér-rendezés, amely persze nem adja magát könnyen, viszont a nyelvi és a képi poénokon sokat lehet nevetni. Kőkemény témákról van szó szellemes társalgásba csomagolva. Aki szeret előadásnézés közben (és még néhány hétig visszagondolva) rejtvényt fejteni, azoknak kiemelten ajánlható. Én két héten keresztül minden nap foglalkoztam vele, amióta megnéztem, és még csak most fogok bele a szerző újraolvasásába - az előadás kedvet csinált a repetázáshoz.
Két részes, 19.30-as kezdéssel 10-kor van vége – van benne minden: „rémület, vidámság, bizakodás, kilátástalanság”, az előadás azt adja, amit ígér. E.P. biztos minden alkalommal elégedetten nézi - remélhetőleg még éveken át.
II.
Nagyjából a fenti szöveg mérete lett volna az, amennyibe MINDEN információnak be kellett volna férnie, de hát nem férhetett. (Valami előnye csak van, ha az ember egy személyes színházi AJÁNLÓ blogot ír, még véletlenül sem szakkritikát megrendelésre.) Most pláne, hagytam magam elragadtatni, hatott rám E.P. gátlástalansága is, aki képes arra, hogy közel két és fél órát szánjon a mi időnkből az ő családtörténetére. (Egy szöveg olvasását, akár még E.P.-ét is bármikor abba lehet hagyni, de egy stúdióelőadásról kimenni… )
Aki még mindig olvas, annak itt a többlet.
Aki rendszeresen jár a Házi Színpadra, az rögtön látja majd: ez nem a szokásos elrendezés, hosszú és keskeny a színpadtér. Ambrus Mária munkáival kapcsolatban az egyetlen biztosra vehető: meglepetés lesz, amely sosem blöff, a koncepciót szolgálja. Amit látunk – ez a biztos, ebből aztán a néző saját tapasztalatai alapján elindulhat… Nekem egy gótikus hármasoltár jutott elsőre eszembe a díszletről.
Fémfal, nyílásokkal, amelyekből kiléphetnek a főszereplők, és amelyre hűtőmágnesek sokasága rögzíthető fel, ahogy persze az előtérben ténylegesen elhelyezett kicsit leharcolt hűtőszekrényre is. A hűtőmágneseken az Esterházy-családhoz köthető néhány kastély, sőt maga a szerző is látható – a közelség előnye, hogy valamennyire tényleg kivehetőek ezek a képek (egy nagyszínpadi előadás esetén egy ilyen ötlet kevéssé hatna). A díszlet hangsúlyozottan fontos része, az a szobabelsőt ábrázoló kép, amely igazából egy gobelin vagy szőttes (?) fotója, amely egy hatalmas műanyag fólián látható. Ez a többszörös áttétel nekem annak a párhuzama, hogy mi a színészek interpretációján keresztül látunk rá Zsótér Sándor víziójára E.P. szövegéről, aki a saját részben ironikus, sőt önironikus nézőpontjából mutatja meg vállaltan szubjektíven azt a víziót, amelyben együtt van a családja és az európai kultúra hagyománya keverve a saját élettapasztalatával. Ez juthat nekünk, nem a valódi elegáns enteriőr.
Már ebből a látványból is érezhető, hogy ez egy másik közeg, ahogy E.P. elképzelései szerint az Úr és Lucifer párbeszéde is szinte bensőséges – lehúztak már együtt néhány évezredet. Lucifer folytonosan mozog, míg az Úr ül, de mindketten folyamatosan részt vesznek az előadásban, a Teremtő sem csak az elején és a végén néz be hozzánk, ahogy Madách képzelte. Ez mégis a XXI. század, és ezt Zsótér Sándor csapatának másik alaptagja, Benedek Mari is érzékelteti a jelmezeivel.
Első pillanatban meghökkentő lehet a farmeranyag használata, amely szintén erősíti, hogy ez egy XXI. századi előadás, a farmerhez jutott el ez az arisztokrata család a bársonytól. E.P.-ről is gyakran készült farmerdzsekis kép, amely egyik oka az lehetett, hogy ugyan gondolatban néha visszaugrott a vezekényi csata idejébe (1652), vagy tetszés szerint a család történetének más fontosabb eseményeihez, de a hétköznapi életében biztosan nem viselt grófi gúnyát, így az általa megírt karakterek sem kaptak ilyet.
Az értékek devalválódását jelzi, és paródia benyomását kelti, hogy farmerruhában jelenik meg az Úr, ez a közép-kelet-európai isten, (a biztonság kedvéért esőköpennyel kombinálva), akit Lukács Sándor játszhat, aki az a bizonyos gabonakereskedő apa volt abban a korábbi emlékezetes E.P.-Zsótér-előadásban (Búcsúszimfónia), amelyet én 1996.05.16-án néztem meg a Házi Színpadon, kb. egy hónappal a premier után. (Azóta 28 évünk elszelelt, Lukács Sándort nézve eszünkbe juthat akár ez a közben eltelt idő is, az a nagyon sok előadás, amelyben láthattuk azóta. Benne van a Vígszínház állandósága is, és ez akár javíthatja is a közérzetünket: valami, ami biztosan megvan - ld. a négy kisfilmet, Vígszínház 125.)
Nem véletlen, hogy azóta másik társulat nem futott neki a Búcsúszimfónia előadásának, E.P. nem igazi színpadi szerző – nem Spiró György, aki nagyon az, és akinek nem mellékesen ugyanezen a hétvégén volt Az imposztor-bemutatója a Pesti Színházban, bejegyzés arról is jön…)
Lukács Sándor kényelmesen, egy fotelből reagálhat az elhangzottakra, a nem kevés kritikai megjegyzésre, ami a teremtés tökéletlenségére vonatkozik. Az alkotó láthatóan pihen, és megpróbálja nem izgatni magát az általa elkövetett nyilvánvaló hibák (ld. az elszúrt XX. század, benne pl. a holocaust) miatt, amit azért a fejére olvasnak. Nehezen születik meg a beismerés… Lukács Sándornak nem kell erőlködnie, a szerephez szükséges kisugárzása megvan, és még az is beleillik, hogy helyenként a példányt is lapozgatja – az Úr mindent megtehet, tőle függ mindenki, épp neki lenne a legnagyobb mozgástere, aki egyáltalán meg se moccan végig.
Farmer anyagból készült egyetlen jelmezben játsszák végig az előadást az Esterházy-család tagjai is, sőt még kapcsolt elemei is, ezzel is nyilvánvaló már az első pillanattól, hogy mennyire erős kötelék fűzi őket az Úrhoz (a szövegben említve: 350 éves a család katolikus meggyőződése), és részesei ők is a beszélgetésnek. Ez sem mellékes – a teremtmény ugyan áldozat, és jellemzően tehetetlen, de nincs kizárva legalább a sorsáról folyó diskurzusból.
Lucifer viszont egyedül áll mindenki mással szemben (nem farmerben – a teremtés ennyire azért nem egynemű), és folyamatosan öltözik, hiszen nagyon sokféle, a család sorsát erősen befolyásoló alakban is megjelenik, az előadás legfőbb tartópillére. Ez pont úgy a leghálásabb szerep, mint ahogy Goethe és Madách darabjában is, és biztosra vehetjük, hogy vele kapcsolatban E.P. jóslata beválik: „kétszer annyian lájkolják majd”.
Gyöngyösi Zoltán már ezen az első előadáson is nagyon meggyőzően pörgött, és nagyon jól élt együtt a Gróf (E.P.) szerepében az Esterházy-családot leginkább képviselő Szántó Balázzsal, így némileg el is bizonytalanodtam, hogy akkor most ez a család kihez is áll közelebb... (Feltétlenül megnézendők a Házi Színpadon régebben futó Szélvész után is szép vagy, illetve a Csoda c. előadások is, ha valakinek kimaradtak volna – ennyi plusz reklámot mindenképp megérdemelnek, ha már szuperlatívuszokkal nem szórom meg őket jobban. Az előadás két legerősebb pontjának éreztem őket.)
Minimálisan zavaró lehet azzal szembesülni, hogy Szántó Balázsnál láthatóan fiatalabb az apját megtestesítő színész, azaz Liber Ágoston, és az ő apjaként fellépő Herceg pedig ráadásul nő, Petrik Andrea, aki több szerepet is játszik, ahogy Balázsovits Edit is. Összességében sem egészen világos minden helyzetben (néha igen), hogy melyik nő pontosan kihez miként viszonyul (egy nézésre nekem nem volt az). Ez a szerző sara, aki helyenként a szövegbe is beleírja, hogy bizonyos helyzetek megoldásával nem boldogult, nagyvonalúan ráhagyta a színházhoz jobban értőkre, beismeri tanácstalanságát – már van ebben a helyzetben:
„nem töredékességet akarunk sugallni, de ne is csapjunk be senkit egy folyamatos cselekmény hamis ígéretével.”
Végig tisztában volt, hogy amit írt, az elég messze van a hagyományos színdaraboktól – kevés a drámai cselekmény, de nagyon szellemes a szöveg, amely most is a főszerepet kapja. Itt-ott voltak homályos sejtéseim, amelyeket aztán az olvasás közben beigazolva láttam, amikor persze ténylegesen meg is tudtam állni egy-egy hangsúlyos E.P. mondatnál.
Az előadás egyik mellékhatása lehet, hogy a néző figyelmét felhívja: még mindig nem olvasott eleget (úgy általában sem), illetve nem elégszer, vagy nem kellő figyelemmel olvasta E.P.-t, aki tényleg minden mondatát átgondolta, és akinek az Úr maga a mondat, Lucifer pedig a lábjegyzet.
Zsótér Sándor, ahogy maga is említi a színlapon, nem húzott és nem írt bele. Nem ő tett bele a szövegbe olyan mondatokat, amelyek akár aktuálpolitikai utalgatásként hatnak (a direkt utalásokat E.P. hangsúlyozottan nem szerette, ebben a szövegben is nyomatékosítja). Vannak persze olyan egyszerű mondatok, amelyek viszont a tájékozott nézőben mégis gyanút keltenek. Ilyen például a második felvonás kezdete, amikor Lucifer szájából elhangzik „A büfé rendben volt?” (Ez is E.P. mondat, nem az alkotók fondorlatos utalása a még közelinek tűnő operaházi büfé-botrányra és sztrájkra, bár még egy ideig egy hasonló mondat ilyen asszociációkat is kelthet.)
A büfét egyébként említeni akartam én is: az általam látott főpróba szünetében úgy tűnt, hogy szinte minden néző egyformán kólát akart venni. Bizony ez az előadás energiát, erős koncentrációt igényel – nem szoktuk ezt meg, erre nem lehet túl fáradtan beülni. Illetve lehet, csak nem szerencsés. (Ténylegesen érdekelne, hogy más előadások szünetéhez képest több kóla és kávé fogy-e, vagy sem...)
Az előadás elején és végén is elhangzott az E.P. által annyira kedvelt Janis Joplin szám, amely a darab címét is adja (és amely a szerző temetésén is elhangzott). Mi van, ha tényleg megkapjuk azt a Mercedest, mi, akik jellemzően inkább az otthon is megszerelhető Trabanthoz vagyunk szokva? Biztos, hogy tudunk vele boldogulni?
Mindenkinek köszönöm, aki végig velem maradt, jó felkészülést kívánok az előadásokra, jó E.P. olvasást.
PS. Ez az előadás egy igazi jókedvű klasszikus Zsótér-rendezés, a nézés közben végig azt éreztem, hogy biztosan élvezhetik is a színészek a kihívást, amit ezeknek a kevésbé hagyományos szerepeknek az eljátszása jelent. Nincs mese, itt a színész személyisége kell, hogy kitöltse a szerző által szándékosan (?) meghagyott lyukakat… - Az előadás nézése minimálisan enyhítette azt a szomorúságot, hogy egy másik, a Trafóban bemutatott Zsótér-rendezés”, A hal és a háló nem mehet tovább, mindössze két előadást tartottak belőle szeptemberben, és én lemaradtam, mivel a novemberre kitűzött alkalom elmaradt. (Thurzó Gábor regényét is elolvastam hozzá, fel voltam készülve, és nagy veszteség, hogy nem láthattam Ladányi Andreát és Fehér Lászlót együtt benne.) Az, hogy ez előfordulhat, egy ennyire friss előadásnak is vége lehet kevéssel a létrejötte után, nyilvánvalóan forráshiányra vezethető vissza. Rendkívül keserves ez a jelenség, és egyben azt is üzeni, hogy semmi sem biztos, amit ma megnézhetsz, ne halogasd, és MUSZÁJ annak örülni, ami megadatik.
E.P. A fotók az előadás saját oldaláról származnak, fotós: Dömölky Dániel, leszámítva a borítót, amelyet a DALL-E generátor hozott létre
