Alföldi Róbert rendezése visszafogottan minimalista, letisztultságával minden bizonnyal feltűnést fog kelteni. A szereposztás kommentek nélkül is meggyőző – nem lesz könnyű rá jegyet venni se mostanában, se később, ott a helye a Centrál Színház műsorán még hosszú éveken át. Megrázó szép élmény volt már a főpróba is, így nem maradhat el a nyomhagyás, bár ennek a produkciónak biztosan nincs szüksége kampányra ahhoz, hogy mindig megteljen majd a nézőtér.
Lehetnek olyanok, akik Arthur Miller darabjához még mindig Tímár József ügynökét társítják először, akinek fő jelképe volt a két hatalmas táska, amelyekben a mintákat vitte magával. Emblematikus élmény volt 1990-ben az ELTÉ-n Kerényi Ferenc színháztörténeti szemináriumán FÉL ÉVEN ÁT, minden héten kilencven percen keresztül gesztusról gesztusra elemezni ezt az egy előadást. Alföldi Róbert hasonló alapossággal mindent végiggondolt a mű kapcsán, kidolgozta a szereplők viszonyait. Ebből a most még friss bemutatóból is könnyedén válhat legendás előadás, Stohl Andrásból pedig AZ ügynök.
Bíró Bence korszerű fordítást készített, egyben dramaturgként eltávolította a felesleget és néhány kisebb változtatással áthelyezte a történetet a mába. A szöveg szikárabb lett, összhangban van a látvánnyal. (Néhány apróbb átalakításán el fognak a darabot ismerők gondolkodni, de ezzel a lényeg nem sérült.)
Az első bemutató óta eltelt 74 év alatt a darab nem veszítette el az aktualitását, bár a marketing ma már nem "utazó ügynökök" munkájára épít. A kapcsolatok elszemélytelenedése méginkább jellemző lett, megmaradt a pénz is egyik legfőbb értékmérőként, sőt a „mi lesz velünk, ha megöregszünk” gondolat is ugyanúgy nyomaszt minket, mint bármilyen korábbi generációt. Ez egy igen-igen kemény világ, egyre nagyobbak az elvárások, és gyerekeink ugyanúgy minket hibáztatnak az elakadásaikért, ahogy Arthur Miller történetében - akár vannak velük kapcsolatban túlzott elvárásaink, akár nincsenek. (Tisztelet a kivételnek.)
Kálmán Eszter látványtervező barna tónusú, puritán környezetet teremtett. A karton falak jelzik, hogy a házban élők évtizedek óta nincsenek otthon a saját életükben, semmi nem végleges, még a házra felvett hitel sincs kifizetve, bár évtizedek teltek el, és a tulajdonos a beköltözés óta már megöregedett. Néhány jelenet a szobán kívül játszódik, mégsem változik jelentős módon a látvány, ami leginkább Willy Loman érzésvilágára jellemző – talán nem véletlen az sem, hogy legtöbbször barna öltönyben látjuk, amely belesimul ebbe a közegbe.
A tér egyetlen luxus-eleme a tévé, amely nem néz ki olyan vacaknak, mint az összes többi berendezési tárgy. Jól működő ötlet, hogy két (Willy számára vonzó) szereplő is ezen át jelenik meg (Földes Eszter „call girl”-ként, és László Zsolt a sikeres, de már halott Ben bácsi szerepében), akikkel a főszereplőnek valódi kapcsolata nincs, mégis beszél hozzájuk. A kényelmet a családfőnek alanyi jogon járó, régi karosszék jelenti – érdekes, hogy kik, mennyi időre foglalják el.
A magasból alkalmanként leereszkedő lámpafűzérek kellően elütnek a környezet sivárságától, a csillagos eget imitálva jelzik a szereplő álmodozó hajlamát és rendíthetetlen bizakodását a sikerben. 
Stohl András Willy szerepében fiatalabb annál, amilyet várnánk, mégis elhisszük a kiégését – akár saját életpályánkat is eszünkbe juttathatja. Sokan érezhetik majd közel magukhoz, különösen azok, akik fárasztó (és esetleg nem is túl örömteli) munkanap után érkeztek a színházba.
Miközben időnként elveszíti a kapcsolatot a realitással, magában, illetve múltbeli szereplőkhöz beszél, átjön annak a logikája is, hogy miért érzi jó megoldásnak az öngyilkosságot. (A pénz persze nem boldogít, és nem lehetünk biztosak abban, hogy a család problémái az apa halálával valóban mind megoldódnak.)
Stohl András karakterének sokféle színe van. Feltehetően nem könyvelnénk el egyszerűen egy bántalmazó férjnek és gyermekeit elhanyagoló apának - bár ilyen is -, mert a maga módján megtette azt, amire képes volt.
Az ügynök halála arról is szól, hogy milyen hatása van annak, ha a szülők jelentős különbséget tesznek gyermekeik között. Szécsi Bence (Happy) az apai modellt – a valóság megszépítésének igényét – viszi tovább, míg Fehér Tibor (Biff, a kedvenc fiú szerepében) kényszert érez az őszinteségre, és a ki nem mondott igazság megnyomorítja az életét. Ebben az előadásban különösen erősen érvényesült Happy szeretetvágya – ő az, aki látszólag rendben van, dolgozik, karriert épít, de érezhetően szenved a teljes mellőzöttségtől, és nem is meglepő, hogy kifelé fordul.
Az epizódszerepekben fellépők – a már említetteken kívül a keményszívű fiatal üzletembert játszó Puskás Dávid, illetve az ügynök egyetlen barátja, Charley, azaz Kocsis Pál, felbukkanásaikkal előre viszik a történetet, amely mégis megmarad szűk kamaradrámának. (Utóbbit nézve eszünkbe kellene, hogy jusson: érdemes lenne végre azokat a személyeket észrevenni magunk körül, akik törődnek velünk, ahelyett, hogy a sebeinket nyalogatnánk.)
Ami számomra az egész előadást megemelte és kivételessé tette (a korábban élőben látott öt Ügynök után), a Balsai Móni által játszott Linda volt, aki kissé kinyúlt, feltehetően turkálóban beszerzett melegítőben élte végig a történetet – igazi gondoskodó feleségként, aki nem jár el sehova, és akit nem is becsülnek meg.
A főpróbán a színésznő mikroporttal kényszerült játszani (ebből következtethettünk arra, hogy beteg, így ez civil aggodalmakra is okot adott). Ez a megoldás nemcsak a távolságot növelte a házaspár között (illetve érezhettük azt, hogy a férj érzi távolinak magától a feleségét), ugyanakkor az asszony rengeteg erőfeszítésének jelképévé is vált. Egy pillanatig sem merült fel, hogy Linda a férjéért megélhetési okokból aggódna, viselt dolgait azért nézné el, mert maga is átvette a férfi látásmódját és az öncsalásra való hajlamát. Ennél sokkal egyszerűbb a képlet: azért igazodik hozzá végtelen türelemmel és bocsátja meg a bántó gesztusait, mert szereti, és minden erejével támogatja. 
Ennél nem bonyolultabb a helyzet, bár a férfi mintha nem lenne tudatában a rá irányuló végtelen szeretetnek, vagy amennyiben ösztönösen mégis felfogja, inkább zavarja, mert képtelen a viszonzásra.
Nagyon nehezen tudnék hirtelen most egy olyan másik szereplőt mondani az általam a közelmúltban látott előadásokból, akiből így áradna a szeretet, pedig erre nekünk nézőknek így színpadon keresztül is nagy szükségünk lenne. Jó Balsai Móni Lindáját nézni, őszintén tudunk drukkolni neki. (Csak eszembe jutott a még friss miskolci Kékszakállú párkapcsolati drámája, ahol a szeretet hivatkozási alap, de jól szeretnie egyik szereplőnek sem sikerül. Vagy egy másik feleség, Az ügynök halálá-val párhuzamosan bemutatott Laviná-ból, akinek ez a megbocsátó gesztus nehezére esik.)
Az már a darabon kívüli kérdés, hogy ennek a Lindának lehet-e még élvezhető élete Willy Loman után is, vagy sem – az anyagi biztonság kárpótolhat-e minket egy ember elvesztéséért.
A főpróba közönségében sokan lehettek olyanok, akik számára új lehetett a mű – az utolsó előtti jelenet előtt tapsolni kezdtek. Nem szpoilerezném ezt a bizonyos utolsó rövid képet, csak annyit mondanék azoknak, akik az előadásra készülnek: ne engedjenek az impulzusnak, amikor először azt éreznék, hogy talán ennyi az egész: a címben is jelzett „az ügynök halála” után még van mit nézni.
Az előadás erős hatást kelt, engem megrázott, nem is tudtam tapsolni utána, csak ültem. Nagyjából úgy, ahogy Linda gyászolt…
PS. Szokodi Bea képeit használtam, köszönettel.
