Amikor augusztusban először megláttam az előadás címét, azt gondoltam, hogy ez nem lehet igaz. CICIKRISZTUS? Ki fog erre odamenni?
Ehhez képest október 25-én a második előadáson jártam a Budapest Történeti Múzeumban, és minden széken ültek. Mi több: egyre több új időpont jelenik meg az előadás SAJÁT HONLAPJÁN, ahova fel lehet iratkozni – jelenleg a dec. 27-i időpont az, amelyikre még be lehet jutni. (Mire kiteszem, lehet, hogy be is telik, mert a mai hetven néző is vitte a hírét.)
Ugyan láthatóan azonnal beindult a Cicikrisztus, a suttogó propaganda (és a profi honlap, facebook oldal !) jól eladja Ficzere Béla egyszemélyes előadását Bodor Géza rendezésében, mégis írok egy nyomhagyó ajánlót a saját benyomásaimról.
Röviden: tudok lelkesedni és mindenképpen ajánlom azoknak, akiket a kortárs képzőművészet kicsit is foglalkoztat, vagy/és megszerették Ficzere Bélát korábbi önálló előadásából (A pacal ideje), netán az Orlai Produkciónál játszott kisebb szerepeiből. Nemrég egy képlopási sztoriban volt benne gengszterként (ld. Brooklyni mese), ezúttal viszont képőrként szórakoztat minket egy egész órán át.
Ennél hosszabban:
Jó ez a provokatív cím? De ha nem – mi lenne a jobb? Ezen gondolkodtunk nemrég egy színházi ismerősömmel, aki nagyon nyomatékosan figyelmembe ajánlotta a produkciót, amelynek ő a premierjét látta. Hittem neki, bár, ha csak annyit tudok az egészről, hogy Ficzere Béla egyedül csinál egy újabb estet, nekem már ez is elég meggyőző lett volna, hiszen A pacal idejé-t igazán szerettem.
Nem egyszerű egyedül lekötni a teljes közönséget, és most ezzel az előadással a színész szintet is lépett: míg a pacalnál voltak kellékek (egy hatalmas kondér, hogy mást ne mondjak), jelen esetben van a színész maga és egyetlen kiállítási tárgy, ami lényeges (de ezt fedje homály, nagy poén), meg egy magasított szék. Ez a valóban eszköztelen rendezés nagyon kedvező helyzetet hoz létre: Ficzere Béla az ország-világ bármely pontjára elutazhat a biztonsági őr egyenruhával és eljátszhatja ezt a darabot. Menne ez neki feltehetően bármilyen stúdióban vagy pincében is, de mivel egy képőrről van szó, mégis a legjobb hozzá a képtári vagy múzeumi környezet. Kiválóan tud önmagával beszélgetni, néha egy-egy látogatóvá is átváltozik - magas energiaszinten, egy lendülettel "tolja végig" az előadást. Végig megyünk vele, nem veszít el minket menet közben. (Bár lebeszéltek arról, hogy előre elolvassam a könyvet, szerintem ez az előadás akkor is jól működne, ha valaki minden fordulatát pontosan ismeri az előadó intenzív kisugárzásának köszönhető.)
(ilyen jelenet nincs az előadásban)
Ha minden papírforma szerint alakul, akkor ez az előadás, amely a Budapest Történeti Múzeum Vármúzeumában jött létre, tényleg be fogja járni az egész országot.
Az előadás előtt 18.15-kor kezdtünk gyülekezni a Vármúzeum barokk termében, majd „A főváros képtára – Művek és történetek” c. kiállításon vezetett végig minket az egyik kurátor.
A tárlatvezetés 40 perces, azaz kevés az idő és nagyon sok az a kb. 70 ember, aki az előadásra beférhet. (Apróság, de számítana, ha mindenki le merné tenni a barokk teremben a hátizsákokat: a múzeum zárva van, őrzött terület, a teljes csapat együtt mozog, így valóban ott lehet hagyni a kabátokat, csomagokat. Ez lesz az a hely, ahol az előadás után mindenkit meg fognak kínálni egy pohár borral, lehet még beszélgetni.)
Akit részletesen érdekel a kortárs magyar képzőművészet kialakulásának időszaka, az nyilvánvalóan vissza fog később térni a tárlatra. Ezért is jó a múzeumnak a színház, ahogy két és fél éve Fullajtár Andrea Karády-előadása, úgy ez a mostani is ténylegesen kedvet csinál ahhoz, hogy egy későbbi alkalommal a saját tempónkban végighaladjunk többek között Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Bernáth Aurél és kortársaik művei között.
Bernáth Aurél: Merengő - ez a kép különösen megragadott, ezen a tárlaton látható, amikor nincs színház, akkor is (saját fotó)
A kiállított modern festményekhez nagyon illik ez a Nick Hornby szöveg, amelyet a rendező alkalmazott színpadra. Dave, aki mindössze két napja vált kidobó emberből egy kortárs művészeti múzeum teremőrévé, úgy meséli el az új munkahelyével kapcsolatos élményeit, mintha frissen ismerkedett volna velünk össze. Hogyan hat egy kép arra, aki egész nap nézi?
Végigkövetünk egy folyamatot, amelyben egy, a művészettel egyáltalán nem foglalkozó ember számára egy festmény igazán fontossá válhat – ennek kapcsán akár mi is átgondolhatjuk, hogyan viszonyulunk a hagyományos művészet kategóriájába már be nem férő installációkhoz. (A barokk teremben van egy óriási felfújt „csillár”, amely elvileg folyamatosan mozogna, de ezen a napon épp nem volt leereszthető… - Nyilván sokan lennének, akik ennek a tárgynak a műalkotás voltát is kétségbe vonnák – jó előkészítés ez az előadáshoz.)
A sokak számára provokatív Krisztust ábrázoló képről természetesen csak beszélnek, de Ficzere Béla szuggesztív elbeszélése nyomán magunk elé tudjuk képzelni, hogy milyen is lehet – talán akkor is, ha nem mindenkinek volt olyan rajztanára, aki festményt reprodukáltatott színes magazinok felhasználásával. (Előadás közben hálával gondoltam vissza apámra, aki az összes ilyen kreatív házi feladatomat szívesen megcsinálta.)
Az előadás alkalmas arra, hogy számtalan képtárlátogatási élményt előhívjon, de eszünkbe juthat a Melancholy Rooms c. előadásból Rezes Judit képőr-alakítása is. (Decemberben leveszik a műsorról, még mostanában lehet utoljára megnézni!) Évek óta nem tudtam úgy elmenni semmilyen kiállításra, hogy ez az élmény ne jusson eszembe, de most már Ficzere Béla is csatlakozik hozzá.
Ha modern művészet, nekem mindig beugrik az a székesfehérvári élményem, amikor még 1983 táján a szüleimmel Magyarország egyik legjelentősebb kortárs művészeti gyűjteményét néztük, és az anyám totálisan kikészült néhány olajképtől, amelyre felragasztottak néhány fogkrémes tubust. Egy szép hosszú bejegyzést is hagyott ennek kapcsán a vendégkönyvben és ezzel az „ez nem is művészet” jellegű bejegyzéseket szaporította. Ez is egy álláspont - ebben az előadásban is megjelenik.
És még egy élmény, a legutolsó, amely kétnapos csak: nagyon jókat beszélgettem egy Ficzere Bélához hasonló karakterű múzeumi biztonsági őrrel Nádasdladányban, és még további két másik helyi dolgozóval is, akik sokat hozzátettek ahhoz, hogy a kastély meglátogatása jó élmény lehessen számomra. Fontos, hogy milyen egy-egy művészeti intézményben a háttér, ez az előadás talán még azzal a mellékhatással is járhat, hogy a nézők később nem úgy fognak elhaladni egy-egy teremőr mellett, mintha csak kiállítási tárgyak lennének ők is.
PS. Mészáros Attila készítette a fotókat a produkció számára
