Majdnem olyan volt a Városmajorban lenni ezen az estén, mint bármikor korábban a nyári szezon elején. Régi ismerősök, épp kellemes hőmérséklet, semmi eső, nem túl sok, de azért észlelhető „békebeli” gyerekzsivaj és kutyaugatás a parkból (utóbbi később mesterségesen a hangszóróból is), csak a nézőtér újult meg és vannak itt-ott maszkot viselő emberek köztünk.
Ami a székeken túl még újdonság azoknak, akik nem nagyon voltak színházban eddig: a védőkártyákat a bejáratnál kedvesen, de határozottan ellenőrizték, ahogy 500 fő feletti szabadtéri rendezvényeknél ez elkerülhetetlen (ha tetszik nekünk, ha nem), bár még mindig van, aki kevéssé akarja ezt tudomásul venni.
A nyári szórakozásnak nincs tehát akadálya, a városmajori műsor nagyon sok előadást tartalmaz és pontosan három hónapra terjed ki a szezon, egészen szeptember 18-ig. Aki ehhez az előadáshoz kedvet kap, az augusztus 9-én tudja ugyanitt megnézni, jegyek még vannak.
Nagy Dániel Viktor - Hernádi Judit - Pataki Ferenc - Kern András - Grisnik Petra
A „Válaszfalak” eredetileg tavalyi Mikulás-ajándék lett volna Szabó Máté rendezésében, tehát jó félévet csúszott. A megakadás élménye talán megmaradt a szereplőkben, de az előadáson nem látszott a nyoma.
A darab eredeti bemutatója (Grand Horizons) sem sokkal korábbi, 2019-ben láthatták először a Broadway egyik színházában, és ezzel a debütálással a korábban színészként is ismert Bess Wohl (2015 óta díjakkal is elismert) karrierje újabb állomásához érkezett.
A történet egyes részletein ugyan az amerikai életforma nyomai nagyon érződnek – nálunk annyira nem tipikus pl. idős korban átköltözni orvosi felügyelettel is ellátott lakóparkokba, és az emberek többsége ezt nem is engedhetné meg magának.
Ha csak ennek a problematikájáról szólna az előadás (a megszokott rutin felborul az új környezetben és nem lehet mindent ugyanúgy folytatni, ahogy korábban), akkor nyilván nem is sietett volna az Orlai Produkció a bemutatásával ennyire, és nem éreztek volna rá, hogy ez a színdarab mennyire jól beleillik a színházi vállalkozás profiljába.
A színlap most is jól összefoglalja az alaphelyzetet, valóban arról van szó, hogy mi történik akkor, ha (az ebben a verzióban) negyven házasságban eltöltött év után a két fél egy hirtelen impulzus hatására mégis úgy dönt, hogy a maradék időt külön akarja átélni, a szokványos helyzeteket lecserélné valami másra.
Ennyi idő után lehet-e, kell-e változtatni a beidegződéseken? Mit szólnak hozzá a felnőtt gyerekek, ha szüleik új útra lépnének?
Nagyon függ az előadás megítélése attól, hogy valaki az életében épp hol tart, átment-e már párkapcsolati kríziseken, és ha igen, hogyan oldotta meg. Küzdött-e a fenntartásáért, vagy inkább továbblépett másvalakihez, hogy ezáltal saját maga is tiszta lapot kapjon, és önmagának egy másik arcát ismerje meg?
A darab sajátossága, hogy miközben szórakozunk, mindezt végig is gondolhatjuk a saját nézőpontunkból (de nem muszáj!) – és ezt nemcsak én mondom, hanem a 12 éves fiamnak is ez a kettősség jutott eszébe még másnap is, amikor az előadásról beszéltünk. Kifejezetten jó élmény volt neki az egész.
Mivel a történetben a Nagy Viktor Dániel által játszott karakter homoszexualitása megjelenik, mint mellékprobléma, most nem is tudom, hogy elvihettem-e erre az előadásra a fiamat, vagy sem – már ha erre a nemrég megszavazott törvényre gondolok. Ez a téma, az egész darabot nézve csak egy a számos részletkérdés közül, és így az előadás tükröt is tart nekünk: annyi mindent nem tudunk megoldani akármilyen szintű emberi kapcsolatainkban, miért kell az államnak éppen a nemi identitás kérdését központilag kiemelni és politikai színezetet adni neki?
A művészet az élet minden apró részletéhez hozzászól, felnagyít vagy lekicsinyít – jelen esetben például igazán mindegy volt ennek a szereplőnek a melegsége. Ahogy láthattuk, pl. drámatanári működése épp annyira érdektelen volt a család számára, ahogy magánélete – és ez nagyon tipikusnak is érződik. Biztos, hogy mélységében érdekel minket az, hogy a többiek mit csinálnak? Akár a hálószobájukban, akár máshol? A covid-helyzet nem éppen azt mutatta meg, hogy mennyire el van különülve mindenki a saját világában és eleve csak a túlélésre gondol? Nem lett mindez még nyilvánvalóbb, mint korábban volt?
„Állva szomszédos
pellengéreken: m é l y e n
megvetjük egymást”
- jutott eszembe menet közben ez a Fodor Ákos-axióma.
A család atomizáltsága az előadásban egészen nyilvánvaló, minden kapcsolat felületesnek érződik, a párok közötti is.
A darab első (kulcs)jelenete néhány percben is kifejezi ezt a „békés egymás mellett élést”, éppen a főszereplők között, miközben azt is érezzük, hogy a résztvevők eközben időzített bombákat kerülgetnének a nappaliban.
Nézzük a házaspár rutinszerű vacsorázását és tanúi leszünk épp annak a pillanatnak, amikor a tartalékok elfogynak, és a darab maradéka arról szól, hogy ebből következik-e bármi, vagy nem, a kisebb megrázkódtatás után lenyugszanak-e a kedélyek, és minden visszamegy-e a régi kerékvágásba, vagy tényleg képesek-e a felek a gyökeres változtatásra.
Ez a két és fél óra egy szünettel nem is egy kérdést vet fel, és ezt két nevetés között/után nekünk magunknak illene megválaszolni:
Már elunalmasodott élethelyzetből ki tudunk-e lépni? Ha valakivel konfliktusunk van, el tudjuk-e mondani neki? Képesek vagyunk-e gondozni a kapcsolatainkat, vagy azok is a színpadon látható és a szövegben kétszer is hangsúlyosan említett művirágokra hasonlítanak. (A művirág nagyon találó jelkép, állandóságot mutat, de ettől még nem valódi.)
Az előadás egyik fő előnye, hogy a legtöbb ember életében előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül előforduló válsághelyzetet sok humorral, hálás helyzetbe hozott jó színészekkel mutatja be, ráadásul a végére kissé le is könnyíti, esélyt adva arra, hogy mindenki úgy gondolja tovább a végét, ahogy szeretné. (És te mire vágysz? Mit szeretnél elérni? Kivel?)
Ősbemutató, de dramaturgiája nagyon is bevált, és a szereplő színészekre is ugyanez mondható el, így az előadás mindkét, ellentétes vágyunkat kiszolgálja, amit az élet nem mindig ad meg - az újdonságokat és a biztonságot is szeretjük.
A Válaszfalak Hernádi Juditra és Kern Andrásra épül, akiktől évtizedek óta azt várja a közönség, hogy magukat adják mindenféle szerepükben. Aki azért jön, hogy őket lássa, az most sem csalódhat, bár Kernből ebben az előadásban kevesebb van, mint Hernádiból – mindenki ezzel kalkuláljon. Nem egészen kiegyenlített maga a darab, a női nézőpontról (a női szerzőnek köszönhetően?) jelentősen többet tudunk meg. (De azt is mondhatjuk, hogy a férfiéról tudunk meg túlságosan keveset.)
Hernádi Judit kiemeltebb helyzetben van, és számára talán érdekesebb feladat a másokhoz folyton igazodó, személyes vágyait elfojtó nő alakja, mint Kern Andrásnak ez a szótlan patikus, akiről valóban két mondatban összefoglalható lenne minden, ami kiderül számunkra. (Ez nem sokkal kevesebb annál, amit felesége megtudott róla az elmúlt negyven év folyamán.)
Kellemes feszültséget keltHET bennünk, hogy a válni készülő Nancy alkatilag olyan nagyon más, mint amilyen kép a színésznőről a médiában kialakult, így az alakítása akkor is újdonságnak érződik, ha a „hernádis gesztusok” most sem maradnak el. (Ez a darab mégsem „A félelem megeszi a lelket”, olyan fokú átlényegülésre ebben az előadásban sem szükség, sem lehetőség.)
A szürke paróka, amelynek fazonja olyan nagyon hasonlít Kern András hajviseletére, jelképesen is értelmezhető, a közös elszürkülésen túl a két ember közötti összhang is kifejeződik benne, amit a nyitó jelenetben a rendező két perc alatt meg tudott mutatni. (Tényleg, lehet, hogy sosem volt még ilyen szürke paróka a színésznőn? Vagy csak én maradtam le valamiről az utóbbi években? Mindenben azért nem láttam...)
Hernádi Judit kapcsán már biztosan leírtam (lehet, hogy már többször is), hogy gyerekkoromban nagyon megfogott nemcsak a játéka, hanem a viszonyulása az élethez (amennyi a vele készült interjúkból kiderült) – számomra a szabadság szimbóluma volt.
Az „éveken keresztül csendben meghunyászkodó” szerep nem is állhatna tőle távolabb, így valóban érdekes volt nézni, miként próbálja velünk elhitetni, hogy ilyen volt évtizedeken át. (Lázadása és arculat-váltása azért hitelesebbnek tűnt, azonnal otthon érezte magát az új bőrében.)
Annyi színészettel töltött év után az évad hosszú üzemszünete feltehetően őt is megviselte, de abból, ahogy egy kellemetlen helyzetet (ki szeretne hosszadalmas harangzúgás közben nagymonológot mondani?) bravúrosan áthidalt, érezhettük, hogy át tudta magát menteni. Az improvizálásért méltán járt neki a nyíltszíni taps. (Feltehetően a premieren is megkapta.)
(Hiába, a szabadtéri előadásokba erőteljesen belerendeznek a repülők, a harangok és más zajforrások is. Tegnap például egy koncertbe kellett a Sárik Péter Triónak ugyancsak egy felettébb hosszadalmas harangozást szervesen beépíteni. Sikerült. Hernádi Juditnak ennél nehezebb dolga volt csütörtök este.)
Bár az előadás kétségtelenül a két „nagy névre” épített, a többi orlais előadáshoz hasonlóan megvolt az a hatalmas pozitívuma, hogy most sem kényszerült statisztálásra a többi színész sem, sőt megjegyezhetővé váltak mind.
Rohonyi Barnabás
Ebből a szereposztásból nem kellett senkinek a nevére rákeresnem eleve sem – Rohonyi Barnabást leszámítva a többiek gyakran előfordulnak orlais előadásokban is.
Az említett fiatal színész nem-családtagot játszik, így általa megjelenik egy külső nézőpont is az előadásban.
Nagy kérdés, hogy akik viszont nagyon is belül vannak, a házaspár idősebb fia és annak éppen gyermeket váró felesége előtt milyen jövő áll – a válás peremére sodródott pár mintha őket is megingatná. Pataki Ferenc és Grisnik Petra által játszott pár kapcsolata is kellő hangsúlyt kap, bár utóbbinak helyenként nehéz lehet megküzdeni azzal, hogy még terapeuta is, azaz a szövegei kapcsán szinte érezzük a szerző kiszólásait. (A fiamban a „Hogy szeret a másik” c. korábbi előadásukból kifejezetten jó emlékként maradtak meg, és feltehetően mások is vissza fognak gondolni a már látott egyéb emlékekre. Grisnik Petra kapcsán két előadás külön ajánlása nem maradhat el: a Kolibriben az „epertortás előadásé”, és a Veráé sem. Akinek ebben tetszett, azokban semmiképp ne hagyja ki.)
Az előadásban a régi motorosokon túl van egy igazi meglepetés-szereplő is. Peremartoni Krisztina, aki nagy sikerek után költözött ki még nagyon fiatal színésznő korában Amerikába, és az utóbbi években csak néhány hetet töltött itthon (évente talán kétszer is, szinte minden este egy-egy előadást megnézve), most több évtized kihagyása után újra egy jelenet erejéig ebben az előadásban látható. Ezek szerint tartósan itthon lesz egy ideig…
A szerep egy másik alternatívát mutat fel, miként lehetne még élni (ha nem úgy, ahogy Nancy), és jó megoldás, hogy ehhez a Hernádi Judittal közel egykorú személyt választottak, aki karrierjét szinte ugyanakkor kezdte, szintén sikerekkel, de ezek után élete nem egy látványos fordulatot vett, a színpadtól és Magyarországtól is eltávolodva.
Számomra még érdekesebb volt színpadon látni valakit, akiről filmből-tévéből vannak évtizedekkel korábbi és így foszlányos emlékeim, sőt tudom, hogy volt olyan kártyanaptáram, amelyik őt ábrázolta, viszont mostanában elsősorban nézőtársként gondoltam rá, akivel évek óta szoktam csak úgy beszélgetni előadásokról főpróbákon, szünetben vagy épp jegyre várva. Ezek után a legtöbb, amit mondhatok: elhittem neki, hogy Carla.
Carla: Peremartoni Krisztina
A címről még nem esett szó, de ne maradjon ki. A „Válaszfalak” cím a fordító-dramaturg Zöldi Gergely leleménye – a szövegből emelte ki, és nemcsak a lakópark vékony falaira, a másoktól átszűrődő neszekre/kutyaugatásra utal. Elválaszt, de nem egészen. Jobb lenne, ha nem lenne, vagy ha van, akkor valóban teljesen zárna… Ez kicsit másként hangzik, mint a szerző által nem kicsit ironikusan adott „Nagy távlatok”, amely a darabban szereplő lakópark neve.
Erősen kérdéses, hogy valójában milyenek is ezek a távlatok, amelyek szereplőinket várják, ahogy az is, hogy hosszú távon is hatni fog-e ránk ez a darab, vagy csak annyi marad belőle, hogy jól éreztük magunkat a Városmajorban egy este erejéig.
PS.Végül legyen itt még néhány gondolat ennek a sajtóbemutató-előpremiernek a közönségéről.
Ezen az estén nem igazi mezei nézők voltak a helyszínen, hanem meghívottak (közeli ismerősök, a színház barátai, színészek és más színházi emberek). Hálás egy előadást ilyen közönségnek megmutatni. Ebben a válogatott közönségben mégis volt valaki (éppen előttem, ilyen az én szerencsém), aki egymaga képes volt szinte mindent bemutatni az előadás közben, amit nem szoktunk szeretni, és amit nem hiányoltunk a közvetítések közben.
Nem, nem hiányzott, hogy az előttem ülő az ötödik sor közepén nagyjából három percenként elővegye, kikódolja a telefonját, messenger üzenetet írjon, egyen-igyon, arckrémmel bekenje az arcát, alkalmilag (na jó, nagyon kevésszer tényleg) a mellette ülőnek is kommentáljon. Mindkét rész előtt késve üljön be a helyére. A folyamatos telefonozást még úgy sem hagyta abba, hogy a két székkel távolabb ülő megkérte erre. Ilyet azért nem láttam, hogy valaki egy ilyen kérésre csak legyint. A plusz poén: szerintem színésznő volt, csak annyira rossz a névmemóriám, hogy elég keveset láttam eddig…
Az előadás egyébként elég erős volt, képes voltam a szimultán figyelemre, és nem hiányzott, hogy valóban 3 percenként kiderüljön számomra, hogy mennyi idő telt már el, mert nem untam. (A teljes igazsághoz hozzátartozik: a második részben már jobban viselte magát - vagy megoldotta a problémáját, vagy jobban érdekelte addigra már az előadás.)
Ezt a kis közjátékot nem csak azért írtam le, mert nagyon bosszantott (pofátlanságnak gondolom akárki részéről az ilyen viselkedést, de nem húztam fel magam), hanem azért, mert elgondolkodtatott. Nagyon sok olyan ember lehet, aki régebben gyakran járt színházba, de mostanára alaposan elszokott tőle, elkényelmesedett… aki tudja magáról, hogy nem szívesen fosztaná meg magát a telefonjától annyi időre, amíg egy felvonás tart, és így inkább nem ül vissza. Hát nem lesz könnyű ezt a réteget újra visszacsábítani, eléggé lekötni.
Mindehhez kitartást kívánok mindenkinek, aki színházban dolgozik és ezt elolvasta.
Ps2. Az előadásról Szokodi Bea készített felvételeket, ezeket használtam fel.
