Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az Erkel Színház a „Keresztény évad” jegyében december végén egy szokatlan projekttel állt elő: Anger Ferenc rendezésében, magyar nyelven – Nádasdy Ádám fordításában -, négyszer is előadták SZCENÍROZVA Händel Messiás c. oratóriumát, mégpedig a Mozart által áthangszerelt változatot.

74304247 10156730910363181 9082679168914685952 o

Még mielőtt bármi tudható volt erről a vállalkozásról, MAGA AZ ÖTLET IS erős reakciókat váltott ki, és megosztotta az operalátogató ismerőseimet. Az előadás megtekintése hasonlóképpen végletes hatást keltett, a lehetséges spektrumot felölelte, a felháborítóan borzalmastól a fantasztikusig terjedt a skála. Miután a négy előadás mindegyikén sokan voltak – két esetben tele volt egészen az Erkel -, és a közönség EGÉSZE minden esetben szokás szerint tapsolt, és volt olyan előadás, amikor menet közben is (ki hinné? a Hallaluja tétel után), elmondható és el is mondandó, hogy közönségsiker volt. A zenekritikusok pedig majd nyilatkoznak, hogy szakmailag miként lehet értékelni.

80703380 2953854137980964 8938743931378597888 oIzsó Gergely fb-posztjából: gyülekező közönség - tele a színház

Aki lemaradt, de szeretné látni, annak két alkalma lesz májusban (20-án Molnár Anna énekli az altot), és jövő karácsonykor pedig újra négy. Miután ezúttal többször voltam az erkélyen, mint a földszinten, tapasztalatból mondhatom, hogy nagyon is megfelelő ehhez az előadáshoz az erkély is, nincs különösebb előnye annak, ha valaki közelről látja a színpadot, az összkép messziről is hat.

Némi hezitálás után, igyekszem néhány gondolatot megosztani a produkcióról, ha már emiatt több alkalommal is betettem a lábamat az Erkelbe, hogy a felületesnél egy hangyányival alaposabban megismerhessem a rendezői koncepciót.

Írás közben két dologra igyekeztem gondolni: ez egy AJÁNLÓ blog, nem kritikai, pláne nem zenekritikai, másfelől eszembe jutott egyik kedvenc mondatom a Varázsfuvolából, amelyet épp karácsonykor a Bartókon közvetítettek: „Valót mondj, bármi lesz az ára!” – Nem könnyű ezt a két alapelvet együttesen megvalósítani, de próbálkozom. (Tudom, hogy ez most sokaknak nem fog tetszeni, mert sem nem tartalmaz bátor anyázást, sem igazi laudációt; ahogy mondtam, ez egy MEGOSZTÓ és erősen vitatható előadás volt.)

Ez a poszt TALÁN (=de nem biztos!) segíthet, hogy mindenki eldönthesse, hogy ez a koncepció neki szól-e, előfordulhat-e, hogy szeretni fogja, vagy kizárt, és utóbbi esetben nyilván sokkal célszerűbb, ha egy másik előadást választ helyette a kínálatból.

Segítek: akinek ELEVE ellenére van, hogy egy oratóriumot színpadra állítsanak, vagy nem tudja elképzelni, hogy magyarul énekeljék, az jobb, ha kihagyja. Aki pedig a négy szólista közül legalább egyet különösen szeret, és a többiek is tetszettek már neki korábban, az bevállalhatja a megtekintést. Ennél jobb tanácsot nem tudok adni.

80352097 10156887813303181 9155945328095002624 oAz Operaház dec.22-i fb-posztjából: Kesselyák Gergely karmester és Anger Ferenc rendező

Ebben az évadban már (a korábbi dömpinghez képest) nagyon kevés az operai premier, így volt időm és módom időt szakítani a készülésre. Mintegy öt héten át jártam-keltem ezzel a zenével, az eredeti többféle koncertfelvételével, majd a Mozart-verzióval is, és számításaim szerint legalább 300 km-t megtettem a városban, néztem az embereket és autókat a zenehallgatás közben. Azt hiszem, hogy önmagában ez az előkészület volt a legtöbb, amit nekem adhatott a projekt – és még mielőtt egy percet is töltöttem volna az Erkel nézőterén, ezt már előre tisztáztam is magamban, hogy „én már a pénzemnél vagyok,” ha nincs ez az előadás, sosem jutott volna eszembe ennyire sokat hallgatni ezt a darabot.

Később derült ki, hogy Anger Ferenc rendező azt várja a nézőtől, hogy mindenki a látottak kapcsán szabadon asszociáljon bármire. Miután az előadásban folyamatosan mászkálnak a kórus tagjai és a szólisták is a színpadon, elmondhatom, hogy ez a hatás olyan nagyon nem tért el attól, mint amihez szokva voltam Budapest utcáin, azzal a persze nem elhanyagolható különbséggel, hogy ezúttal én passzívan ültem.

Az előadás tiszta zenei ideje kb. 110 perc, és ez minden fellépőtől igazán intenzív közreműködést vár el, a szólisták is az idő nagy részében jelen voltak, nem pusztán akkor érkeztek meg, amikor volt egy-két-három áriájuk. Ne felejtődjön el az Operaház balett-együttese sem, amely a második félidőtől szintén csatlakozott. A koreográfiát Venekei Mariann készítette.

Ahogy az Anger Ferenc és számos más résztvevő által adott interjúkból világos, ez nem egy „kipipálós” projekt volt, a rendező régóta kötődött a műhöz, lelkesen dolgozott vele, ahogy a szereplők is beleadtak mindent. A befektetett munka látszott, köszönet mindezért mindenkinek, aki az előadás érdekében dolgozott (beleértve a díszítőket, technikusokat is), és éppen ezért szántam én is el magam – ha nem is könnyen - egy nyomhagyó bejegyzésre, függetlenül attól, hogy NEKEM nem tűnt jól énekelhetőnek a Nádasdy-fordítás, és helyenként zavart is, amikor történetesen koloratúrákat kellett erre a szövegre ráilleszteni. (A produkció kapcsán viszont nem szidható senkinek az angol/német kiejtése, ez is igaz.) Miután minimum 6000 ember volt jelen az előadásokon, evidens, hogy lehetett olyan, aki ezzel ugyanígy volt, és olyan nézővel is találkoztam, akinek pont tetszett az előadás magyarnyelvűsége, tehát az állításom VÉLEMÉNY, nem kinyilatkoztatás. (EGY néző mit gondol, valljuk be, hihetetlenül keveset számít.)

Egyértelmű, hogy nehezítő tényező a mozgás, egy oratóriumot kottából koncerten jelentősen könnyebb elénekelni. Ezúttal a kórus vitte a terhek legnagyobb részét (vezetőjük: Csiki Gábor), amelynek a tagjai szinte alig tűntek el a szemünk elől. Az ember legtöbbször közösségben létezik, ezt is mondhatja ez a színpadra állítás, jellemzően ebből a tömegből tűntek ki a szólisták, és valamiféle viszonyt érzékelhettünk mindig, amely hullámzott, bár kerek történet ebből tényleg nem volt kivehető.

Az énekeseket a rendezői koncepció – amelyet az Opera Café-tól kezdve többféle fórumon is előre ismertettek – különféleképpen érintette. Anger Ferenc a négy szólistát rangsorolta a spiritualitáshoz való kötődésük szerint, így az alsóbb szinten elhelyezkedő szoprán – Rácz Rita – és a basszus – Cser Krisztián – néhány jelenetben egymáshoz is közelebb kerültek, de feltétlenül jelentősen többet mozogtak intenzíven a Zöldi Z. Gergely által tervezett falak között, mint a náluk kicsit magasabb státuszú tenor – Horváth István. Mindhármuknál jobban jött ki a helyzetből Schöck Atala, aki áriái éneklése közben többnyire mozdulatlan maradhatott, és nem terelte el semmi arról a figyelmünket, hogy nyugodtan hallgassuk. Ezeket a részeket éreztem az előadás legsikerültebb perceinek, mindannyiszor lekötött az énekesnő színpadi jelenléte, és az ő esetében nem zavart meg a magyarnyelvű éneklés, amely az előadás többi részében gyakran megakasztott a mű élvezetében. (Hát igen, a fordítás. Nádasdy Ádámnak talán ez az első munkája, amelyiket nézve nem tudok hozsannázásban kitörni, akárhogy is szeretnék.)

80647036 2953854357980942 4864351153380392960 oA kórus - Izsó Gergely posztjából

Kívülről nézve egy énekesnek könnyebb egy konkrét személyiséget eljátszania, mint valamiféle életérzést/érzelmeket sugározni, és volt is összehasonlítási alapom két szólista esetén: a premiert nem sokkal megelőző Bohémélet 2.0-ban mind Rácz Rita, mind Cser Krisztián hálásabb helyzetben voltak, és szerepeikben kitűnően érvényesültek. (Fogalmam sincs, hogy kinek mennyire volt kényelmesen énekelhető a része és könnyen teljesíthetőek a hozzá kapcsolt mozgások - még azt sem zárnám ki, hogy a fordítás sem egyformán érintette az összes szereplőt. Hasonló esetekben mindig eszembe jut a színészek/énekesek kiszolgáltatottsága – a hatásosságuk milyen nagymértékben múlik másokon.)

Az előadás 110 perce nem tűnt igazán rövidnek, nem is lehetett egyszerű ezt akcióval kitölteni, és érzékelhetjük a koncepció mögött azt is, hogy a közönség feltételezett igényének akartak megfelelni. Túlságosan hozzászoktunk a pörgéshez, ahhoz, hogy mindig rengeteg inger ér minket, emiatt szoktak sokszor koncerteken is valami háttérvetítést alkalmazni, mert nem feltételezik rólunk, hogy érdekelne minket a zenekar+énekkar+ négy szólista látványa majdnem két órán át. Biztosan vannak, akik éppen ezért örültek is, hogy folyamatos mozgást láthattak a színpadon, sőt volt kivetítés is (önkéntesen jelentkezők arcait láthattuk az előadás egyik pontján, ahogy egymásba alkultak át). A nézők – ha akartak - kísérletet tehettek, hogy értelmezzék a látottakat, vagy a színpadképtől elrugaszkodva szabadon lehetett csak a zenére koncentrálni, amennyiben valaki nem akadt ki a koncepción. Tényleg nagyon nézőfüggő ez, hogy ki miként reagált. Sokan, akiket zavarni szokott a modernizálás, akár egy-két merészebb ötlet is néhány rendezésben, ezen a szabad asszociációkat kínáló, nagyon mozgalmas, akár képeskönyvszerűnek is mondható színpadi cselekvéssoron nem háborodtak fel, mert nem is akartak vele semmit kezdeni. (Nem is volt másik szcenírozott Messiás, amelyhez lehetett volna hasonlítani.)

80661629 2512456212211218 244686786524086272 nAz utolsó előadás után készült kép a szereplőkről. Amint látszik, a szólisták elvegyültek a kórus és a balettkar tagjai között, és ez a kép jellemző az előadásra is. Csapatmunka volt. (A kép Cser Krisztián fb-posztjából származik, és pótlólagosan került ide. 2019.12.30.)

A rendező hangsúlyozta, hogy nem a karácsonyi Jézus-történetet szerette volna megjeleníteni, amelyet egyébként az oratórium szövege sem mond el. Az volt a célja a mindenféle társadalmi helyzetű szereplők felvonultatásával, akik hol krémszínű egyen-hatást keltenek Szelei Mónika ruháiban, hol egy gyors mozdulat hatására részben kiszínesednek, hogy mind elgondolkodjunk, hogy nekünk mit jelent a messiás, a megváltás – „nem csak vallási értelemben”.

Az előadás ezt a hatását esetemben is elérte, gondoltam valamit nem vallási értelemben is a témáról, és végezetül ezt meg is osztom, bár ez magától az előadástól már egészen független.

Az emberek túl gyakran várják a segítséget helyzetük megoldására valaki mástól (konkrét embertársuktól, a vak végzettől/szerencsétől/istentől, stb.), és ebben az értelemben várják a megváltást éveken át. Nem feltétlenül merül fel, hogy esetleg a várt fordulatot ők maguk is előidézhetnék, az pedig pláne nem, hogy ennek a bekövetkezte akár ellenkezőképpen sülhet el: amit nagyon szeretnének, az kárukra is válhat.

Másfelől: vannak azok, akik feltétlenül szeretnének valakit (konkrét személyt/csoportot/nemzetet/világot) jobb útra terelni, mindenáron segíteni, akik – és ebbe Jézust is beleérthetjük – szinte kivétel nélkül csak haláluk után kapnak elismerést, és legtöbbször épp az a közeg/ember okozza a pusztulásukat, amelynek/akinek segíteni szerettek volna, de szükségszerűen megjárják akkor is, ha épp az életük nem forgott veszélyben.

Nem jó sem deus ex machinára építeni, sem hatalmas energiákkal a világjobbításra törekedni, ha valaki szép hosszú sikeres és a körülményekhez képest nyugodt életet akar. (Mindig az az arany középút jön elő, arra kellene törekedni. Nem mindig egyszerű.)

ÉS végezetül messiás-témában leírom Ady sorait, amelyek az előadás nézése közben jutottak eszembe. Sajnos, ez sem lesz túl optimista, de kommentben ki-ki megemlítheti, hogy neki viszont ezek helyett az előadás közben milyen (magasztos vagy kevésbé felemelő) gondolatai támadtak, mert talán most különösen igaz volt, hogy mindenki a saját előadását nézte.

Tehát egy Ady-cikk, még 1901-ből, tehát még abból az időből, amikor még nem volt országosan elismert költő, hanem főleg újságíró:

„Megnőtt a világ, megsokasodtak az írástudók és farizeusok. A három szent királyok elfeledkeztek utódokról gondoskodni. A Máriákat kórházba szállítják. Aki pedig bekerül a lelencházba, az sohasem fog hegyi beszédet tartani. Az istállók pedig, a világ istállói, telve vannak ordítozó marhákkal. Ezek között síró kisdeddé sohasem lesz az új megváltás embriója. Mert a szarvasmarhák között bajos mást megtanulni, mint a bőgést… A megváltás nem is volt teljes, nem is lesz teljes soha. Még annyira sem, mint ama názáretié volt. Ő még szűzen kapta a keresztet, hogy megdicsőülhessen. Őutána már nem jöttek fölkentek. Jöttek, jöttünk amolyan keresztelő Jánosok. Prédikáltunk, erőlködtünk, bolondoskodtunk. De annyi hit egyikünkben sem volt, hogy megfeszíttessünk. Nekimentünk a koponyánkkal a falnak. Vagy megszédítettük, vagy beszakítottuk. Lettek belőlünk mártírok, keresztes vitézek, égetnivaló poéták, elátkozott bölcseskedők, kisded reformátorok, mi egyebek. Messiás nem lett egyikünk sem. Nem is lesz soha…” (Egy cinikus ember meséi)

PS. Krasznai Gáspár hangolója megint nagyon szórakoztató volt, a közönséget most is megénekeltette.

PS. Az esemény plakátján és az Operaház fotóján túl, Izsó Gergő fb-posztjából használtam képeket, amelyek mellé pótlólag beillesztek még többet, amennyiben az Operaház nyilvánossá tesz előadásképeket. Akinek van további használható képe, megköszönöm, ha elküldi.

Címkék: Opera Kesselyák Gergely Erkel Színház Cser Krisztián Horváth István Schöck Atala Rácz Rita Anger Ferenc Csiki Gábor Zöldi Z Gergely Venekei Marianna Szelei Mónika

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6015369450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tetszikvagynem 2019.12.29. 01:09:46

Nádasdy Ádám szövege nemcsak helyenként, nemcsak a koloratúráknál, de egészében rettenetes, se a hangsúlyok, se a hosszú-rövid szótagok nincsenek jó helyen. Szinte nevetségesnek hangzottak a mesterkélt mondatok.

MakkZs 2019.12.29. 07:04:03

@tetszikvagynem: Fodor Géza még halála előtt talán fél évvel , amikor Kovalik Balázs Figarója kapcsán mentem hozzá konzultációra, nagyon hosszan magyarázta, hogy miért igen nagy probléma egy librettó lefordítása, tekintve, hogy a zene egy másik hangsorra írodott. Sorolt nekem pozitív és negatív példákat már használatban lévő munkákból. Nehéz kenyér. Viszont "szerencsére" nagyon sok ember nem figyelte a szöveget, mert nekem többen is úgy nyilatkoztak, hogy de jó, hogy magyarul volt.  Engem bizonyos áriáknál borzasztóan zavart, de tekintve, hogy tudom biztosan, hogy ez nem lehetett igaz a nézők többségére, ennél jobban nem akartam elragadtatni magam. Volt közben egy hét, hogy lenyugodjak. Közben meg az is eszembe jut, hogy a színház élő dolog, lehet tévedni, és az utolsó percben azt mondani, hogy nem hangzik jól, mindenki tanulja át angolra...- na, ez az, ami nem férhet bele. És még az is lehet, hogy az összes énekes és az alkotók annyira megszokták a szöveget, hogy ők maguk meg is szerették...Reménykedjünk, hogy ők nem szenvednek, tekintve, hogy eddig négyszer kellett ezt eljátszani.

MakkZs 2019.12.29. 07:05:33

@tetszikvagynem: és még egy: NAGYON köszönöm a kommentet. A legtöbb ember inkább hajlamos csendben tűrni, ha valami nem tetszik...A taps pedig azt a benyomást keltette, mintha mindenki pont egy ilyen Messiásra várt volna...