Bejegyzések

Hosszabb kihagyás után megint van operaházi Parsifal. EZ a leglényegesebb információ – sőt van róla még fél évig (azaz október közepéig!) nézhető felvétel is. Ennek kapcsán írok le néhány benyomást, a teljesség igénye nélkül.

Akit érdekel, erre a linkre kattintva bármikor meggyőződhet arról, hogy ez az ő előadása-e vagy sem, szeretné-e látni április 23-án délelőtt vagy akár majd jövőre, ha húsvétkor megint élőben is elérhető lesz.

Pars4Amfortas: Kálmándy Mihály, Titurel: Rácz István - kezében a Szent Grál (a cipősdobozba rejtve)

A Parsifal (bármilyen felfogásban történő) előadása hatalmas teljesítmény. Mielőtt bármiről is szó van, a zenekar előtt muszáj leborulni (vezényelt a főzeneigazgató, Kocsár Balázs), és az éneklők előtt is, akiknek vagy nagyon kis feladat jutott (így nagy alázat szükséges a közreműködéshez és abban a néhány percben kell csúcsformában mutatkozniuk), vagy óriási szerep, amelyikről a hősiesség fogalma jut eszünkbe, még ebben a darabot minden magasztosságától megfosztani kívánó Almási-Tóth András-rendezésben is.

Az Operaház életében az új Hunyadi megjelenése mellett a régi Parsifal lecserélése a második legfontosabb esemény, amelyik a felújítás óta történt. A Ring teljessé válása hamarosan követi, senki nem mondhatja, hogy csak a felújított épülettel akarnak hatni. A kiemelt jelentősége miatt kapnia kell egy külön ajánlót, bár röviden említettem már a Bartók Tavasz idei programjai között is. A befektetett óriási munka miatt mindenkit minden más megjegyzés előtt csak köszönet illethet, aki bármilyen minőségében is részt vett a produkció létrehozásában.

Miután VAN FELVÉTEL, mindenki a szokásosnál még könnyebben döntheti el, hogy ebben a tálalásban bevállalja-e, vagy inkább marad a régi előadások otthoni hallgatásánál.

Pars2Az első felvonás eleje - Gurnemanz, Parsifal, a Grál-lovagok és az apródok magyarázatot várva

Én a vasárnapi, harmadik nyilvános előadást láttam, amellyel szinte egy időben adta le az M5 azt a régi rendezést, amelyiket ez az új produkció éppen felváltott. (Az időzítés nyilván nem volt szerencsés, ugyanazt a szűk közönségréteget célozta mindkettő.) Ezt a klasszikus, a Wagner-rajongók által is elfogadott, sőt kedvelt rendezést én először viszonylag frissen láthattam (1986.03.28-án), és aztán még többször mindenféle élethelyzetemben. Ez bemutatta a történetet, nem tett rá további rétegeket, a hangsúly minden előadásánál kizárólag a ZENEI MINŐSÉGEN volt. Az éppen fellépő művészek tették ezt a Parsifalt ünneppé. Az alapcsapat tagjai mára már legendássá váltak: Molnár András, Sólyom-Nagy Sándor, Polgár László,Kasza Katalin énekelte a nagyobb szerepeket. Egy hangként akkor Komlósi Ildikót hallhattam, aki azóta ugyancsak legenda lett, bár még most is a pályán van.

Aki eleget látta ezeket az énekeseket színpadon, talán még mindig velük képzeli el a Parsifalt, óhatatlanul is hozzájuk viszonyít. Az emlékképek nagyon erősek tudnak lenni, ráadásul a múltra gondolva fiatalkori önmagunk is előjön, így egy ilyen mitikus, már csak a képzeletünkben élő Parsifallal egy új előadás nehezen versenyezhet. Muszáj mindezt tudatosítani magunkban – a nagy emlékek minden esetben útjába állnak az újabbak értékelésének. (Amikor valaki bezzegezik, hogy a régi Parsifal jobb volt, akkor nézzen bele a tükörbe, és kérdezze meg önmagát, hogy ő maga van-e most is éppen olyan vonzó és üde, mint mondjuk 35 évvel korábban volt?)

A régi Parsifalhoz (vagy egyéb más fontos előadásokhoz) való viszonyulásunkból is látszik, hogy a múlt velünk marad, és hat ránk folyamatosan, befolyásolja a pillanatnyi történésekhez való viszonyunkat, ez az új rendezés viszont azt veti fel, hogy vissza is nyúlhatunk a múltba, egy már elkövetett hibát helyre lehet hozni, módosíthatunk a történteken. (Aki olvasta a Harry Potter harmadik kötetét és emlékszik az időkibővítő órára, az ezt az ötletet jobban el tudja fogadni - nekem ez a párhuzam azonnal eszembe jutott.)

Nekem annyiban szerencsém van, hogy sosem tudtam annyira kötődni ehhez az operához, mint például a Ringhez, vagy a Tannhauserhez (hogy a szerzőnél maradjunk), nem jelent számomra szakrális eseményt a megnézése (bár több nagypénteket én is az Operaházban töltöttem), és még az említett első alkalomra is minden negatívumával együtt emlékszem (a második emeleten a jobb 6-os páholy második sorában állva néztem szinte végig, és nem tűnt különösebben érdekesnek a rendezés - fél évvel később A sevillai borbély ezerszer jobban tetszett egy szabadtéri előadásban). Nehéz lehet ezt most egy igazi Wagner-rajongónak olvasni, de ezen a vasárnapon (mivel a belinkelt felvételt kétszer is meghallgattam előtte, és bele-belenéztem, elgondolkodtam egyes rendezői ötleteken) jelentősen jobban rá tudtam hangolódni az élményre, mint szinte bármikor korábban, és alapvetően tetszett is a frissen létrejött produkció (ha nem is minden részletében), emiatt is írom ezt az ajánlót.

Almási-Tóth András nyilatkozataiból egyértelmű, hogy egy korszerű olvasatot akart nekünk mutatni, amely erről az időszakról is szól, így nem hagyta meg a Parsifalt a legendák világában. Ezen túl – kimondatlanul, de láthatóan – igazodik a rendelkezésre álló énekesek alkati és életkori sajátosságaihoz, így nem kényszeríti Kovácsházi Istvánt arra, hogy smink és paróka segítségével eljátssza a 15 éves Parsifalt is.

Ehelyett marad a múltidézés és az önreflexió, Parsifal a jelenből tekint vissza a múltba, a fiatalkori hibára, illetve a küzdésre, ahogy megpróbálta ezt hosszas kereséssel helyrehozni.

Pars10Kovácsházi István és Kálmándy Mihály

Aki happy endre vágyik, annak így sem lehet panasza, ebben a koncepcióban is megtörténik a feloldás, Parsifal sikerrel jár.

Almási-Tóth András az Opera művészeti vezetőjeként már nagyon sok előadásban megmutathatta, hogy mit gondol a világról, és rendezései leginkább „ellenrendezéseknek” néznek ki. A hétköznapi látvány feltehetően kiábrándító, semmiképp nem romantikus, és érthető módon nem szívesen szembesülnek ezzel a hangulattal azok, akik élethelyzetüknél fogva az Operaház földszinti helyárait könnyedén meg tudják fizetni. A földre tett matracok a Porgy és Bess, illetve a Messiás után most megjelennek ebben az operában is, de nagyobb baj, hogy ezekkel a hajléktalanok által használt pesti belvárosi aluljárókban 0-24-ben találkozunk. Ez a Parsifal valós és tartósan velünk maradó problémákkal szembesít minket, amelyek kényelmetlenek. (Feltehetően a szomorkodó királyi udvar hangulatát egyszerűbb lenne feldolgozni és a zene magasztosságához is jobban illene.) Több ismerősöm talán emiatt is kiakadt a zománcos láboskában történő főzelék melegítésének jelenetén, én viszont azt éreztem, hogy ezen a ponton az Opera közelebb került a prózai színházi közeg produkcióihoz, beleértve a függetleneket, mint a többi estéken, és közelebb ahhoz a világhoz, amelyben élünk.

A rendezésből hiányzik mindenfajta pátosz, még a Grál lovagok bevonulásakor is valamiféle műanyag ládákat hurcolnak a mai ruhákat mellvértekkel együtt viselők (ez az eklektikusság egy újabb pont, amelyen valaki megakadhat), de a zene emelkedettségén ez mit sem változtat. Amit hallunk és az, amit látunk folyamatosan egymásnak feszül.

