Két hete tartották meg Woody Allen komédiájának a világbemutatóját a Belvárosi Színházban. A papírforma szerinti nagy siker volt, nem szorul ajánlóra.

Orlai Tibor és csapata láthatóan előre menekül, egy hónapon belül ez volt a negyedik premierjük (Mély levegő, A legenda háza, Halál Velencében), amelyek talán más-más közönségréteget céloznak meg, viszont a különösen jól összeválogatott szereplők miatt bárki számára érdekesek lehetnek. Ezúttal ez fokozottan igaz: most szokatlanul sokan vannak a színpadon, tíz színész és három zenész szórakoztat minket két és fél órán keresztül.

Az elmúlt két hét azt is bizonyította, hogy a közönség jelentős része vágyik a felhőtlen kikapcsolódásra – az októberi és novemberi jegyek lényegében elfogytak (1-1 maradt mutatóba), válogatni jelenleg a december 11-i időpontra lehet. Most még.

Ezt az előadást is Szabó Máté rendezte, aki A legenda házá-t is, amelyet Hernádi Judit és/vagy László Lili kedvelői nemigen hagyhatnak figyelmen kívül.

Ha már László Lili: a színésznő ebben az előadásban is fontos és hálás szerepet játszik – a brooklyni gengszterfőnök öntörvényű lányát, akit egy (lopott) Raffaello-kép annyira elvarázsol, hogy maga is festeni kezd.

De nemcsak ő változik meg, hanem a többiek élete is – a bonyodalmakat látjuk kibontakozni két felvonásban, sok zenével, sok humorral. A cselekmény bővelkedik valószínűtlen fordulatokban, de a „mese”, illetve a „komédia” megjelöléssel a szerző kivédi a reklamációt. Szakács Györgyi jelmezei sokat segítenek abban, hogy ezt a „gengsztervilágot” egy szobában is magunk elé tudjuk képzelni.

A darab egyik szerencsés vonása: nem csak egy vagy két szereplő köré épül, a színészek többsége jó feladatot kap, szerethetővé válik – szívesen emlékezünk vissza rájuk még jóval a megtekintés után is. Ez igaz Mészáros Máté gengszterfőnökére, aki jelentősen puhább és rokonszenvesebb ebben a minőségében, mint amilyennek egy éve a Skorpió cégvezetőjeként láttuk - szinte papucsférj, aki hagyja, hogy felesége – Járó Zsuzsa – a kedve szerint rendezze át (kényelmetlenné) a lakását, hogy az (elvileg) jobban illeszkedjen Raffaello madonnájához.

A kisebb szereplők közül is vannak egészen figyelemreméltóak – Ficzere Béla alakjáról már most eszembe jutott a színész új monodrámája, amely szintén egy műalkotáshoz kapcsolódik (Cicikrisztus – a jövő héten nézem meg és írom is az ajánlót).

Nagyon jó, hogy van élő zene az előadásban, sőt három színész is tud gitározni, Bíró Panna Dominika (a gengszerfőnök másik lánya) pedig megmutatta, hogy lenne keresnivalója még ennél is zenésebb színpadi játékokban is – Csehov és Moliere világában otthonosan mozog, ez már kiderült róla az elmúlt évadokban.

Ami Rohonyi Barnabást illeti: jól áll neki ez a sármos gengszter is, akivel most Dékány Barnabás rivalizál… (Nem árulom el a konfliktus jellegét és végkimenetelét, sőt azt sem, hogy kinek drukkoltam.) Lassan már több időt tölt László Lili partnereként, mint külön – emlékezni lehet kettősükre a Mezítláb a parkban, illetve a Jaj, nagyi! c. előadásokból is, most megint kicsit másként vannak együtt. (December 1-én pedig jön a Lila Akác lokál, szintén velük – a sor nem ért véget.)

Lehet, hogy itt az ideje annak, hogy elismerjem Schruff Milán kapcsán (ebben a róla is szóló 18. bejegyzésben): az a színész, akit első ránézésre szinte sosem ismertem eddig fel. Mindig annyira más, hogy időbe telik, mire beazonosítom, még akkor is, ha nem kap valami egészen különleges maszkot. Bámulatosan tudja változtatni az alakját, mindig más és más, és ahogy mennek az évek, egyre jobban tudom értékelni épp ezt a rugalmasságot. Jelen esetben az előadás narrátora, a tempó meghatározója, így kiemelten lényeges szereplő - az elejétől kezdve a helyén van.

A rendezőt nagyban dicséri, hogy már az első nyilvános előadáson minden működőképesnek bizonyult – bevált Khell Csörsz könnyen átalakítható díszlete is, amelynél tényleg lényeges sajátosság, hogy a változások miatt ne álljon le az előadás pörgése.

Míg a színészekről összességében is könnyen kijelenthető, hogy mindent megtettek, amit a számukra szabott keretek között megtehettek, az előadás szövegét nem éreztem tökéletesnek. Az első részben túl sok a gengszterek (és nyilván az átlagember) műveletlenségére történő megjegyzés. Mészáros Máté gengszterfőnökként elmondja legalább kétszer-háromszor, hogy nem jár múzeumba és operába, de ezen túl is még számos hasonló komment elhangzik. Az ismétlődés egy bizonyos pont után már nem poén, sőt már-már terhes ezt hallgatnunk. A második felvonásban ezek a megjegyzések vagy ritkultak, vagy nem voltak különösen feltűnőek, a zenés-táncos betétek sokkal erősebben érvényesültek. (Az előadás nem jelöl meg dramaturgot, de feltételezem, hogy Zöldi Gergely fordító számít annak. Ősbemutatóról van szó, nem világos, hogy a szerző mennyi változtatást engedélyezett – nem lepne meg, ha az alkotók maguk is éreznék, hogy ezekből a mondatokból elég lenne kevesebb.)

A szórakoztató körítés ellenére valóban felmerülhet majd sok nézőben a kérdés, hogy velük történt-e hasonló, volt-e részük abban, hogy egy műalkotás alapvetően megváltoztatta az életüket, gondolkodásukat. Erre mindenki saját tapasztalatainak függvényében fog válaszolni. A saját válaszomat már többször leírtam a kérdésre ezen a blogon, nem ennek az előadásnak a kapcsán jöttem rá arra, hogy a művészet többet tud adni, mint két és fél órányi kikapcsolódást a saját életünkből. De ha csak ennyit ígér egy előadás és ezt meg is adja, annak is örülni kell és még véletlenül sem szabad lebecsülni a fájdalomcsillapítás értékét sem.

SZEMÉLYES megjegyzések a konkrét előadástól már elszakadva:

1.Az, hogy jelenleg mi a műveltség, miféle tudás az, ami valakin számonkérhető (milyen kérdések hangzanak el egyes vetélkedő műsorokban, mennyire tudnánk pl. a celebekkel kapcsolatos kérdésekre a választ, miközben a siker ezen múlik sokszor) – megérne egy külön eszmefuttatást. A helyzet nem változatlan, másféle tudást feltételeznek rólunk a színházi előadások készítői is. Harminc éve még feltehetően nem érezte volna szükségét egy rendező, hogy előadást tartson Garcia Lorcáról azoknak, akik éppen a Vérnász-ra ülnek be – ma ez történik, és lehet, hogy ez tényleg szükséges is. Aki egy Woody Allen komédián szeretne kikapcsolni, az lehet, hogy szintén nem jár az Operába (pláne nem az idén már szinte duplára emelt helyárak mellett), sőt képtárba sem, pláne, ha egész héten dolgozik és mindenre két napja marad szabadon.

2.Az előadásban végig nem felejtjük el, hogy amit látunk az csak mese - mintha a szerző sem gondolná komolyan, hogy egy család életét valóban átalakíthatná akár egy Raffaello kép birtoklása. Remélhetőleg az előadásnak nem az lesz a legfőbb hatása, hogy sokakban vágy ébred egy igazi remekművet kitenni a nappaliba, de ha mégis, akkor a Jászai Mari tér környéki galériák fogják ennek a hasznát leginkább élvezni – be lehet néha nézni ezekbe az üzletekbe.

Az előadás talán a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria látogatottságát is emelheti, hiszen sokaknak eszébe fog jutni, hogy régen nézegettek képeket szabadidejükben. (Október 23-án, ahogy minden nemzeti ünnepen az állami fenntartású múzeumok ingyenesek, akit eddig az időhiány vagy a drága belépő tartott vissza, az most ezen a szerdán pótolhatja hiányosságait.)

3.Eszembe jutott egy Műcsarnokban látott kortárs kiállítás, még az 1990-es évek végéről, amikor még pályakezdő tanárként kollégiumban laktam. Nagy vágy ébredt bennem egy ef. Zámbó István képre, amelyen egy komódon álló tévé volt megfestve, a képernyőjén egy télapóval. A kép ára akkor 100 ezer forint volt, sokhavi megélhetésünk ára. Ennek a képnek az elérhetetlensége nyomot hagyott bennem, ehhez képest elég jól tudomásul vettem, hogy sosem fogok egy eredeti Csontváryt vagy Gulácsy Lajost nézegetni a saját lakásomban. (Raffaello nyilván behelyettesíthető bármi másra – pont a reneszánsz madonnák sosem ragadtak meg.)

4.A fotók az Orlai Produkció honlapjáról származnak, Éder Vera készítette őket  - érdemes mindegyiket megnézni.