Bejegyzések

Az Operaház felújította Simon Boccanegra előadását, és a kitűzött hétből már hármat le is játszottak Placido Domingóval. Az ő szereplése volt benne (elvileg) a legfőbb vonzerő, bár ez némelyekben előre indulatokat is keltett. Utóbbiak nyilván kihagyták, és a későbbre várható tévé-közvetítés alapján fognak róla nyilatkozni. (Aki nem célközönsége egy előadásnak semmilyen szempontból, az csak nem fizet érte sokat, és talán nem vállalja be érte az állójeggyel járó kellemetlenségeket sem. Ennek köszönhetően drukker-közönség volt jele mindháromszor, amely értékelni is tudta a látottakat.)

Megjegyzem: erre a hét előadásra egyformán elfogytak két hónappal előre a jegyek, az Alexandru Agachéval meghirdetett alkalmakra is ugyanúgy. (Lehet, hogy a többséget mégis Verdi és a ritkán játszott darab vonzza? Netán a magyar közreműködők? - Verdi túlkínálat biztosan nincsen a műsorban, bár ezek szerint akár lehetne is.)

Ez a bejegyzés mindhárom előadás (főpróba, premier, tévé-felvétel) harmadik emeleti megtekintése alapján készült. (Mondanám, hogy ajánlónak a következő négyhez, de mivel nem nagyon vannak jegyek, erre rég nincs szükség.)

Bocc12Placido Domingo, Francesca Sassu, Brickner Szabolcs és Cser Krisztián

ELŐSZÖR MÉG CSAK NÉHÁNY GONDOLAT A DARAB KAPCSÁN (tekerjen bele, aki az énekesekről akarna olvasni, és alaposan ismeri ezt az operát, és kezdje a bejegyzést azonnal a közepén)

Sok jó énekes kell egy Verdihez, ahhoz képest, hogy könnyen fogyaszthatóak és dallamosak az operái, tényleg alapfeltétel, hogy a szerelmi háromszög minden eleme erős legyen, és hiteles. El kellene hinnünk a kapcsolatokat, és ehhez egy nagyon jó hősszerelmesre, egy szép és üde szopránra, illetve egy szenvedélyes baritonra is szükségünk van. A leghíresebb Verdi darabok azért is működnek, mert megmaradnak ennél a bevált és egyszerű alapképletnél, és ezt nem variálják túlzottan, ahogy ebben az operában történik.

A Boccanegrát keletkezése óta sokan szidják a librettó és a cselekmény bonyolultsága és következetlenségei miatt. A rendező, Ivan Stefanutti ezeket a problémákat nem orvosolta, a saját maga által tervezett látványelemekkel kápráztat minket (lsd. Berecz Valter és Kummer János mellékelt fotói), illetve nyilván feltételezte, majd az énekesek hanggal feloldják az ellentmondásokat és tetteik motivációjának hiányát is. (A produkció minden felújításának sikeressége így lényegében kizárólag a szereposztáson áll vagy bukik, egy kifinomultabb rendezés elég jól hatna ránk akkor is, ha nem minden énekes lenne éppen csúcsformában.)

Bocc14A doge és lánya

Ebben a darabban nem egy akadályba ütköző szerelem van, hanem kettő. Az apa által gátolt szerelem okozza a konfliktust a múltban (lsd. a mű prológját, a három felvonás előtt 25 évvel játszódik): Fiesco nem akarja lányát, Mariát a szerelméhez, Simon Boccanegrához adni sehogy sem - az évekkel korábban már megszületett utód ellenére sem! (A címszereplő szerelmes férfi NEM tenor szerep, hanem bariton, a zord apa pedig basszus – ez eltér a szabványtól.) Maria meghal – feltehetően szerelmi bánatban, a hogyanról nem kapunk információt, és őt se látjuk meg.

A három felvonás jelenében az idő közben elkallódott és megkerült leánygyermek is felnőtt már (Amelia néven), és hasonlóan szenvedélyesen lesz szerelmes, mint a szülei voltak, de neki már egy tenor jut (Gabriele Adorno), aki apja esküdt ellensége. Az ő szerelmüket mégsem családi ellenkezés, hanem az apa egyik támogatója akarja ellehetetleníteni – Paolo, egy másik bariton. Ez a szerelem végül beteljesülhet, így akár happy endnek is nevezhetnénk a végét, amelyet némileg beárnyékol a címszereplő halála, akit megmérgeznek. (Én mostanára már felfogtam, de megértem, ha ez így zavarosnak tűnik... kell hozzá néhány nekifutás, és még egyszerűsítettem is. A cselekmény részletes leírását nem vállalom.)

Két nagy szerelem egy operában (ráadásul generációváltással, időugrással) nem szerencsés, viszont így a férfiak dominancia harcának kiszolgáltatott nők helyzetéről még jobban szól a darab. Másrészt erősen fókuszba kerül a szerelmesek sorsán kívül a két eltérő apai magatartás, akik ugyanarra a problémára (számukra elfogadhatatlan kérő) eltérő módon reagálnak. Egyikük az elveihez a végsőkig ragaszkodik és ezzel az elvileg szeretett és általa felnevelt lánya halálát okozza (Fiesco), míg a másik egy ellene irányuló gyilkossági kísérletet is képes megbocsájtani frissen megtalált lánya kedvéért (Simon B.).

Bocc18Simon Boccanegra, már megmérgezve

Fiesco ugyan szörnyen merev és a darab utolsó perceiig rendíthetetlenül hisz saját igazában, lányát évekig elzárva tartja szerelmétől, de kap azért egy gyönyörű áriát az előadás elején, amelyben megsiratja annak korai halálát, bár a következő percekben kiderül, hogy a felelősséget ezért kizárólag a gaz csábítóra hárítja, magát nem hibáztatja. Kár, hogy ezen a ponton még nem izzik fel a cselekmény, még csak tíz perce megy az opera, és nekünk nehéz ismeretlenül gyászolni valakit, akiről csak beszélnek. Verdi nagy erőssége volt az „önsajnáltató-ária”, láthatóan szerette megadni az esélyt a nőket bántalmazó szereplőknek is, akiknek elvileg ellenszenvesnek kellene lenniük. (Lsd. Fülöp király panaszát, amelyik annyira jól sikerül, hogy ezzel a szereplő a közönség nagyrészét a maga pártjára tudja állítani.) A zene ezeknek az elvileg negatív szereplőknek a jellemét ellenpontozza, illetve árnyalja. Aki egy ilyen áriát énekel, az csak nem lehet gonosz. (És nem is az, csak merev, és sosem kérdőjelezi meg a már kialakított véleményét.Számára igazi fordulat, hogy a darab végére mégis eljut a megbocsátásig, kár, hogy ez már túl késő.- Igaz, a lány halála után közvetlenül is az lett volna.)

Simon Boccanegra, a volt kalózból lett doge, viszont minden gaztettét az opera történetén kívül követte el, és csak néhány konkrétum derül ki számunkra ezekből, az is homályosan. Nem tiszta ember, és nagyon jogosnak tűnik, hogy Fiesco nem akarja a lányát hozzáadni egy gazemberhez. Ha zsarnok, ha nem, mégis a szerelmes mellé állunk, mivel jobban átérezhető a vesztesége, és emellett képes lemondani a bosszúról. (A mai média is példát vehetne Verdiről, ennyire kevesen tudják egy politikus képét eredményesen kiretusálni.)

Bocc11A doge és a lázadók

Verdi a történeti tényekhez nem ragaszkodott szorosan, inkább azt mondhatjuk: szereplői valóban élt emberekről kapták a nevüket. Beállításában Genova dogéjának ellenségei igazán elvakultnak és többnyire taszítónak tűnnek, és nehéz is ezeket az egysíkúan megírt szerepeket hihetően eljátszani – rengeteg múlik az adott énekes személyiségén.

A szerző célja szentesíti a torzításokat és a hiányokat, és világosan látszik. Ahogy sok más Verdi-operában, ebben is erős az aktuálpolitikai mondanivaló, az olasz egység mellett állt ki, és ez is hozzájárult, hogy kora legnépszerűbb olasz zeneszerzője legyen.

Simon Boccanegra ebben a beállításban a békét képviseli, a testvérviszály megszűnését Ligúriában, ugyanazt, ami mellett Petrarca, a költő valóban kampányolt (maradtak levelei, amelyeket Verdi olvasott, emiatt említődik meg a neve a tanácstermi jelenetben). A XIV. században játszódó műbe (II. felvonás vége) az olasz egységre utaló mondat is kerül, amely az opera keletkezésének idején (1857) folyamatosan napirenden volt.

A zavaros történetet épp a békéltető és összefogást serkentő üzenete miatt nem lenne esélytelen mai rendezésben színre állítani, a pillanatnyilag is létező ellenségeskedésről is éppígy szólhatna.

Igen, lehetne, de minek?

Minek, ha ezt a rendezést nézve ugyanúgy látszik, hogy milyen szörnyű áldozatai vannak az egész közösséget megosztó ellenségeskedésnek? Mindkét szembenálló csoport a hazafiságról beszélve akar nekitámadni a másiknak, és magunktól is képesek vagyunk megtalálni a kapcsolatot a darab és a mi korunk között.Bocc2A Prológus végén a doge kikiáltása - a kép bal szélén: Szegedi Csaba (Paolo), jobbra Szemerédy Károly (Pietro)

Az, hogy kinek mi baja van a másik oldallal, nem is világosan kihámozható – származási ellentét (plebejus-patrícius) van mögötte, ennyi mindenkinek át fog jönni. Az átlagnéző feltehetően már rég elfeledte, amit a középiskolákban tanulnia kellett (leginkább Dante kapcsán) a guelf és ghibellin pártoskodásról, illetve futólag az olasz történelem évszázadokon keresztül húzódó fejezeteiről, amelyben a részekre osztottság és az ellenségeskedés volt a fő téma végestelen végig… Ezt megidézi ez az opera, és felmutat egy rokonszenves vezért, aki a szeretetre hivatkozva cselekszik, és hajlandó lenne a bosszútól alkalmanként eltekinteni - amennyiben azt egyetlen hozzátartozója kéri.

Nagyon lényeges mozzanat: egy olyan kort idéz, amikor az átoknak, az eskünek, azaz az adott szónak nagy súlya van. (Erről a nem túl sokkal korábban (1844) írt Hunyadi is eszünkbe juthat, és mellékszálon el lehet gondolkodni, meddig tartott ez az időszak, és ma hogy működik mindez…)

Simon Boccanegra Verdinél tehát kicsit sem gyűlöletes, és mellé állunk, nem a majdnem-após Fiesco mellé, nagyon nem értjük, miért nem lehetett azt a szegény lányt hozzáadni ehhez a kedves férfihoz (mennyi bonyolítást megúsztunk volna!). Különösen nem lesz taszító figura a még mindig sármos Placido Domingo előadásában….

Bocc7

(INNEN MÁR AZ ÉNEKESEKRŐL VAN SZÓ…)

Nem csodálható, hogy a tenor-szerepkörből baritonba átigazolt Placido Domingo örömmel énekli ezt a figurát. Láthatóan egészen átéli, ahogy korábban a tenor szerelmest, Gabriele Adornót.

Domingo hangja tenornak tűnik így is, hogy bariton szerepeket énekel. Ez van, ezt a hangot kell és lehet is szeretni. Nem lett hamis vagy kellemetlen, sokan örülnének, ha pályájuk csúcsán így énekelnének, nemhogy 81 évesen. (Ez most nem az a helyzet, amelyet Edita Gruberova késői vendégjátékai kapcsán megtapasztaltunk, egy koloratúrszoprán azért mégis más kategória. Az ünneplés, na az volt hasonlóan nagy akkor és most.)

Mivel Simon Boccanegra karakterében is ott van a hősszerelmes, így – különösen a prológban – illik hozzá a tenor hang, és nem éreztem bántónak, hogy nem egy bariton szólal meg a basszus mellett. Placido Domingo hangja szólalt meg, akit ezerszer hallgattam gimnazistaként a bakeliteken. Sokan így lehetünk vele, az est folyamán az ünneplés ennek is szólt. A régi élményeknek, az életműnek, de a jelenlegi átélt játéknak is.

Bocc20Állótaps - a premieren és a második előadáson is kialakult

Aki nem tudta az énekes váltását elfogadni, az nyilván nem is jött el, hogy rosszul érezze magát – ez a természetes, és könnyen elhiszem, hogy akik ehhez a darabhoz mélyen kötődnek, vannak olyan merevek, amilyen a darabban Fiesco, és ők sem kötnek kompromisszumot, nem kell nekik tenor-Boccanegra sehogy sem. Megjegyzem, ismerek valakit, aki otthagyott egy Figaro előadást, mert zongora szólt a zenekarban, nem csembaló, és ezt 15 percnél tovább nem bírta elviselni. Nem vagyunk egyformák, nem ugyanazt várjuk egy előadástól. (Az a jó, hogy nem is volt kötelező senkinek sem magára erőltetni ezt a produkciót – a következő négy alkalommal egy igazi bariton fog megszólalni garantáltan.)

Placido Domingo átélt játékát is érdemes volt nézni, feltehetően a magyar énekesek sokat is tanulhattak abból, ahogy ebben a hagyományos rendezésben létezett. A 4000+ elénekelt előadásból összeszedett tapasztalat, a sokféle korábbi Simon Boccanegra mind beépült a értelmezésébe, amely láthatóan a sajátjává vált.

Néhány adat, amelyet a művész stábjától kaptam: Placido Domingo 1995-ben debütált Gabriele Adorno szerepében, még tenorként és kétféle produkcióban 14 alkalommal lépett fel ezzel. 2009-ben játszhatta el először a címszerepet, amelyet tíz produkcióban, 86-szor alakított. Némi fejszámolás: Placido Domingo éppen nálunk énekelt századszor ebben az operában. Ennyi tapasztalat birtokában nagyon is érthető, hogy a figurát valóban belülről hozza. Az is érthető, hogy nyomát nem éreztem, hogy csak rutinból nyomná,hiszen ez azért mégsem a többszázas széria, mint amilyet a szintén nálunk vendégeskedő Schrott mondhat magáénak pl. Don Giovanniból. A lényeg: sugárzik róla az életöröm és az is, hogy NAGYON élvezi, hogy énekelhet. Ez eljutott a harmadik emeletre, és mindhárom megtekintéskor átérezhető volt.

Bocc8

Miután a rendezésben nincsenek apróra megtervezve a mozgások, nagyon kevés a kellék, emiatt állhatott be nyilván egy-két próbával könnyen, de ettől még az egész előadás egyik legtermészetesebben létező figurája akkor is ő volt, ha hangi teljesítménye nem mérhető a negyven évvel korábbihoz.

Én teljes operában élőben 1994 tavaszán a MET-ben láttam csak, viszont az az Othello címszerepe volt. Teljes öt órámba telt, mire az előadás előtt jegyet tudtam szerezni rá, a színház legutolsó sorába. Maga ez a mutatvány jobban megmaradt bennem, illetve az a megerősítés, hogyha az ember valamibe tényleg időt, energiát fektet, annak sikerülnie kell. Az az előadás nem volt rendkívüli – lehet, hogy egy jobb helyről az lehetett volna. Furcsa ezt beismerni, de ebben a szerepében jobban (=NAGYON) tetszett, bár most nem rajongóként néztem, az előadás magyar közreműködői érdekeltek igazán.

Domingo meghívása nemcsak azért volt jó ötlet, mert láthatóan tömegeket vonzott, és minden alkalommal 10-13 percnyi tapsot váltott ki, de azért is, mert nyilvánvalóan minden partnerét erősen motiválta.

 Bocc4

Amelia szerepében a főpróbán és az első előadáson Francesca Sassut hallhattuk, aki már énekelt a 2018-as Boccanegra sorozatban is, azaz nem volt ismeretlen számára a rendezés sem, bár ezúttal beugróként, Rost Andrea megbetegedése miatt került elénk. A harmadik estén, a tévé-felvételen már a sok rajongóval rendelkező magyar szoprán énekelhette az általa bepróbált szerepet, és örülhetett a hatalmas tapsoknak. A következő négy előadáson is rá lehet számítani.

A szardíniai származású Sassu számomra első (és második) hallásra is nagyon megnyerő jelenség volt, könnyen szerethető. Elhihető neki a szép fiatal lány, aki kellően karakán kiállású, a dogénak is meg meri mondani a véleményét, sőt támadóját is lebeszéli a fogvatartásáról. (Tehát feleslegesen lett gyilkos a vőlegénye, aki megölte a szerencsétlen Lorenzinót, akit személyesen nem ismerhettünk meg, csak többször emlegetgetik.) Ami ennél is sokkal fontosabb: tényleg el lehet képzelni, hogy ebbe az Ameliába beleszeretnek többen is, és vad szenvedélyeket kelt.

Ilyesmi lehetett az anyja is, a másik Maria, azzal a kis különbséggel, hogy az makacs apját, Fiescót sehogy sem bírta rávenni, hogy adja hozzá a szerelméhez.

Bocc3

Fiescót Cser Krisztián játssza, aki már a prológusban is elhanyagolt ószövetségi prófétának néz ki (mintha a rendező valamely Csontváry-képről inspirálódott volna). Az, hogy a lánya halála miatti elkeseredésben ilyenné vált 25 év alatt, még lenyelhető lenne. Ilyen mértékű korai megöregítése is indokolatlan, egy húsz év körüli lány apja lehetne nyugodtan akár „normál” állapotában is – a középkorban játszódó történetben aztán különösen. Ahhoz, hogy miként élhet észrevétlenül Genovában 25 évig ezzel az extrém külsővel, egészen hihetetlen. A jelmezeket is a rendező tervezte még egykor, nyilván erős víziója lehetett a figuráról, akiről még az őrülten bolyongó Lear király is eszünkbe juthatna. (De persze, hagyjuk a darab és a rendezés logikátlanságát, erre igyekszem magam minduntalan emlékeztetni, pont ezt kell elengedni – ez a mi feladatunk nézőként. Nem szabad gondolkodni, és aki erre késztetést érez, megjárja.)

BoccA Prológusban - Fiesco nem békül

A rendező nem segítette ezt a nagyvonalakban és következetlenül megírt szerepet árnyaltabbá tenni, keretet ad, és csakis az énekesen múlik, hogyan tölti ki. Cser Krisztián egyre otthonosabban játszotta el Fiescót, és minden bizonnyal még alakulni fog a figura a maradék négy estén. Mindhárom alkalommal a hangjánál volt, és a közönség ezt nagyon is értékelte.

Fiesco szerepe énekesbarát, övé az első nagy ária (tapsot is kaphatna, HA lenne utána pár másodpercnyi szünet, de nincs), sőt övé a darab utolsó megszólalása is. Van a mű elején és végén is egy-egy hosszú jelenete a címszereplővel, egy pedig Amelia udvarlójával, akit úgy látszik el tud fogadni (talán azért is, mert az nem csábította el a lányt, hanem először nősülni akar), sőt egy remek jelenete az intrikus Paolóval, aki unokáját elrabolta és éppen őt magát gyilkosságra akarja felbujtani.

A felkérés karakán visszautasítása talán a leghálásabb megnyilvánulása, nagyon szerettem azt, hogy ez igazán egyszerűen történik meg. Valahogy így kellene mindenkinek tennie, ha becstelenségre kérik fel, ennyire gondolkodás nélkül nemet mondani. Verdi ezt nem is ragozza, itt nincs egy plusz ária a vívódásról – ez az ember mindenben azonnal dönt. Ez a rövid jelenet igazán fontos, mert innen tudjuk biztosan: elvhűsége okozhatta a lánya boldogtalanságát, így egyben élete tragédiáját is. (Ja, igen. és nem mellékesen az énekes távozásakor egy mély hangot szép hosszan kitartott, már rég nem látjuk a színen, de még behallatszik. Az általam már korábban is itt-ott megtekintett basszista hangja még lenyűgözőbbnek hatott a harmadik emeletről, ahonnan még sose hallottam, bár már 15 éve énekel az Operaházban.

Kummer7

Elmondható, hogy ennél nehezen sikerülhetett volna jobban a debütálása ebben az álomszerepben, Domingo közvetlen partnereként kirobbanó formában énekelt. (Koncerteken Fiesco áriáját már sokszor előadta, youtube-felvételen is elérhető.)

A főpróba után a legnagyobb változás Szegedi Csaba szerepformálásában (Paolo) volt megfigyelhető, aki most már nem markírozott, remélhetőleg ténylegesen is meggyógyult, de még benne is éreztem tartalékokat, tőle is azt várom, hogy még jobban ki fog teljesedni a további négy előadás folyamán. Nagyon kell a szenvedélyes jelenléte az előadás egyensúlyához, muszáj elhinnünk neki, hogy mindenáron meg akarja kapni Ameliát, akárcsak Gabriele Adorno. Verdi őt nem teszi szerethetővé sajnos, és ahhoz sem elég sok az énekelnivalója, hogy hálás legyen ez a figura, mint pl. néhány korábbi Puccini szerepe (Marcello, sőt a Nyugat lányában jól állt neki nagyon a sheriff, aki intrikus szintén). Paolo nem lehet a baritonok álma…

Bocc13

Szemerédy Károly szintén igazi bariton, és a mélyebb hangok felé billenthette volna a mérleget, ha kap hozzá elég szöveget. Nemrég volt nagyszerű Klingsor a Parsifalban, ebben a pici szerepében nagyon komoly hatást nem válthatott ki, ahogy Amelia szolgálóját játszó Lusine Sahakyan (aki pedig viráglányból alakult át) sem kapott több komoly megszólalást, inkább csak dekoratív megjelenésével hatott a háttérben. Ezúttal.

Az előadásban – Domingónak IS köszönhetően -, mégis a tenor hangok domináltak.

Nagyon kicsit énekelt a mi magyar-vietnami énekesünk, Ninh Duc Hoang Long, de abból a pár mondatból is átjött hangjának szépsége, amit az íjászok kapitányaként hallhattunk tőle.(lsd. a képet lent)

Bocc17

A főpróba átütő nagy meglepetése Brickner Szabolcs volt, akit már jó pár éve nézek (amikor épp itthon van), és korábban is ELÉGGÉ tetszett, a Hunyadiban pedig már NAGYON, jó formában is volt. Ennek ellenére ennyire revelatív hatást nem vártam volna.

Most láthattuk, ha a hősszerelmes szerepkör, amelyben Verdi szenvedélyessége igazán megnyilvánulhat összetalálkozik egy IGAZI NAGY TENORral, akkor csoda történik. Más szerepkörrel ekkora hatást nem lehet kiváltani, és ezt segítette, hogy Francesca Sassu hihetően vonzó partnere is volt. Ennek a fiatalembernek a lendülete és a hangjának szépsége és ereje el is vitt minket. A szűnni nem akaró tapsból (a 2. rész legelején Gabriele Adorno áriája után) érezhettük, hogy ezzel mindenki így van. Akivel beszéltem előadás után mind észrevette ezt a hatalmas teljesítményt, és a Domingóval kapcsolatban kevésbé elfogultak talán mind úgy mentek haza, hogy Brickner Szabolcs alakítására emlékeztek vissza erősebben. Oh, gioia! (Míly boldogság!) - kiálthatunk fel mi is Ameliával, amikor halljuk a hangját még a színpadon kívülről: MEGVAN az újabb top-tenorunk, aki majd remélhetőleg lehet az, aki korábban Molnár András, Kelen Péter vagy (a legutóbbi időkig, amíg fellépett és hallhattuk) Fekete Attila volt. Remélem, az Operaház minél több szerepre meghívja a jövőben és megpróbálja minden eszközzel itthon tartani nekünk, amennyire lehet.

Bocc9

A személyes vonzalmakon nehéz, illetve nem is érdemes változtatni, sem vitatkozni egy elfogult rajongóval. Mindenki saját magán keresztül látta az előadást, előítéletei és előismeretei által korlátozva, így ennek megfelelően alakíthatta ki magában az énekesek sorrendjét is. Miután én úgy hiszem, hogy sem Domingóval, sem Brickner Szabolccsal kapcsolatban nem vagyok érzelmileg bevonódva, ebből a semleges pozícióból feltétlenül a fiatal tenor hangi teljesítményét éreztem jelentősen erőteljesebbnek, nem vitatva el persze a 81 évesen is átélten játszó Domingó jelentős érdemeit sem. Mindkét szereplőt el tudtam fogadni így, amilyennek mutatták magukat. Örültem nekik hat napon belül háromszor is.

Kíváncsi voltam, hogy a csoda meg tud-e ismétlődni, és jelentem: IGEN. A premieren és a tévé-felvételen is újra megtörtént, mindhárom közönség egyöntetűen „felfedezte magának” Brickner Szabolcsot, a szűnni nem akaró típusú taps minden esetben követte a nagyáriát. Aki nem hiszi, még van négy alkalom, hogy megnézze magának.

Kummer3

Nem maradhat el a most is Kocsár Balázs által vezényelt zenekar, illetve a remekül helytálló énekkar említése sem, utóbbi nyilván rengeteg próbaidőt tett abba, hogy ennyire egységes benyomást keltsenek, jól mutattak a harmadikról.

Elhangzik az előadásban az a közhely (Fiesco szájából, a mű legvégén), hogy az ember élete semmi más, csak szenvedés. Ezt igaznak is érezzük a történetet látva, de mégis felszabadultan megyünk haza, kaptunk három óra boldogságot mégis, amennyiben a kötözködő énünket sikerült elaltatni. Jól járunk, ha Simon Boccanegra mintájára rugalmasak vagyunk, nem ragaszkodunk mindenáron a saját szempontjainkhoz, és adunk esélyt ennek a nyilvánvalóan nem tökéletes operának.

Kummer2

Ezt a három előadást az élvezhette igazán, aki a hősbaritonra írt címszerepet elfogadta tenor hanggal. Legyen ez a legnagyobb kompromisszum, amelyre kényszerülünk a további életünk (vagy akár csak operanézői pályafutásunk) során.

Részemről megtörtént a legtöbb, ami egy művel kapcsolatban megeshet – átértékelődött a hozzá fűződő viszonyom. Ezek után már nem szkeptikusan, a darabhoz fűződő ellenérzéseimet latolgatva, hanem örömmel ülök be a következő előadásra, akkor már Alexandru Agachéval a címszerepben.

Bocc19

Ps.A fotók Az Operaház Fb-oldaláról származnak, Berecz Valter és Kummer János készítette őket

 

Címkék: opera Placido Domingo Opera Simon Boccanegra Rost Andrea Cser Krisztián Brickner Szabolcs Szegedi Csaba Kocsár Balázs Szemerédy Károly Lusine Sahakyan Ninh Duc Hoáng Long Francesca Sassu

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2917819891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása