Tóték visszatértek a Tháliába, ahonnan 1967-ben útra keltek. Ez már nem egészen az eredeti mű, nyoma nincs 13 szereplőnek, helyette az 1995-ös Vincze János-féle kamaraváltozatból indult ki Gyulay Eszter dramaturggal a rendező Kovács Lehel. 100 perc egy részben ez a mai időhiányos világunkhoz igazított keresztmetszet a Thália és a Nézőművészeti Kft. közös vállalkozásában, és hagy bennünk hiányérzetet – attól tartok, az alkotói csapat szándékával egyező módon. Provokálnak minket, mi pedig kénytelenek vagyunk még akkor is újra átgondolni a darab tanulságait, ha ezt nagyon sokszor megtettük az elmúlt évtizedek folyamán.
Az általam látott 14. Tóték előadásról szól ez a beszámoló – az ötödik, amelyikről írtam ezen a blogon. A címből a margóvágó most sem maradhatott ki, nem tudok tőle szabadulni.
De nem csak Tomaji plébános, Gizi Gézáné, Cipriáni professzor és társai hiányoznak az előadásból, hanem a falusi idill, a béke utolsó szigete még inkább. Pedig nagyon vágynánk egy „lassú” és kisrealista módon kidolgozott Tótékra, amely kapcsán még akár a legendás filmre is vissza lehetne gondolni, különösen így, hogy tökéletes szereposztást állítottak össze nekünk.
Legalább ez biztos kapaszkodó, nagyon lehet szeretni ezt a csapatot, még akkor is, ha Mucsi Zoltán Tótként nem feltétlenül tűnik „édes jó Lajosnak”, hanem inkább egy túl gyakran felcsattanó házi zsarnoknak, aki rendkívül nehezen adja át az irányító szerepet. A rendező jól előkészíti azt a folyamatot, amely majd a gyilkossághoz vezeti a hősét. Csarnóy Zsuzsannát "a fél ország" (azaz kb. egy millió ember a statisztikák szerint!) egy elviselhetetlennek tűnő férfi jól alkalmazkodó feleségeként ismerte meg egy sorozatban , így számára ez a szerep eleve testhezállónak tűnik, mégis új színeket hoz Tótné karakterébe.
A fia megmentéséért akárhány kompromisszumra, sőt önfeladásra is kész asszonyt látjuk, akinek gyönyörű a fellázadó monológja – az előadás egyik csúcspontja. Tudjuk, hogy férje elviselése sem lehetett mindig könnyű, de ez számára a természetes magatartás, így számára feltétlenül egyszerűbb az őrnagy rigolyáinak tolerálása, mint amilyen Tót Lajosnak, aki legalább a saját házában úrnak érezhette magát. Jó ez a páros, Mucsi Zoltán és Csarnóy Zsuzsanna talán most játszik először együtt színpadon, de érezni köztük a kémiát - szeretem őket együtt nézni.
Kövesi Csenge optimális választás Ágika szerepére, hozza a karakter legfontosabb tulajdonságait - jó a helyzetfelismerő képessége, és ő még hajlamos az idealizálásra – az előttünk megjelenő idegbeteg őrnagyot is képes romantikus álmaiba fonni.
Felmerült bennem, hogy ugyan milyen lehetett Gyula, miként egészült volna ki ez a hármas négyessé – teljesen önhatalmúlag magát a rendezőt, Kovács Lehelt képzeltem hozzájuk, sőt azt is elképzeltem, hogy az apja előtt ő is meghunyászkodik, az anyja pedig mindig védi. Ez nincs belekódolva az előadásba, maradnak a levelek Gyulánk jellemzésére, amelyeket Tamási Zoltán kézbesít (többnyire). Eltalálja a szerep őt is, ahogy Kovács Krisztiánt is, aki hozza a papírforma szerint az egzaltált őrnagyot, aki belerokkant már a háborúba, és akinek még az átható fenyőszag sem hozhat megnyugvást.
Hiába a csodás, egymáshoz is jól illeszkedő színészek, klasszikus Tóték-előadást mégsem kaphatunk. Zöldy Z Gergely díszlete – középpontban az „I love Tóték” felirattal - a történet abszurditását erősíti, és első ránézésre kifejezi: nem létezik otthon, a normális élet lehetetlen, még addig sem kell várnunk, amíg a postás meghozza a sürgönyt a Gyula fiú halálhírével. Ebben a díszletben nem lesz még dobozcsinálás sem, nemhogy békés nyújtózás a ház előtti padon. Nem nyílik kilátás a gyantaszedők lámpácskáira. Ebben a közegben tényleg nem lehet élni, minden próbálkozás kudarcra van ítélve. (Átjön Örkény szándéka, aki a darab előszavában Szisziphosz mítoszát emlegeti.) Aki megnézi az előadást, még hosszan sorolhatja, hogy mi az, ami még nincs...
Tót Lajos községi tűzoltóparancsnok nem tud kényelmesen ülni egy H-betűben, amelyet később persze elfoglal az Őrnagy… (Ez a H betű, amelyik külön áll, csak a hazát jelképezheti - nem otthonos.) A T betűből egy doboz segítségével könnyen lesz kereszt, amely hangsúlyosan utal a háborúra és a halálra (és Gyula sorsára), és az Ó is hasznosul. Megkapjuk általa a híres budi-jelenet megnyugtató idilljét így is, csak a húslegyek döngicsélésének kellemességét nehezebb elképzelni.
Ebben az élhetetlen világban minek veszünk a nyakunkba még egy újabb koloncot saját jószántunkból? Miért tűrik el Tóték az Őrnagyot? – A választ tudjuk, hibáztathatjuk a körülményeket, illetve a postást, aki szelektál a levelek között… Lehetett volna másképp válaszolni az Őrnagy kérdéseire? Az elején minden bizonnyal, de nem egyszerűbb az alkalmazkodás, a behódolás? És meddig folytatható ez?
Ez a steril díszlet egy olyan úszómedencét juttatott eszembe, amelyben ellen áramoltatják a vizet, hogy a versenyző gyakorolhasson. A medence nem győzhető le, csak egy rövid ideig bírhatja az úszó, és egy idő után mindenképp fel kell, hogy adja. Ebben a nem-otthonban még az is lehetetlen, hogy négy ember rendesen leüljön, és semmilyen mindennapi tevékenység nem végezhető el. A színészek viszont nem kétdimenziós figurák, ugyanolyan intenzíven élnének, mintha a leghagyományosabb Tóték-rendezés jutott volna nekik, így vágyni kezdünk arra, hogy inkább egy lepusztult falusi konyhát álmodtak volna köréjük, ahol Mariska főzhetne, Ágika meg például lencsét válogatna, miközben Tót csak a sarokból nézné őket… De ez az idill lehetetlen, még az őrnagy nélkül is az, és ezt nem tudjuk eléggé sajnálni, ott fog motoszkálni bennünk az előadás által keltett hiány még nagyon hosszan.
Kovács Lehet és csapata tükröt tart nekünk, jó lenne, ha nem lennénk képtelenek másként létezni, pont úgy nem tudunk, ahogy valójában szeretnénk.
Nézzétek meg ti is, könnyen lehet, hogy nektek másról fog szólni ez az előadás...
Ps. A fotók a színház saját honlapjáról származnak, ahol több is megtalálható.
