Az Iskolapélda után öt nappal igazi villámlátogatást tettem a FÉM-ben: odarohantam, majd visszarohantam dolgozni, így kifejezetten boldogan élveztem minden másodpercét a színházi időnek, ahol üdítő módon most is nagyon sokféle életkorú néző töltötte meg egészen a nézőteret, illetve a szünetben a kávézót is.
A FÉM pont nem erre való: elég jó hely ahhoz, hogy valaki sokkal előbb megérkezzen, beszélgessen és még utána is helyben maradjon. Utóbbi annál is könnyebben ajánlható, mert a színház közönségtalálkozókat is szervez néha az előadás után. Ha tehettem volna, ott is maradok.
Az Esti Kornélt szívesen ajánlom mindenkinek, aki szereti Kosztolányi novelláit, vagy/és szeretne valakinek kedvet csinálni az elolvasásukhoz, de akkor is, ha csak egy kellemes színházi estét töltene el barátai társaságában. Kosztolányi művei mindig lehetőséget adnak arra is, hogy valaki csak a felszínüket élvezze, de igény szerint kibányászható belőlük a mély mondanivaló is. Ez most is így volt, ez az előadás is lehetőséget ad a szórakozásra is, de akár a kritikus elemzőknek is jó alapanyag lehet.
A következő alkalom március 10-én lesz, néhány jegy még kapható.
Ami engem illet, az Iskolapélda hatására ezúttal kifejezetten Stubnya Bélára voltam kíváncsi, az előadás címszereplőjére. Az Esti Kornél novellákat nagyon sokat olvastam, tanítottam is egyiket másikat, nem most avatódtam be, de az előadás után így is azonnal megkerestem a kötetet, majd egy héten át minden megmaradt szabadidőmben ezt olvasgattam. Először csak gyors átlapozást terveztem, hogy újra lássam, hogy pontosan mit emelt ki a színpadra Cziczó Attila, a színház tulajdonosa, művészeti vezetője és működtetője, aki ezúttal a novellákat színpadra alkalmazó-rendező is.
A szöveg erősebb volt nálam, nem tudtam letenni, és napról napra halogattam a bejegyzés megírását, egyre fokozódó bűntudattal, tekintve, hogy ennek aztán teljesen a célközönsége is voltam, ráadásul a nyomhagyás szándékával mentem a helyszínre...
Az előadás legfőbb értéke: valóban képes arra, hogy berántson Kosztolányi világába, aki most is bizonyítja, hogy nem avult el, hiába telt el közben lassan száz év.
Cziczó Attila feltehetően számít olyan nézőre is, aki „nosztalgiázni” ül be a színházába, akinek vannak éles, vagy már-már elmosódó emlékképei Esti Kornél alakjával kapcsolatban, de mégis úgy állította össze a jelenetsort, hogy önmagában is érthető és élvezhető legyen, háttértudás és előzetes felkészülés nélkül is. Azoknak is tetszhet ez a produkció, akiknek az Esti Kornél nem több egy érdekes névnél.
A zenét is a rendező szerezte, sőt most még Kosztolányi szerepét is magára vette. A mellékelt fotókból is láthatóan, egy pillanatig sem akart hasonlítani az íróra, meg tudta teremteni a távolságot a valóban létező ember és művének fiktív szereplői között. Ugyan Esti a szerző alteregójaként funkcionál, jelen esetben extra poénná válik a Stubnya Béla és Cziczó Attila alkata közötti szembetűnő különbség.
A kétszer ötven perces előadásban a novellafűzér ismerői megtalálnak majd minden „kötelező” motívumot, több jelenet helyszíne az iskola, illetve a vonat, megjelenik benne a szerző utazási mániája, vonzalma az idegen nyelvekhez is. Nem marad ki a Villamosutazás sem, amelyik a gimnáziumokban a kötelezően megbeszélt novellák közé tartozik, és azt így talán tényleg mindenki ismeri is, mint az Élet jelképét.
A színpadi adaptációnak szükségszerűen áldozatul estek a kötet leíró részei, de 385 oldalt (18+23 novellát!) egy az egyben nyilván nem is lehetett volna színpadra tenni.
A kiválasztott részleteket sikerült frappánsan keretbe foglalni és zökkenőmentesen egymáshoz illeszteni. Mindössze öten forognak a jelenetekben és eközben számos gyorsöltözést is lebonyolítanak.
A címszereplő Esti Kornél, akit Stubnya Béla testesít meg, láthatóan már nem kis fiatalember, bár elvileg éppen érettségi után a tengerpartra utazik. Jól áll neki ez a figura, bár nagyjából 15 évvel idősebb most, mint Kosztolányi volt a mű megírásának idején. (Sosem tudjuk meg, bár érdekes lenne, hogy mit gondolt volna az életről a szerző, ha módja van megöregedni.)
A színész korának kérdése előadás közben nem is merült föl bennem, már csak azért sem, mert nem okoz semmilyen zavart. Egy igazi színész nyilvánvalóan el tud játszani egy olyan létállapotot is, amelyiken esetleg már túl is van. Sokkal könnyebben, mint ahogy pályakezdő színinövendékek játszanak öregeket, pedig erre gyakran rákényszerülnek minimális élettapasztalattal is.
Nekem Stubnya Béla hozta, amit a szereplőről elsősorban elképzelek: az életre rácsodálkozó megfigyelőt és önmegfigyelőt, aki akkor is ebben a pozícióban marad, ha történetesen éppen vele történnek a dolgok. Aki megpróbál egyszerre élni és nyomot is hagyni az életének, és aki ennek következtében mindig meglátja a dolgok komikus oldalát is, legyen szó akár a halálról is. Stubnya Bélának „megvan” az élettel játszadozó Esti, és nem tud kiöregedni belőle, sőt egyre érdekesebbé válhat a kontraszt szereplője és egyes mondatok között.
Az előadásban további három színész „fregolizik”, azaz eljátszik mindenki mást: Kása Tímea és Pignitzky-Németh Viktória, akik anya-lány kettősként maradandó nyomot hagytak bennem (az ő jelenetüket szerettem volna mindenképp azonnal elolvasni az eredetiben), és mellettük még Horváth Máté, aki az előadás szcenikusa és a videók készítője is.
Az előadás a FÉM többi produkciójához hasonlóan nagyon kevés díszletelemet használ (lényegében csak egy-egy bútort), viszont így kiemelten fontossá válhatnak a színészek, akiket a sokféle karakter elkülönítésében Jendrics Anikó jelmezei támogatnak.
Érdekelne, hogy hatott az előadás azokra, akik nem ismerték az alapművet, így örömmel veszek ezzel kapcsolatban minden visszajelzést.
Az Esti Kornél után éppen egy héttel egy másik előadás hatására egy kortárs novellista, Rényi Ádám hálójába kerültem, és hirtelen vissza a XXI. századba. A hosszú élet titká-ról bejegyzés szintén hamarosan következik.
PS. Hegyi Júlia Lili fotói a FÉM Fb-oldaláról származnak.
