Van néhány előadás, amelyiknek a híre nagyon gyorsan terjed, mindenki egybehangzóan állítja, hogy látni kell. Néhány nappal korábban, ugyancsak csúszással és ugyanígy a suttogó propaganda eredményeként láttam Medveczky Balázs Élet-ritmusát, és most, hasonlóképpen készültem erre az előadásra is. Már a Városmajorba majdnem eljutottam (még szeptemberben), de végül hagytam magam elsodortatni más irányba, tekintve, hogy Ceaucescu Romániájával nagyon nem vágytam ismét szembenézni. (A tavalyi évadban Csákányi Eszter monodrámája is részben erről szólt, elég erősnek találtam már azt is, nem hiányzott még egy hasonló témájú előadás.)
Mivel éppen egy új projekten dolgozom (a jövő héttől interjúkat fogok megosztani), ezzel volt a fejem tele, most sem voltam a témára ráhangolódva, de mivel egy kedves ismerősöm hívott meg, akivel egyébként is szeretek beszélgetni, csak nem hagytam ki a Bódi Attila regényéből Barabás Olga által írt színdarabot László Csaba, Szász Csaba és Sebestyén Aba előadásában. (Sebestyén Aba egyben rendező is volt.)
Előre mondom, hogy a legjobb ötlet az alkotókkal készített interjút elolvasni, amelyet ide be is linkelek.
Amint kiderült később, a meghívóm sem volt ideális állapotban: előző nap megnézte A Dohány utcai seriffet, és még annak a hatása alatt állt. (Aki mindkettőt látta, nyilván azonnal tudja, hogy ez így egy „halálos dózis” megrázásból, mindkettő után több napot kell „pihenni”. A „Lázadni” után azóta három napot én is kihagytam.)
Azt hiszem, hogy a színészek szerencsések, hogy valamiféle mágia bevetésével előre nem tudják pontosan, hogy hány nehéz eset ül a nézőtéren, hányan lesznek az adott este, akiket nem lesz egyszerű bevonni, de minden este bőven lehetnek ilyenek. A nézőtér rezdüléseiből mindenesetre biztosan érezhető, hogy mennyire hajlamos a nézőtér ráhangolódni arra, ami éppen a színpadon történik. (A megvett jegyeknek csak van kényszerítő ereje, aki pedig szeret utolsó percben dönteni, az többnyire olyan túl jó jegyeket nem kap. Ebből kell többnyire választanunk.)
Lászkó Csaba
Ilyen helyzetben ritkán voltam: miközben ott ültem ennek a kis színháznak az első sorában, középen, ahol a legjobban szeretek, szinte benne az előadásban, mégis zavartak a képernyőn a hullámzó vonalak, nem fogott meg az osztálytalálkozóra készülő szereplők felváltva elhangzó monológja (a zenei aláfestés azért az első pillanattól tetszett – jár a kredit a zeneszerzőknek: Cári Tibornak és Szász Csabának, aki gitározott is), és azon gondolkodtam, hogy fogok kitartani 135 percen keresztül. A közönség egésze folyamatosan és elég élénken reagált, mindenki figyelt. Lehet, hogy mindenki más szerette a kivetítéseket is, amelyekkel láthatóan fel akarták élénkíteni a történetmesélést, illetve csökkenteni akarták a fájdalmasságát. Harminc év után visszatekinteni valamire, csak kevésbé megrázó egyébként is - gondolhatnánk...
Sebestyén Aba
Amikor már így eltelt egy óra, az előadás közepén megtörtént a döntő fordulat (amelyet nyilván nem írok le, bár lehet, hogy valaki már rég elmesélte a harminc évvel korábbi eseményekre visszanéző férfiak történetét), és akkor egy pillanat alatt minden megszűnt, elmúltak a korábbi fenntartásaim, és minden akadály. Ettől a ponttól már csak az érdekelt, hogy mi lesz, illetve mi történt Zolikával és barátaival 1989-ben, közvetlenül a kitűzött érettségi vizsgájuk előtt. Ezek után már nagyon tökéletesnek éreztem az egészet. (Hasonló élményem volt tavaly a Melancholy Rooms c. előadással, de akkor 15 percbe telt, mire berántottak a történések, nem nagyon emlékszem még ilyen helyzetre, amikor ilyen hosszan ellenálltam, de aztán mégis „legyőzött” az előadás.)
A gitárnál: Szász Csaba
Mindezt azért írtam le, mert nagyon lényegesnek érzem, hogy ez az előadás annyira megrázó témát dolgoz fel, és annyira alkalmas hozzá a forma – két felváltva monologizáló színész, akiket egy gitáros kísér, aki végig nem szólal meg, és a történetnek is éppígy van egy harmadik hőse, aki nem jelenik meg előttünk - , hogy mindenkire hat, akármilyen állapotban ül be rá. Nincs kivétel, nem lehet előle elmenekülni, ha már bement valaki a nézőtérre.
Vannak előadások, amelyeket bármilyen állapotban nem lehet megnézni. Ennél, ha valaki vállalja azt, hogy szörnyű igazságokkal fog szembesülni, akkor mellette értékelheti azt is, hogy a három közreműködő lenyűgöző egyszerűséggel van jelen, és lehetetlen nem a hatásuk alá kerülni. Annak ellenére elhittem nekik, hogy a saját életükről beszélnek, hogy emlékszem rájuk korábbi előadásokból is, (Lehet, hogy ez a legtöbb, amit elérhet egy színész?)
Többen is támogatták, hogy ez a hatás létrejöjjön, csak ne maradjon ki Vincze Alina operatőr, aki a játéktérre időnként be is lépett, a látványtervező Sós Beáta, a hangosító Incze Róbert, a fénytechnikus Kovács Attila sem.
Nagyon remélem, hogy hosszú szériát játszhatnak majd, sokan vállalják a kihívást, és hajlandóak lesznek a múltidézésre. Azt legalább mindenki nyugtázhatja, hogy az itt bemutatott élethelyzetnél a miénk jelentősen jobb.
Mellékszálon vágyat ébreszthet akár arra is, hogy próbáljunk határon túli előadásokat is megnézni, minél többet. Az eredeti helyszínen lenne azért az igazi ez is…
Ps. Kiss Zoltán fotóit használtam.
