Június közepe alig múlt el, a legtöbb színház már éppen az utolsó előadásait játssza, de a 6Színben a leállásnak még nyoma sincs – néhány napja ismét tartottak egy új bemutatót, amelyről már a színlapja alapján világos, hogy sikerre ítéltetett. Már csak azért is, mert rengeteg ember lehet, akinek Presser Gábor életművének valamely szelete csak vonzó…
Vajda Katalin látott a témában fantáziát, darabot írt a Presser könyvéből, amelyben nagyon sok dala is elhangzik, amelyek hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat, még akkor sem, ha szeretnénk.
További előadások: július 7-én és 14-én.
A projekt ígéretesnek tűnik, engem is elvittek a dalok, sőt már korábban ( a kezdéstől számított három percen belül, a zeneakadémiai felvételiről szóló anekdota hatására) elkezdett érdekelni a központba állított szereplő. Eddig nem foglalkoztam Presser Gábor életével és pályájával, magától értetődőnek tekintettem a létezését.
A kétszer egy órányi előadásban elég szerencsés arányt sikerült találni a sztorik és a dalok között. A magánéletnél nagyobb hangsúlyt kap a pálya, amelynek az ünneplése ez a produkció (MÉG MEGVAN! - itt él köztünk – most kell neki örülni!) - emlékeket idéz és kellemesen szórakoztat.
Nem tudhatom, mert még nem olvastam Presser Gábor mostanáig megjelent két könyvét, hogy ő maga azokban mi mindent árul még el magáról, és így nem lehet véleményem, hogy Vajda Katalin válogatása mennyire jellemző – az előadás feltétlenül érdeklődést kelt a könyvek iránt is.
A különféle anekdotákat hallgatva úgy tűnt, hogy ez az élet nem nélkülözte a nehézségeket, de összességében mégiscsak egy igazi sikertörténet tanúi vagyunk, ennek is lehet így utólag örülni. (Van olyan eset, hogy valaki tehetséges és érvényesül is.) És még fokozottabban lehet örülni azoknak a daloknak, amelyek észrevétlenül beépültek az életünkbe, és a létezésük olyan magától értetődő.
Az előadást Simon Kornél rendezte, aki ugyan elsősorban színészként ismert, de rendezett már néhány általam is látott előadást, így az előzetes érdeklődésem neki legalább annyira szólt, mint Pressernek.
Munkájában Vecsei László zenei vezető segítette, aki lehet, hogy a dalok egy részének kiválasztásáért is felelős, bár azok többségét nyilván már Vajda Katalin kijelölhette a szövegkönyvben. Ne maradjanak említés nélkül a közreműködő zenészek sem: Hoffmann György, Dobos László, Hajba Áron, Hajba Imre, Almann Gergő.
Ez most az az előadás, amelyben a zenének tényleg jelentősebb szerepe van, mint a látványnak (tervező: Ignjatovic Krisztina). Ennek kapcsán meg is jegyezhetjük, hogy milyen praktikus, könnyen lehet majd ezzel turnézni, vagy ismét felvethetjük, hogy bezzeg nem volt elég forrás hozzá, emiatt épül minden a hét színészre, akik néha forgószékeken pörögnek, forognak Bodor Johanna koreográfus elképzeléseit megvalósítva. (Nem emlékszem egyetlen előadásra sem, amelyik ilyen nagy mértékben éppen forgószékekre épült volna.)
Attól, hogy arányaiban sokat ülnek a szereplők, engem valamiféle múltidéző szeánszra is emlékeztetett hét nagyon eltérő karakterű színésszel. A beszédhelyzet alapján a történetek mindannyiuk közös emlékeként jelentek meg. A központi szereplő cserélődött, a többiek pedig Presser életének egyes résztvevőit jelenítették meg a bemutatott helyzetekben. (Miután éppen két Ring között néztem meg, eszembe jutottak róluk még a Nornák is, akik a mindannyiuk által tudottat közösen elevenítik fel – „Atyánk, mint jól tudod, gabonakereskedő volt.”- stílusban.)
A hét színész - Murányi Tünde, Szarvas Anna, Borbély Richárd, Telekes Péter, Csákvári Krisztián, Kocsis Dénes, Hajós Szilárd – egyike sem utánozta direkt módon, külsődleges eszközökkel Pressert, legalábbis nem keltették ezt a benyomást, vagy "szétszedték", és mindenkinek jutott egy-egy jellemző vonás. Különféle színházakhoz kötődnek, így együtt biztosan nem dolgoztak még együtt, és ez jó is, bár ez az összetétel a produkció egyeztethetőségét eléggé meg fogja nehezíteni majd évad közben. De sokféle nézőt is bevonzanak majd, kit a Madáchból, kit az Operettből. A Vígszínház múltjáról is elég szó esik, de ez több, mint magától értetődő – nagyrészt ide kötődnek a szerző színpadi produkciói.
Személyes utószó - már csak lazán kapcsolódva az előadáshoz:
Nagyon nem mindegy, hogy mit mikor nézünk, milyen élmények veszik körül az előadást – ez is lehet egyfajta tanulsága az utóbbi időszakomnak. Vannak azok a produkciók, amelyek legyőznek szinte minden szerencsétlen körülményt, és még a megfelelő ráhangolódás nélkül is hatnak.
Ezt tapasztaltam meg június első felében ugyanígy a 6Színben, amikor Az apostolt szintén fotóspróbán néztem (teljesen hatott így is), illetve egy héttel ezelőtt a Don Carlosszal, amelyet két Wagner között beszorítva (ráadásul matinéként) láttam. Ami rendben van, az berántja a nézőt, nem tehet ellene semmit.
Pont ez történt ezzel a darabbal is, amelyet ugyancsak a Wagner-napokba ágyazva, szintén fotóspróbán láttam, előkészületek nélkül, és a zene hatása alól így sem tudtam kivonni magam, hogy semmiképp nem nevezném magam Presser-rajongónak, és soha nem is voltam az, sőt sem az Omega, sem az LGT nem lelkesített be különösebben, diákként Wagnerrel kezdtem és most is itt tartok már megint (vagy még mindig).
Ennek ellenére egyetemistaként egy szobatársam jóvoltából a Popfesztivált mégis éveken keresztül többet hallgattam, mint bármilyen klasszikus zenét, megbízhatóan tudtam az egész lemez anyagát kívülről.
A padlás - az eufória tárgyi emléke...
Sőt még arra is emlékszem, amikor a legelső szeptember eleji hétvégémen (1988.09.09-én), amikor Pestre költöztem az egyetemi tanulmányaim megkezdése céljából, az első utam a Vígszínházba vezetett és A padlást néztem meg az első emeleti középülés egyik pótszékéről, 50Ft-ért, még az eredeti szereposztással, hisz az előző évadban volt a bemutató, még frissnek számított. (Másnap és harmadnap is a Vígben és a Pestiben kötöttem ki...)
Ahogy haladt előre az előadás, egyre több emlékem előjött, meg is hatódtam. Másoknak is tetszett, akik esetleg csak a munkájukat végezték, nem szórakozni mentek - ezt a fotóspróbákon eléggé szokatlan ütemes taps is jelezte.
A dalokhoz kötődő emlékek tömege szakadt ránk – kinek milyenek vannak, azok. Ezek pedig felhívják a figyelmünket arra, hogy Presser dalai észrevétlenül beépültek az életünkbe – mindenkiébe másként.
Az elhangzó történetek egy korszak lenyomatát is tükrözik. Lesz, akinek mindez túlságosan is ismerős, a fiatalabbaknak pedig esetleg újdonság mindaz, amit a létező szocializmus világáról hallunk.
Az előadás kapcsán általában is elgondolkodunk a zenéhez fűződő viszonyunkon, és aki eddig nem ismerte fel, hogy ez mennyire fontos számára, lehet, hogy majd éppen most, ennek az estének a kapcsán rájön. Mert „senki sem hallgatja ugyanazt, és senki sem ugyanazt hallgatja…”
Ezen túl még egy megjegyzés: az élő színház varázsát nem érdemes alulbecsülni. Előre tényleg nem tudható, kire hogyan hat majd valami, csak sejtéseink lehetnek. Ezen az előadáson ott kellett lennem, bár az élethelyzetemből ez semmiképp nem következett, pláne nem a múlt héten. De sosem lehet tudni igazán, hogy mi a jó nekünk, és mindig érdemes kockáztatni – minden előadásból következik valamiféle tanulság, nincs felesleges színházban töltött este.
Ps. A fotók a Musical Galéria fb-oldaláról származnak, találhattok ott még további ötven képet.
