Egyszemélyes vígjáték – áll a színlapon, és ha akarjuk, annak is vehetjük. A vége jó. Én stand up-nak mondanám ezt az előadói estet, amelyet Ujvári Csaba a saját életéből írt, és ad elő nekünk. Nagyon szerethető, közel kerülünk hozzá másfél óra alatt.
A színlapról most is minden világos, könnyű eldönteni, hogy kinek ajánlható az előadás: azoknak mindenképpen, akiket érdekelnek, vagy közelről-távolról érintenek a mentális betegségek. Éppen azok, amelyekkel sokaknak van dolga, de igyekszünk nem emlegetni ezeket. És rögtön tegyük azt is hozzá: a mentális betegségek kezelésére minimális forrás jut az egészségügyben, és addig jó, amíg erről valaki nem bizonyosodik meg saját tapasztalatból.
Akit a pszichiátria és a bipoláris depresszió hidegen hagy, az válasszon más előadást – annyira gazdag a pesti színházi kínálat, csak a 6Színben ezen kívül is megy (csak októberben!) 24 féle előadás. Viszont, aki éppen mély kétségbeesésben él akár a saját, akár bármely hozzátartozója hasonló betegsége miatt, azoknak A bipoláris a nyerő, mert erőt lehet meríteni belőle. Van kiút, ezt üzeni elsősorban Ujvári Csaba, egy túlélő története.
Ennyi a lényeg, és még néhány gondolat a megvalósításról:
Üres színpadot látunk, amikor leülünk a helyünkre, mindössze egy kottaállvány, egy vetítővászon és a jobb oldalon egy asztalnál minket méregető fiatal leányzó az, akit látunk. Feltételezhetjük, hogy talán ő fogja a várható bejátszásokat működtetni, és kicsit akár sajnáljuk is, hogy minek kell ott lennie egyedül, ha egyszer a 6Színben olyan rutinos háttércsapat van – simán meg is oldhatnák szokás szerint az erkélyről.
Még az is lehet, hogy mégis onnan oldják meg, mivel hamarosan kiderül, hogy a színpadra kiültetett fiatal lány nem más, mint az előadó saját lánya, Panna, aki leginkább támogatásként és kontrollként van ott elvileg, miközben még a fenti szerepköröknél is fontosabb az, amit képvisel: ő maga a bizonyíték arra, hogy van jövő a pszichiátriai osztály után is.
Ujvári Csabára se kell sokat várni, bár arra azért eleget, hogy a hosszú bevezetés után – megközelítőleg 25 perc – belekezdjen a történetébe. Megoszt velünk néhány körülményt, amelyek indokolhatják a betegség kialakulását. A sztorik érdekesek, elbírnánk ezekből még többet is. Sokat nevetünk, különösen akkor, amikor a színműs felvételijéről beszél. (Ez minden színészben nyomot hagy, akár egy egész estés műsort/filmet lehetne abból is összerakni, hogy kit hogyan vettek fel az SzFE-re, vagy pedig nem.) Ujvári Csaba az osztályáról filmet is rendezett – ld. Osztálytalálkozó – és most egy rövid bejátszásban a nagy karriert befutott osztálytársai beszélnek is arról, hogy annak idején ők maguk hogyan élték meg a látogatást a pszichiátriai osztályon. (Igen, még a látogatás is trauma…ez egészen nyilvánvaló a beszámolókból is, ha valaki ezt nem tudná.) Hajdu Steve élőben is eljött, jelenléte színt vitt a műsorba, ahogy Ujvári Csaba egyik szomszédja is, aki szintén a színpadon végzi, bár annyira nem akarja. Megtudjuk azt is, hogy miért veszélyes Hamvas Bélát olvasni. (Említeném, hogy melyik a végzetes mű, de közben pont ezt elfelejtettem - nem jegyzeteltem, bár az előadó jelezte, hogy kellene. Ebben is igaza volt.)
Ezek a színesítő elemek jól illeszkednek az egészbe, és nagyon kellenek. Az anekdoták közti átkötések hitelesen keltik azt a benyomást, hogy Ujvári Csaba spontán jelent meg előttünk, nem találta ki pontosan előre, hogy minden hogyan legyen, és valóban csak egy töredékét mondja el a kiválasztott anyagoknak. Lánya, aki mintha kicsit kritikus szemmel is nézné, hogyan halad előre a történet – néhány megakadással, visszalépéssel – sokat segít ebben, hogy azt higgyük, hogy valóban improvizációt nézünk.
Hasonló spontán kezdéssel indul a 6Szín másik új előadása, amelyben a pszichológia szintén kiemelt szerepet kap. Ez A csoport, amely az előadásban is említődik, és amelyikről készül a beszámolóm szintén, csak még nem tudom elengedni – szerencsére úgyis el van adva, „nem kell megmenteni”. Abban nem tudják elhitetni velünk ezt a spontaneitást, míg Ujvári Csabának hajlamos vagyok hinni – bár nem logikus 30 év szünet után úgy kiállni a színpadra, hogy ne legyen minden apróra kidolgozva. Emiatt gyanakszom azért egy kicsit, de ha átver ezzel minket, és mégis megrendezett ez a spontaneitás, akkor üzenem: sok a mellékes szöveg, hárman is mobilozni kezdtek a környékemen... A mai néző kevésbé szereti a lassú színházat. Több impulzust akar. Ha lenne egy dramaturg, lehet, hogy nagyon közel kerülhetne a produkció a Dumaszínháztól megszokott profi stand up-okhoz, amikor viszonylag sok poént szórnak ránk rövid idő alatt. Jelenleg talán ez nem lehet cél, de valami feszesítés csak ráférne a produkcióra.
Ahogy jönni fognak a további előadások, erre fog Ujvári Csaba magától is haladni, 1-2 alkalom után tudni fogja (ha most még nem tudná), hogy mi az, ami az elmondottakból tényleg nagyon megfog minket, és melyek azok a részek, amelyeket próbálunk átvészelni.
Összesítve viszont csak azt mondhatom, hogy ez az előadás akár öt első osztályú Bödöcs-estnél is többet ad, mert ott van mögötte a valóban átélt tapasztalatok sora, még akkor is, ha valóban fésületlennek mutatkozik némely ponton. A „ki lehet mászni a gödörből” a legfontosabb üzenet, amit egy érintett kaphat. Támogatom az előadó azon gondolatát, hogy nyilván van sors, ami miatt ezen az estén ott kellett lennünk, meg kellett hallgatnunk. Lehet reménykedni.
Drukkolni fogok Ujvári Csabának, hogy sokszor mondhassa el a történetét, és ugyancsak drukkolok azoknak, akiknek a hozzátartozója még éppen mélyen van egy hasonló betegség fogságában, menjenek el erre, és higgyék el, hogy lesz még folytatás.
Ps. A fotó Ujvári Csaba Fb-oldaláról származik, amint lesznek előadás-képek, a bejegyzést kiegészítem majd velük.