Ezt a feszültséget sokan a „csukott szemű operanézés” - technikával oldják fel, mert másként nem tudják kezelni. Ez is egy nézői lehetőség, és aki Wagnert újragondolva mutat be, az ezt nyilván úgy teszi, hogy eleve számol azzal, hogy épp a szerző iránt legelkötelezettebb nézői réteg heves ellenállását ezzel szükségszerűen kiváltja majd.

A Parsifal – négy óra tiszta zenével – a zenében való elmerülés élményét adhatja, és nekem ebben a rendezésben is megadta, amennyire ez lehetséges volt a körülményekhez képest. (De ez valóban sokban függ a nézőtől, egy közelemben ülő fiatal hölgy ugyanezt a négy órát majdnem teljes egészében arra fordította, hogy előadás közben a ridiküljét ki-be pakolgatta. Embert nem láttam még, aki ennyire le tudta magát ilyen hosszan kötni egy ilyen apró táska tartalmával, előadás közben pláne nem, nem is értettem, hogy miért jött el pont egy Parsifalra. – Nagyon szívesen megkérdeztem volna, hogy mit vett le magából az előadásból, de aztán visszafogtam magam.)

Pars9A gyermek és a felnőtt Parsifal - anya: Németh Judit

A rendező mai világ nyomorúságát mutatná meg az előadásban direkt módon, nem hagyja, hogy elandalodjunk a hattyú halálán, de a mű centrumában ugyanazok a problémák maradtak meg így is, most is Parsifal útkeresése válik fontossá. Vele jól azonosulhatunk, és nem válik zavaróvá vagy érthetetlenné a megháromszorozódása sem, nem baj, hogy látunk egy gyermek-Parsifalt, és egy fiatal fiút, akit a kihívások érnek, és velük együtt azt is, aki mindezt később felidézi és a helyzetet végül megoldja.

A Parsifal-történetről ebben a hétköznapi kivitelben eszünkbe juthat, hogy milyen jó annak, aki fiatalon azonnal ráérez, mit kellene csinálnia, és eltántorodás nélkül haladhat előre célja felé. Ez keveseknek adatik meg, szinte szükségszerűek az irányváltások, eltévedések.

Parsifal a történet elején szinte erőfeszítések nélkül segíthetett volna a királyon, amelyhez később több évtizednyi küzdés kellett. De még így is ott a pozitív végkicsengés – a történet szólhatna ehelyett arról is, hogy ami hibát elkövetünk, az később már semmilyen áron nem hozható helyre. Amit látunk, még így is Wagner optimizmusára valló forgatókönyv, de legalább sokkal hihetőbb, mintha Parsifal azonnal rájött volna, miként mentesítheti Amfortast a további szenvedésektől.

A történet szól a kommunikáció fontosságáról is: néha rengeteg minden múlik egy feltett kérdésen, amelyben kifejeződik a részvét. Sokszor többre nem is lenne szükség, de ez mégis gyakran elmarad. (Mindenki szabadon elgondolkodhat, hogy Parsifal helyében mit tett volna - ezt nem veszi el tőlünk ez a rendezés sem.)

Almási-Tóth András több nyilatkozatában elmondta, hogy számít a nézői közreműködésre, mindenki a saját asszociációit teheti hozzá a látottakhoz, és így jöhet létre saját Parsifal-olvasatunk. Ez a négy óra tiszta menetidő valóban ad is alkalmat arra, hogy sokféle emlékképünk (a Parsifallal kapcsolatban vagy a színpadon látott jelenetekhez fűződve) felidéződjön. A rendező által bedobott új elemek (Ádám és Éva megidézése például) sokféle új impulzust adnak, van min elgondolkodni.

Ezek után legyen szó most már az előadás közreműködőiről, elsősorban az énekesekről, akiknek jár a laudáció.

Wagner nem spórolt, 19 szólista kell ehhez a darabhoz, és persze még táncosok és statiszták is.

Pars

Öt szereplőnek ad jelentős feladatot a mű, és 14 énekes részéről kíván nagy alázatot, de mindenkire egyaránt szükség van, hogy működjön. Az első felvonásban Gurnemanz elbeszélését négy apród - Zavaros Eszter, Fürjes Anna Csenge, Kiss Tivadar, Bartos Barna – figyeli, akik egyénenként eltérően reagálnak az előttük kirajzolódó helyzetre. Négy ifjú embert látunk, akik mintha egy bukott politikus magyarázatát hallgatnák, hogy miért tart itt ez az ország, ahol, sorolják nekik a bajokat, amelyek kialakulásához semmi közük nem volt, mégis őket sújtja a helyzet legkeményebben. Perspektívátlan jövőjüket látják maguk előtt, amíg a megmelegített konzerv-főzeléket kényszerűségből meg kell enniük, mert nincs más. Néhány gesztusukat el lehet csípni – pláne, ha valaki jó közel ülhet, vagy nagyon nem akarja nézni a főzelékmelegítés folyamatát és inkább őket pásztázza.

Ugyancsak csoportosan vannak jelen a viráglányok is, hatan: Horti Lilla, Megyimórecz Ildikó, Sahakyan Lusine, Fodor Beatrix, Brindás Boglárka, Heiter Melinda. Többségüket láttam jelentősen nagyobb szerepben is feltűnni, ahogy a két Grál-lovagot éneklő Mukk Józsefet és Káldi Kiss Andrást is, sok jó előadás jut róluk eszembe. Az, hogy Németh Judit, akitől többször hallottam Kundryt, most „egy hang”-ként lép fel, illetve a gyermek Parsifal (Baranyai Apor) anyjaként, sokatmondó, jelenlétével most is nagyon meg tudja emelni a szerepét, ahogy ezt korábban a Hoffmann meséiben is tette.

A rendező eltért a korábban megszokott módszerektől, és a viráglányokat éneklő szólistákat, sem a női kórust nem akarta különösebben csábító ruhába öltöztetni Izsák Lili által, viszont helyettük öt táncos-statiszta viráglányt is alkalmaz, akik mindössze egy kis bőrnadrágot viselnek, és így kell a színpad közepére helyezett tölgyfára felmászniuk és ott lengedezniük.

Ezzel a jelenettel a sokféle nézőnek sokféle problémája lehet, bár nyilván lesznek olyanok is, akik örömmel elnézegetik a fedetlen női melleket, bár ez pont úgy kizökkenti őket a Parsifal történetből, mintha éppen ellenkezőleg, felháborodnának a látványon. Nekem is civil gondolataim támadtak, konkrétan az, hogy milyen ronda is ez a legó-utánzatnak esetleg kinéző műanyag fa (lehet, hogy a harmadikról már tetszetős?). Ez volt lényegében az egyetlen igazi problémám Sebastian Hannak díszletével, amelynek más jelenetekben harmonikusak voltak a terei, a végén pedig jól érvényesült a fehér felületen a vetítés. Persze lehet, hogy éppen cél volt, hogy a fa nagyon elüssön a háttértől, és másfajta esztétikumot képviseljen. Ha ez így van, akkor jelzem, hogy ezt a célt nálam elérte. Bántotta a szememet és emlékezetes marad. Ennél is jobban zavart az a látvány, ahogy a táncosnők illegették magukat a fán, pusztán azért, mert elképzeltem, hogy a meztelen bőrüket mennyire könnyen lehorzsolhatja a műanyag, milyen fájdalmas is lehet akár ez a szerep.

Pars6

Nem érzem, hogy a művészet direkt eszközök nélkül (vagy az előadók sanyargatása nélkül) ne tudná kifejezni azt, hogy egy fiatal fiú számára a világ összes nője alkalmas arra, hogy eltérítse a szent hivatásától. Értettem, hogy miről szól a meztelenség, de nem éreztem feltétlenül szükségesnek az alkalmazását. (Ha már Wagner, ott van Siegfried, aki valóban mindenkibe beleszeret, akivel rövid utazása során összetalálkozik - ez nem múlik a ruhán.)

A felsorolt szólistákból én egyébként kinéztem volna, hogy egy tapasztalatlan fiú (Taba Benjámin játszotta) csábítgatását megoldják, bár ehhez a rájuk adott fehér lebernyeg nyilván kevéssé volt célszerű.

Miután ez egy négyórás produkció, a viráglány-jelenet ehhez képest elenyésző hosszúságú – azt hiszem, ha valaki erre számít, előre eldönti, hogy nem fogja magát zavartatni, az előadást élvezni fogja. Ez nem lehet elég alapos indok, hogy valaki kihagyjon egy Parsifalt, ha a darab amúgy érdekelné.

Rácz István a fentebb említettekhez képest jobb helyzetben volt Titurel rövid, de fontos szerepében. Megjegyezhetővé vált, súlyt tudott adni így is a volt királynak, hogy kevés ideig látható. Érezteti a nyomást, amely Amfortasra nehezedik, és ez a leglényegesebb számunkra. Ebben az előadásban egy cipősdobozban hordozza a Grált, nyilván abban praktikus tárolni - de attól ez még a Grál marad. (Ez akár lehetne az előadás jelképe is.)

Pars5Szemerédy Károly és Szántó Andrea

Szemerédy Károly Klingsorként hozza a másokat befolyásoló zsarnokot, akinek mégis van gyenge pontja. Korábbi emlékképeimben kutatva pont ez a szereplő nem szokott különösebben a helyzet magaslatán lenni a Parsifal előadásokban, de ezúttal vele is szerencsénk volt. A szereplő jelenléte nem volt sem sok, sem kevés. (Milyen lehet ezekben a nagy bundákban énekelni a reflektorokkal bevilágított színpadon? – a jelmezéért őt sem irigyeltem, de nyilván ezen se egy rutinos énekes, sem egy rutinos néző nem akad meg, ha egyszer ezt tartja kifejezőnek a rendező és a jelmeztervezője az ösztönlények elkülönítésére.)

Kálmándy Mihályt már több mint harminc éve bármikor jó nézni és hallgatni, hangja nem fakult meg. Amfortas szerepének eljátszásában és pláne eléneklésében nem befolyásolta különösebben a rendezés sem. Érezni rajta a nagy formátumot (mai kerekesszékben van, de ez nem zavaró), hihető, hogy évtizedeken át a múltban elkövetett bűnén rágódik – a seb be nem gyógyulása ezt is jelenti. Emiatt nem képes továbblépni, és kötelességét teljesíteni.

Pars8Palerdi András

Palerdi Andrást idén láttam már néhány előadásban, neki kifejezetten jót tett a leállás, kirobbanó formában van és ez kell is a rá váró rengeteg nagy szerephez. Az Ezred lányában sziporkázott, jól áll neki, ha felszabadultan komédiázhat, de ebbe a rendezői koncepcióba is tökéletesen be tudott illeszkedni. Természetesnek tűnt, ahogy abban a sokak által kifogásolt zománcos lábosban a konzerveket felmelegítette. (Ugyanezt a jelenetet Polgár Lászlóval el se tudnám képzelni, de az is lehet, hogy neki Almási-Tóth András is más koncepciót talált volna ki.)

Palerdi András által Gurnemanzként nem egy énekes legenda lép elénk, hanem egy, a napi gondokkal, a király betegségével küzdő ember, akinek ilyen apróságokat kell megoldani, mint az udvaroncok etetése, vagy a király fürdőjének előkészítése. Nem számoltam ki, de hatalmas ez a szerep percben mérve is, nemcsak dramaturgiai súlyánál fogva, így ennek már a betanulása is gigantikus feladat. (Nem először kapta meg, de négy év szünet után felújítani egy keveset énekelt szerepet, szintén komoly teljesítmény, nem lehet elsiklani felette.) Pars3

Ahogy Palerdi Andrásnak jól állt az ATA-féle rendezői elképzelés, úgy Szántó Andreának is Kundry, aki ezt az örök nőt, akiben szélsőségek jelennek meg, bármilyen koncepcióban jól vissza tudná adni, mert alapvetően belülről építkezve formálja meg a figurát. A nőies kisugárzása így is jelentősen erősebb, mint a topless táncoslányoké együttvéve, és elhihetővé teszi, hogy a viráglányok sokaságánál jobban vonzza a fiatal Parsifalt, akinek komoly erőfeszítést jelent a visszautasítása. (Nehezen hihető, hogy ez mégis sikerül - itt a jövőbeli felnőtt énjének a beavatkozása is kell, a darabban ehhez elég, hogy Amfortas eszébe jut.) Azt hiszem, hogy ez a szerep annyira eltalálta az énekesnőt, mint korábban Judit, Carmen, vagy legutóbb Ottavia, így nem lepne meg, ha most ez jónéhány évre nála is maradna. (Jövőre is ő lesz, ez már most tudható az Operaház műsorából.)

Az előadás sikerének egyik kulcsa a már említett Kovácsházi István magabiztos és átélt szerepformálása, aki szintén természetesen van jelen és nagyon szerethető, amint végigéli velünk múltjának kulcseseményeit. Tudunk vele azonosulni, és példaképként is tekinthetünk erre a küzdő, kereső emberre, aki néha téved, nem tökéletes, de végül mégis eléri a célját.

Az alakításából és az előadás lezárásából akár az is levehető, hogy érdemes küzdeni, kitartani, bár nem lesz könnyű, ahogy egy Parsifal befogadása sem egyszerű feladat, ára van. (De ez nem baj - aminek értéke van, annak ára is van, az Operaházban olyan sok az előadás, nem kell mindenkinek épp ezt választania.)

Ezen a vasárnapon megint egy kicsit közelebb kerültem a darabhoz, megint ráébredtem, mennyire hozzátartozik az életemhez. Egyet is értettem a rendezővel: minden korszaknak meg kell, hogy legyen a saját Parsifalja.

Idővel elválik, hogy ez meddig számít érvényes verziónak.

Pars7A fiatal Parsifal csábítgatása

PS.1. Egy Parsifalt még megnézni is teljesítmény, nagy koncentrációt igényel, és nem tanácsos csak úgy előkészítés nélkül beülni rá. Emiatt fogyott ezen a vasárnapi előadáson is a nézőszám szünetről szünetre, sokan lehettek, akik csak az épület miatt érkeztek és nem volt hozzá elég türelmük. (De ez a régi rendezés esetén is ugyanígy történt, ezen a téren semmi változást nem érzékeltem. A második Parsifal sosem volt úgy tele, mint az igazinak számító nagypénteki alkalom.)

PS.2. Elgondolkodtam, hogy a rendező miféle célközönségben gondolkodva állította színre a darabot. A Wagner-rajongók szűk, de annál lelkesebb rétegére biztosan csak részben számított, hiszen róluk tudható, hogy minden átértelmezési kísérletet alapból elutasítanak, és nem szeretik, ha a Wagner operák felszíni rétege nem egy az egyben jelenik meg. Az „ellenrendezést” pedig nyilván a zene elleni támadásnak fogják fel, és emiatt mondják, hogy az ilyen „modern” rendezések csakis csukott szemmel nézhetőek.

Ez az interpretáció feltétlenül jobban elfogadható lesz azoknak, akik a műhöz kevésbé erősen kötődnek, nincs berögzített előadásképük, amelyikhez viszonyítanának. Nem unalmas.

Az Operaház műsorpolitikáján erősen látszik, hogy valóban leginkább azokra számítanak, akik szélesebb körben tájékozódnak, egy darabot csak egyszer néznek, nem pedig mániákusan beülnének az összes előadásra. Ha ez nem így lenne, akkor minden sorozatot megpróbálnának időben jobban széthúzni, és csak megoldották volna, hogy a Ring ciklusként menjen le, ahogy a Szinetár-korszakban mindig történt (keddtől vasárnapig, két szünnappal a díszlet átszerelése miatt), ne az egyes részek külön, egymás után 3-3 alkalommal, mint ahogy novemberre tervezik. Ez a megoldás nyilvánvalóan azoknak kedvez, akik csak egy-egy előadásra vetődnének el, nekik kínál több lehetőséget.

Aki a Parsifal felvétel kapcsán most kedvet kap Wagnerhez, annak nemsokára itt van az Istenek alkonya, majd júniusban a Wagner-napok is a Müpában, amely két tényleges Ring-ciklust is kínál. Most nem sok okunk van panaszra, van mire várni.

PS3. A fotókat Nagy Attila készítette az Operaház számára, ha találok újabbakat, a későbbiekben még beillesztem a szövegbe.

Címkék: opera Opera Rácz István Fodor Beatrix Kiss Tivadar Káldi Kiss András Palerdi András Parsifal Almási-Tóth András Kálmándy Mihály Izsák Lili Zavaros Eszter Heiter Melinda Németh Judit Kovácsházi István Kocsár Balázs Mukk József Szemerédy Károly Horti Lilla Szántó Andrea Lusine Sahakyan Fürjes Anna Sebastian Hannak Megyimórecz Ildikó Bartos Barna Taba Benjámin Brindás Boglárka Baranyai Apor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr2817811803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása