Idén az eddigi öt katonás bemutatóból ez már a harmadik regényadaptáció (a Sárszeg és az Itt élet után), és kevesen mondanák, hogy Hajnóczy Péter 1979-ben megjelent regénye mindenáron színpadért kiáltott.
Bagossy Júlia rendezőként - Zrinyifalvi Eszter dramaturg támogatásával - a választott anyaggal kockáztatott, de fölényesen nyert – egy hosszú időre emlékezetes, játékos, várakozáson felül szórakoztató előadást hozott létre ideális szereposztással, amely nem válik melodramatikussá vagy túl komorrá annak ellenére sem, hogy a téma kemény: az alkoholizmus közvetlenül vagy közvetve sokakat érint, de persze a látottakból egyéb szenvedélybetegségekre is lehet asszociálni. Az előadás szintén a megváltoztathatatlannak tűnő Kádár-korba visz vissza minket, akárcsak két hónapja az Itt élet tette, annyi különbséggel, hogy ez nem utólagos visszatekintés, ennek szerzője a regény megírása után két évvel meg is halt - nem is feltételezte, hogy van esély a változásra.
Az előadás száz perces, szünet nélküli, de jóval kevesebbnek érződik és nem hiányzik belőle a megállás. Már gimnazistáknak is ajánlanám, de egy jó darabig elsősorban a Katona pártolóinak van esélye bejutni erre, már amennyiben a jegyárusítás megnyitásakor azonnal kapcsolnak.
Ennél hosszabban kifejtve:
Telitalálatnak éreztem azt a lepusztult üres teret – mozgó falakkal! – amelyet Kálmán Eszter ehhez az előadáshoz kitalált, és amelyhez nagyszerűen illeszkednek Balla Hanga jelmezei. Az előadást alapvetően meghatározó ötletre azonnal fény derül: a saját élményeit elbeszélő, önmegfigyelő írót azonnal megháromszorozva látjuk. Egy esendő embert felnagyítva, akit megértünk, és szerethetőnek látunk, így nem tudunk rá igazán haragudni, hiába egyértelmű viselkedésének romboló hatása.
Mészáros Béla közülük a legidősebb, aki két fiatalabb énje minden tapasztalatát is hordozza, Vizi Dávid a még pályakezdő, de már szinte kész író és Jakab Balázs a legfiatalabb, aki még akár be is illeszkedhetett volna a „rendes emberek” közé. Nem egyformák, ahogy kicsit más az ingük mintája, más a papucsuk és az arcszőrzetük, és az alkoholhoz sem egyforma szenvedéllyel kötődnek – a történet is közel húsz évet fog át, ennyi idő alatt mindenki változik. A három színész érezhetően ugyanannak a személyiségnek három egymásra épülő fejlődési fokát játssza, akik legtöbbször mind jelen vannak, de néha csak egyikük, és attól függ, hogy melyik a domináns, hogy éppen a jelenben vagyunk-e, vagy valamely múltbeli emlékkép idéződik fel.
Egy-egy képben a mozgásukat beállító Horkay Barnabás arról is gondoskodott, hogy egy mozgássor különböző állomásait láthassuk – érezzük az egységüket is. Ez a hármasság egyben azt is sugallja, hogy a főszereplőnk sosincs egyedül, saját magával folyamatos vitában áll, amelyet kihangosítanak nekünk. (Az Itt élet-ben is találkoztunk hasonlóval, amikor kivetítve megjelent a főszereplő másik énje, ugyanígy vitapartnerként.)
Az előadás erről a sorsról szól, erről a tehetségről, amelyet nem lehet önmagától megvédeni, egy olyan emberről, aki túlságosan tisztán látja a hetvenes évek magyar társadalmát, nem tudja magát semmivel biztatni, így a depressziót (vele pedig az alkoholizmust) nem tudja kizárni az életéből, ahogy olyan sokan mások sem tudták, akik még nyomot sem hagytak ennek. Az, hogy három színész játssza a lehető legnagyobb mértékben kiemeli, de egyben játékosságot is visz a megjelenítésbe – nem válik búskomor monológ a regény színpadra állításából. Ugyan az elhangzottak Ady dekadens verseivel is rokonságot mutatnak, sőt el is hangzik, hogy a legnagyobb művészek mind alkoholisták voltak, de nem csak ebből a három Péterből áll az előadás – a többi színész élénkíti a külvilág képviselőiként.
Tóth Zsófia – rózsaszínben - a szerző fiatalkori szerelmét játssza, aki a saját elképzelései szerint idomítaná, és magától értetődőnek veszi, hogy hősünk majd a kedvéért lemond az alkoholról és a dohányzásról is. Ahogy az előadásból láthatjuk, ez az elképzelés nem valósul meg – jól szórakozunk a jeleneteken, az inni vagy nem inni dilemma korai megjelenésén.
Rujder Vivien – tiszta fehérben – szintlépést jelent, ő a feltételek nélkül elfogadó, csak a férfi érdekeit szem előtt tartó asszony, akinek elhisszük az önzetlenséget. Főnyeremény. Akinek ilyen társ jut, az nem nézheti a világot ennyire sötéten, annak össze kellene kapnia magát. Az, hogy még egy ilyen partner sem menthet meg valakit a kísértéstől, Hajnóczy művének talán az egyik legkeservesebb tanulsága. Nagy ötlet, hogy ezen a ponton bábot használ a rendező, és így játék lesz Péter elcsábításából. (A borosüveg-marionettbáb készítője Palya Gábor, aki a Bábszínház bábrestaurátora - egy hete sincs, hogy az általa is vezetett bábszínházi sétán személyesen is láttam.)
Az előadás nem lesz egysíkú, mindig belép a történetbe egy-egy új szereplő, például Krisztina anyjaként Szirtes Ági, akit hallgatva biztosak lehetünk, hogy az általa képviselt „keep smiling” avagy „pozitív gondolkodás mindenáron” nem a mi hősünknek való, és élete árán sem tudná a felé irányuló elvárásokat elfogadni. Őt nézve abban is biztosak lehetünk, hogy azoknak sem jobb, akik tudatosan nem isznak.
A hangsúly ugyan egyértelműen a szerző három kivetülésén van, az ő sorsa a lényeges, és milyen jó és milyen szerethető is mindhárom színész, de az előadás leghálásabb feladatait mégis Tasnádi Bence kapja.("Elviszi a tejfölt.") Sokféle szerepben látjuk a legvonzóbbnak, a legnőiesebb nő és pár perccel később a legférfiasabb férfi, de betipeg cigarettacsikként is, és egy-két slágert is énekel. (Nem írom le, melyeket - legyen meglepetés.)
Általában berobban a színpadra, felélénkíti a történéseket (helyenként elég ehhez egy tálcát leejtenie), általa hajlamossá válunk arra is, hogy komédiának nézzük, ami előttünk zajlik. Szórakozunk, és mi is rossz néven vesszük, amikor egy-egy ilyen betét megszakad. Bevetése nem pusztán bombasztikus ötlet, megjelenése megtöri a kilátástalanság statikus állapotát, ahogy a Kádár-korszakban a Táncdalfesztiválok és a legnépszerűbb slágerek tették, ezekbe kapaszkodva kicsit könnyebb volt vegetálni a legvidámabb barakkban. (Ugyanerre a célra az akkor még celebnek is számító operaénekesek is jók voltak, míg a nagyanyám az előadásban is elhangzó slágerekre, az apám a Gregor-Melis-Gulyás Dénes vonalra voksolt – ennyiben lehetett választani.)
Nem kicsit nyugtalanító, hogy manapság ez az időszak ennyire aktuálisnak tűnik, már megint az „úgysem változik semmi” korát éljük és az ilyen csodák maradnak csak kapaszkodónak, mint ez az előadás.
Sokáig fogok erre emlékezni, ahogy mindmáig nem felejtettem el ezt az általam még 1986 táján megismert regényt sem, amelyet már le is vettem a polcomról, hogy újra elolvassam. Csak most nem követem el azt a hibát, mint két hónapja az Itt élet kapcsán – most nem várok az ajánló posztolásával. Próbáljatok az előadásra minél hamarabb bejutni!
Ps. Szokodi Bea nagyszerű képeit használtam köszönettel, további 50 kép megtalálható saját FB-oldalán.
