Az Előttem az élet, illetve a Parsifal után közvetlenül szembesültem még egy előadással, amelyben az emlékeknek kitüntetett szerep jutott, sőt szinte kizárólag ők álltak a kétszer egyórás előadás középpontjában.
Hajduk Károly Proust „Az eltűnt idő nyomában” című regényfolyamának első részéből idéz fel töredékeket. Vele együtt merülünk el az író emlékeiben, és esünk ki erre az estére a saját életünkből.
Ez a produkció a Fischer Iván Lakásszínház saját előadása, amely erre a helyszínre készült. Még a covid elé nyúlik vissza a létrejötte, de a háromhónapnyi próbát mégis a vírus, illetve a leállás tette lehetővé. Aki meghallgatja, az érteni fogja, hogy egy ilyen jelentős szövegmennyiség rögzítéséhez kellett is ennyi idő, ha a színész akkoriban is ugyanígy pörgött volna, ahogy mostanában teszi (rá lehet nézni a port.hu oldalára, szabadúszóként szinte minden nap van előadása valahol), sose készültek volna el.
A 2021. júniusi bemutató óta ez volt a 12. alkalom, elmondható, hogy a FILC törzsközönsége havonta átlagosan egyszer megtölti. (Ami azt illeti, sokkal több előadásra a színésznek ideje sem lenne, bár így meg minden alkalommal meglehetősen nehéz újraéleszteni a szöveget, sok gyakorlás kell hozzá. Mindenképp jól jönne, ha hasonlóan intim helyszínekre eljutva turnézhatna is az előadás.)
Az előadás után most is volt vacsora, és közönségtalálkozó is, amely feltétlenül pluszt jelent. Ugyan a színész nem bizonyult túlságosan szószátyárnak, de jelen volt a rendező Seres Tamás mellett a fordító, Jancsó Júlia is, aki segített az elmondott anyag összeállításában, és akiről megtudtuk, hogy 1990 óta dolgozik ezen a regényfolyamon, és jelenleg az utolsó, eddig ki nem adott kötetben halad naponta két és fél oldalt. (A harmadik kötetet leszámítva a többi hatot már elkészítette és ezeket a helyszínen meg is lehetett vásárolni.)
A fidelio.hu fotója
Hajduk Károly láthatóan nem egységes szöveget mond el, érezhetőek, hogy az író egymástól független gondolatai jelennek meg – érezhetően olyanok, amelyek valóban fontossá váltak számára.
Az előadáshoz a színész kevés kelléket és bútort használ, nyilvánvalóan segítségére van a Fischer Iván lakásából áradó polgári miliő, ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy mégis ő a fontos összetevő, és ha netán ikeás fotelben kellene mindezt előadnia, akkor is képes lenne ugyanezt az atmoszférát megteremteni. Hajdúk Károlynak elhihető, hogy azonos az íróval, és övé ez a gondolatsor és emlékhalmaz, amivel hirtelen szembesülünk.
Elhihető, hogy a képes a világ folyamatos és aprólékos megfigyelésére, amely önmegfigyeléssel is párosul. Nem egyszerű feladat élni, közben magunkat figyelni, hogy a történések miként hatnak ránk (és persze a környezetünkre), sőt mindezt még le is jegyezni. (Amikor nézem az előadásokat, én is kicsit hasonló helyzetben teszem ezt, már azonnal a befogadás pillanatában felmerül az, hogy mindebből mi az, ami rögzíthető. A blogom saját mottója is ide kapcsolható: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.
Láthatjuk, hogy az író számára a jelen eseményei ugyanolyan valóságosak, mint az általuk felidézett múltbeli történések, és az előadásban leginkább az utóbbiak kerülnek elénk, a legnagyobb aprólékossággal, az író ezekhez szeret visszakalandozni, mintha azt remélné, hogy a felidézés és a lejegyzés által a letűnt idő visszaszerezhető volna.
Az elmondásra kiválasztott anyagban nagyon sok az olyan gyerekkori emlék, amelyek nem idillt, inkább félelmeket hordoznak. Hajduk Károly beszél a madeleine sütemény által felidézett hangulatokról (ez a mű elején olvasható és az egész regényfolyam talán egyetlen, valóban széles körben ismert részlete), a nagyszülők házáról, ahol félt elaludni. Beszél Swannról, aki egyfajta irigyelt mintakép volt számára.
A színész ugyan valóban elsősorban szövegmondásával dominál, és elhihető tényleg, hogy előttünk jut eszébe minden, de közben néha helyet változtat. Először letakarva fekszik a karosszékben, sokáig nem mozdul, és aztán se túl sokat. Az előadásba sok pótcselekvés nincs beépítve, nem is kell – talán a cél ennyi mozgással is csak az, hogy ne zsibbadjon el, illetve az egyes szövegdarabok memorizálásához jól jöhet, ha a szoba egy másik szegletéhez tudja őket kötni.
Hatalmas teljesítmény tanúi vagyunk, és láthatóan az idő nagyobb részében mindenkit magával tud vinni, ha nem is mindvégig. Ahhoz mégis túl hosszú, és aki már fáradt a nap végére, annak ennyi felidézett élmény mégis túl sok. Az előadás befogadása a nézőktől is koncentrációt követel.
Szerencsés választás volt az, hogy az első könyvből készült az előadás, hiszen aki belefog az egészbe, ezt még talán nagyjából tényleg el is olvassa, és saját emlékképei is megjelenhetnek a művel való megismerkedésének idejéből előadás közben. Ezzel így voltam én is, aki még irodalom fakultáción hallottam először a süteményes részletet és még a nyolcvanas években jöttem rá, hogy nincs a teljes mű magyarra fordítva. Ezek után, amikor kijutottam Amerikába, az egyik első dolgom a regényfolyam megvásárlása volt, és két hétig éjjel-nappal a két vaskos kötetet olvastam (összesen 2300 oldal), amely azóta már csak a polcomon porosodik, de minek. (A negyven fok körüli arkansasi hőség, a légkondicionáló zúgása számomra ehhez a regényhez ugyanúgy hozzátartozik, ahogy ezek után már Hajduk Károly is.)
Ezen az estén teltház volt, de mivel a másnap már munkanapra esett, kevesebben maradtak a beszélgetésre, mint legutóbb a Médeiát követően.
A könyvekből többen is vásároltak, láthatóan kedvet csinált Hajduk Károly Prousthoz.
Azt sem zárnám ki, hogy lesznek, akik ezek után a színészre magára is kíváncsiak lettek. Nekik mondom: amióta a Vígszínháztól eljött és szabadúszó, sok helyen látható, a teljesség igénye nélkül: több Narratíva produkcióban (lsd. A jelentéktelen, Kurázsi mama, Demerung -utóbbi az előadásai közül a kedvencem, de csak akkor, ha leszámítom a Heilbronni Katicát...de az feledhetetlen csoda volt, és a mai napig gyászolom a korai és értelmetlen megszűnését), az Örkényben a „Rubens”-ben, illetve a szolnoki Sirályban, amelyre eddig még csak készültem, és nem tudtam róla ajánlót írni.
Aki ismeri Hajduk Károlyt akár ezekből, vagy pályája korábbi szakaszaiból (pl. még a Katonából, ahol nemrég is beugrott), azoknak pedig feltétlenül javaslom, hogy hallgassák meg, miként mondja el Proust emlékeit, vágyait – maradandó nyomot hagy. Ha ránézek, nekem nagyon sokféle emléket idéz fel már akkor is, ha meg se moccan, ezekről még sok oldalt írhatnék, de majd csak lesz az emlékezésre újabb alkalom is...
PS. Ahogy lesznek előadásképek, ki fogom a bejegyzést egészíteni.
