Bejegyzések

Kedvelem Mayenburg darabjait annak ellenére, hogy nem kifejezetten nézőbarát művek, így számomra ezúttal a szerző neve volt a legfőbb vonzerő, és eleve felkészültem némi nyomasztásra.

Számításom be is vált, a 90 perc alatt a közönségnek talán 4-5 olyan mondat jutott, amelyiken felnevethetett – ezekért az alkalmakért érezhetően hálásak is voltunk. Az előadás ugyan masszívan nyomasztó, de ezzel együtt igazán fontos is – a múltat tényleg be kell vallani ahhoz, hogy túl lehessen lépni rajta. A ki nem beszélt dolgok megmérgezik az emberi kapcsolatokat, hiába tűnik néha a szőnyeg alá söprés az egyszerűbb megoldásnak. (Ami azt illeti, ez magára a Vígszínházra is vonatkozhat, mintha itt sem zárultak volna le a közelmúltat tisztázó folyamatok...- de ez leginkább a most ott dolgozókat érinti, nem minket nézőket, akiknek az előadásokkal van kapcsolatunk, nem a színészekkel.)

A Pesti Színház előadása veszélyes, mert a nézőnek megélt saját élményei, sőt esetleg a családját érintő és csak hallomásból ismert múlt is visszaköszön, előadás után ott találja magát szintén a második világháború idején, vagy netán az ötvenes években.

Aki úgy érzi, hogy egy ilyen időutazást nem bírna el, az jobb, ha egy másik előadást választ a Víg nagyon gazdag repertoárjából.

kőAntóci Dorottya - Nagy-Kálózy Eszter - Szilágyi Csenge - három generáció együtt

Én a lányommal mentem, akiben ennyire mélyre nem mentek a látottak, de kifejezetten érdekesnek találta, azonosulni tudott a korban hozzá legközelebb álló szereplővel, és mindketten csak ajánlani tudjuk a megtekintését. Vilma kritikus szellem, már hétévesen is az volt, nemigen írna ajánló blogot (ez az, nem kritika), így örültem, hogy egy olyan előadásra vittem magammal megint a Don Giovanni után, amelyiket alapvetően szeretett.

A Pesti Színház hatalmas előnyei közé tartozik, hogy itt nem kell az előcsarnokban hétig álldogálni, be lehet ülni akár 20 perccel is korábban a nézőtérre. Most el lehetett nézegetni a díszlet egyik arcát, amelyen láthatóak voltak az 1945, 1953, 1993-as évszámok egy-egy tükör és öltözőasztal fölött, és már ebből tudhattuk, hogy feltehetően a jelenetek váltott idősíkokban játszódnak majd valahol Németországban.

kő7Martin Chocholusek díszlete, Katerina Stefkova jelmezei

Ez így izgalmasabb, mint ugyanez időrendben, és az, hogy a számokat kivilágították, segítséget jelentett abban, hogy követni tudjuk a változásokat. (Az előadás stream-premierje már tavaly decemberben megvolt, írtak is róla, aki akart nyilván tájékozódhatott. Én sosem merek elolvasni semmit előre, néha a színlapot sem, hogy egészen biztosan tisztán az előadás hatását érzékeljem. Persze a színészekhez fűződő korábbi élményektől nehéz eltekinteni, a mások véleményét viszont csak utólag ismerem meg.)

A díszlet felét volt időnk tehát előre jól megnézni, és ez azonnal tetszett. A saját tervezőit hozta a rendező, Michal Docekal, akit még Eszenyi Enikő hívott meg először a Vígbe, és akinek így már volt korábbi tapasztalata a társulattal. (Bennem felmerült, hogy már Prágában is megrendezte korábban a művet, amelyet a szerző 2008-ban írt, de igazából ez nekünk nézőknek mindegy. „Nagyonegybenvan” – csak ez a fontos.) A rendező a magyar szöveg miatt magyar dramaturggal dolgozott, Kovács Krisztina szerepe talán a szokásosnál fontosabbá is vált.

Az előadás fonalát mi viszonylag nehezen vettük fel, és ezt csak azért emelem ki, mert végül IGEN, sikerült ráhangolódni, és nem csak utólag ismertük fel, hogy de milyen fontos is ez az előadás. Ha valaki szintén így jár, ne veszítse el a reményt – az előadás közepe táján már együtt voltunk a színészekkel, én és a lányom talán egy jelenet különbséggel érkeztünk meg hozzájuk. Ez nézőként változhat, a rengeteg idősíkváltás és a vele járó gyorsöltözés nehezíti a helyzetünket, ráadásul nem mindenkinek sikerül elhitetni velünk az átlényegülést, a több évtizedes ugrást. Nagy-Kálózy Eszter fiatal anyaként hatott ránk, de nyolcvanévesként már nem éreztük természetesnek a játékát. Ezen még menet közben túltettük magunkat.

kő2

Színészileg a legkönnyebb helyzetben Antóci Dorottya volt, aki saját koránál nem sokkal fiatalabb kamaszt játszott. Az első jeleneteken – mint kiderült – mindkettőnket ő segített át, az ő nézőpontjából figyeltük az eseményeket. Övé a jövő, talán a szerzői szándéktól sem annyira idegen, hogy vele menjünk, és neki drukkoljunk. Mindketten szerettük azt, ahogy ezt a fiatal lányt megmutatta.

kő3

A történetben Szilágyi Csenge kényszerült a legtöbb váltásra talán – őt kislányként és kamasz lányával kapcsolatban némi bűntudatot is elszenvedő anyaként is láttuk. (Nem jött át nekem egészen pontosan, de mintha a darabban nem szereplő apától azért szakadtak volna el, mert az anya szülőházába, Drezdába vissza akart költözni. Lehet, hogy mégsem, de ez a darab egészéhez illeszkedő magyarázat részemről.) Szilágyi Csengének ezen az estén bravúrosan ment az idősíkok kezelése, illetve ezzel együtt a többi szereplőhöz fűződő viszonyának hitelesítése, bár ez nem lepett meg. Szilágyi Csenge nekem eddig mindig mindenben nagyon meggyőző volt, pályája korábbi színterein is. Az általa képviselt generáció sem vett részt a második világháború eseményeiben, velük kapcsolatban nem merül fel, hogy a nácik oldalán álltak-e vagy sem. Inkább áldozatai a nagypolitikának, és nem kell a lelkiismeretükkel elszámolni, hogy aktívan (vagy akár passzívan) támogatták Hitler politikáját, nem kell saját magukkal is elhitetni valami hazugságot.

kő41953 - menni kell...

Ez a legnehezebb helyzet a Nagy-Kálózy Eszter által játszott szereplő generációjának jut, és a szerző nagyon ügyesen bontja ki a történetet, amelynek mégis ő a központi szereplője és a ház, amelyet egy zsidó családtól vettek meg elvileg azért, hogy azok a kapott pénzből elmenekülhessenek külföldre. A házat 1945-ben támadás érte, a családfő itt lelte halálát, majd 1953-ban Nyugatra költözött anya és lánya, és csak 1993-ban tértek vissza, amikor ezt visszaigényelték.

A váz ennyi, de ezen túl a családfő – Telekes Péter – és felesége hozzáállása is kétes a náci eszmékhez, az előadásban sokféle benyomást szerzünk ezzel kapcsolatban, és az eseményeket állandóan változó beállításban szemlélhetjük.

kő6

Telekes Péter egyébként az egyetlen férfiszínész az előadásban, és nem is véletlen: ez a darab inkább arról szól, hogy szenvedik el a nők a férfiak által irányított nagypolitika következményeit, és hogyan próbálnak ellavírozni ebben a helyzetben.

Telekes Péter szerepformálása egyébként mindkettőnknek igazán tetszett, ő persze csak egy idősíkhoz volt kötve, szintén egyszerűbb volt neki a figura elkötelezettségét megmutatni mind a munkájához, mind a nézeteihez, mint azoknak, akik folyamatosan erős váltásokra kényszerültek.

kő8

Csak az első, 1935-ös korhoz kapcsolódott Hegyi Barbara, a ház eredeti gazdája, akit az átadás délutánján láthattunk. Ez az egyetlen rövid találkozás az, amelyik a legtöbb részre bontva jelenik meg, sokszor is átélhetjük, ez mindennek a kulcsa. Ez a nőalak megérezteti a helyzet visszásságát, és rokonszenves lesz. Nem is kérdéses, hogy mindenki más csak bitorló, ő az igazi tulajdonos.

Majsai-Nyilas Tünde felett mintha megállt volna az idő, ismét egy kislány, illetve valamivel később egy még mindig fiatal lány szerepét kapta. Ő az, akinek a családja negyven év használat után elvesztette az otthonát, és még mindig nem tud napirendre térni fölötte…

kő5Majsai-Nyilas Tünde

Az előadásban ezek a szereplők, és közel hatvan éven belül változnak. Eközben nekem eszembe jutott apám 1945-ös amerikai hadifogsága, és annak szerencsés kimenetele, illetve az anyám által sokszor elmesélt élmények, aki a háború alatt kislányként sokat éhezett, szintén az asztal alá bújt bombázáskor, és nehezen tudta értelmezni a szomszéd gyerekek elhurcolását, és vissza nem térését… Emiatt bennem nyilvánvalóan mélyebbre ment az előadás, mint Vilmának, akinek ezeket a dolgokat ugyan említettük, de tőle mégis messzebb van már ez a korszak. De nem bánta, hogy szembesült ezzel, és azt hiszem, hogy tényleg jól jártam, hogy erre őt vittem, illetve erre vittem, és nem egy romantikus vígjátékra.

Bízom benne, hogy az előadás megtalálja majd a saját közönségét, és a nem-bérletesek is bevállalják majd, különösen azok, akik amúgy is kötődnek a Vígszínházhoz. Ennek a létrehozásához csak gratulálni lehet.

PS. Az előadásról készült képeket a Vígszínház galériájáról használtam fel, ahol több kép is megnézhető.

Címkék: Vígszínház Majsai-Nyilas Tünde Telekes Péter Michal Docekal Nagy-Kálózy Eszter Hegyi Barbara Pesti Színház Szilágyi Csenge A kő Kovács Krisztina Antóci Dorottya

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr8516694642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása