Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Szeptemberben igazán jól esett volna megnézni ezt az „új Tarnóczit az eredeti helyszínen”, ahova készült, ráadásul egy olyan színházban, ahol még sosem jártam. Salgótarján egyébként a fiatal rendező szülővárosa, és ez immár a negyedik munkája otthoni terepen. (A legutóbbi, Az eltört korsó nézhető volt Pesten is.)

A város mérete miatt nyilvánvaló, hogy itt túl hosszú szériát nem futhat egyetlen előadás sem, még annak is lehet örülni, hogy egyáltalán létrejöhetett a saját színház. A legjobb hír, hogy a Szkéné partnereként koprodukcióban hozták létre ezt az előadást, és így persze jóval hosszabb élete lehet, és eléri a megfelelő célközönségét.

 2019-09-19 AmitAkartok-Vizkereszt FOTO-KomkaPeter 074Kaszás Gergő abban a bizonyos sárga nadrágban

A pesti bemutatóról készült ez a nyomhagyó bejegyzés.

Tarnóczi Jakab korábbi munkáit és mostanára már kialakult szakmai presztizsét ismerve egészen biztosra vehető, hogy semmit nem rendez meg, amivel nincs közlendője, de az már a nézőn múlik, hogy mit kezd a látottakkal, az előadás szabad teret ad az értelmezésnek.

Néhány megoldása esetén persze ott marad a kétely, hogy ugyanígy hathatott-e az előadás Salgótarjánban, de a nézőnek úgyis csak az általa látott előadás az érdekes, és az őt ért hatásokat kell feldolgoznia.

A Vízkereszt bárhol és bármikor lehetne egy "kipipálós" előadás, amely Shakespeare vígjátékként bármikor kisegítheti a direktort, ha a nézőteret meg akarja tölteni. "Csak" jó színészek kellenek, akik rendkívüli ötletek nélkül is sikerre vihetnék. Nem véletlenül játsszák olyan gyakran. 1989 óta 41 félét említ a színházi adattár, és ezek közül én mindössze nyolc korábbit láttam, mert maga a darab olyan nagyon nem vonz. Mindig vagy a társulat, vagy a rendező miatt mentem rá. Jelenleg elsősorban a rendező által hozzáadott gondolatok érdekeltek, és ezeket markánsan is lehetett érzékelni azonnal az előadás első perceitől. Ez most "rendezői színházi" előadás, amely erősen épít a színészekre, és minden megoldásáról sejteni lehet, hogy nem öncélú.

A Devich Botond által tervezett díszlet Shakespeare üres színpadára emlékeztet, annyi változtatással, hogy a háttérben van egy forgóajtó, amelyről a nyári Tévedések vígjátéka azonnal eszembe jutott, annak is egy ilyen ajtó volt a kulcseleme, és ugyanúgy játszott benne Hajdu Tibor, akinek ez a két előadás együtt felérhetett egy Shakespeare-vígjáték kurzussal. Jó alany, megvan benne a szükséges rugalmasság és mozgékonyság is, Orsino hercegnek is jól elfogadható.

2019-09-19 AmitAkartok-Vizkereszt FOTO-KomkaPeter 008Ladányi Júlia és Hajdu Tibor

A forgóajtóról eszünkbe juthatnak egyéb bulvárdarabok is, a banális félreértés lehetősége is. Világítási szempontból is jobb, és feltétlenül érdekesebb, hogy ezen keresztül lépnek be a színészek, mintha csak úgy jönnének be a függöny mögül. Aki szeretne, tulajdoníthat neki szimbolikus jelentőséget is. (A szerencse is forgandó, és sokszor tényleg esetleges, hogy mi történik.)

Ennél a díszletelemnél jóval fontosabb a forgószínpad, és ez kifejezi a MINDEN MINDIG MOZOG gondolatot. Ez a folyamatos mozgás terhelést jelent, a színészeknek a helyben maradásért is dolgozniuk kell, nemhogy a haladásért. Nemcsak energiaigényes ez, hanem kellemetlen is, és nagyon sok zajjal jár, amit nem nyom el a folyamatos zene sem, amit Hunyadi Máté játszik, aki egyben az előadás zeneszerzője is. És még nem volt szó a ventillátorokról, amelyeket alkalmanként szintén bekapcsolnak.

Egy kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatban mindössze, és ez az értelmezést alapvetően befolyásolja: ugyan ennyire hangos-e a salgótarjáni forgó is, vagy az szinte hangtalan? Szándékos-e a zajkeltés, vagy elfogadták, mert mit tehettek volna, ha egyszer nincs mód egy néma forgót beállítani.  Ezeken a válaszokon sok múlna, mert ha a salgótarjáni forgó hangtalan, akkor nem állja meg egészen a helyét az a rendezői szándék, amelyet Tarnóczi Jakabnak önkényesen tulajdonítok a szkénés bemutató alapján. Amennyiben viszont az is ugyanilyen zavaró hangot ad, akkor azt gondolnám, hogy már ez az egész alap, a folyamatos zajok és zörejek a folyamatos mozgás szükségességével kombinálva alapvetően arra valók, hogy mind a színészek, mind a befogadók elé akadályt állítsanak. Ilyen a mi világunk, Illíria, ahol nem áll meg az élet, nem kellemes a létezés, sőt még nézni is rossz ezt, és a negatív hatásokat csak némileg tompítja az andalító zene. Állandóan küzdeni kell.

Az élvezeteket viszont mindössze néhány déligyümölcs képviseli, amelyből néhány szereplőnek egy gerezdnél is kevesebb jut, míg mások számolatlanul facsarhatják a narancsokat/grapefruitokat, még a saját szemükbe is akár…

Nem tudom, hogy mások miként viszonyulnak ahhoz, ha látják, hogy ennivalóval dobálóznak a színpadon – könnyen lehet, hogy ez akár civil érzelmeket is kelthet. Amikor azt látom, hogy grapefruit-lé fröccsen egy színész szemébe, bennem felmerül, hogy utána még játszania kell majdnem két órát, és muszáj-e valóban, hogy fájjon neki, nem lehet-e megoldás helyette valami másféle jelzés. De érteni vélem, hogy mi az oka.

A folyamatos kényszermozgás, zaj, grapefruit/narancslé fröcsögés ha nem is igazán durva effekt, de folyamatos – és ez kifejező. A színészeknek ehhez kell jó képet vágni, úgy tenni, mintha semmi gond nem lenne a feladat megoldása. Erőfeszítésük bár bravúr, de nem látványos, és nem is okoz nekünk örömet – mert minket, nézőket is zavarnak a felsorolt hatások. A maga módján ez is kegyetlen színház.

Ez az egész nekem most a mai magyar színházi élet metaforája, ilyen ez az élettér, amelyben talpon kell maradni a művészeknek, de feltehetően általánosságban is vonatkoztatható az életünkre, bár remélem, hogy lesznek, akik sosem érzik ilyennek a sajátjukat. Most ahogy belegondoltam tényleg, hogy milyen módon sérülne az én személyes életem, ha akár csak a független csapatok megszűnnének működni, akkor arra még inkább illene ez a kép. Nagyon sokkal nehezebb lenne a helyenként mókuskerékre emlékeztető élettempónkkal megbékélni.

Ahogy halad az előadás, annál kevésbé reméljük, hogy a forgás leállhat, az összhatás egyre nehezebben viselhető, és egy idő után még az eleinte kellemes zene is terhessé válik a monotonitásával. Változtatásra serkent MINKET, nézőket.

Mi lenne, ha tennénk valamit végre? – előbb-utóbb jó lenne, ha ez felmerülne sokakban.

A rendező által megteremtett környezetbe kerül maga a darab, amely tartalmazza a korábbi Shakespeare vígjátékok tipikus megoldásait, van benne félreértés, sőt a nagyon kevéssé hihető „ikres felcserélés” kliséjét is beveti még Shakespeare. Azt kéri, hogy fogadjuk ezt mi el, hogy két ellenkező nemű testvér ilyen módon összetéveszthető. (Azért a kedvencem az, amikor a végén összetalálkoznak, pedig nem túl régen voltak együtt a hajón, és alig akarnak egymásra ismerni.)

Azért, hogy az ikres sztorit eladják nekünk, nagyon szükségesek, bár mintha a szokásosnál még rövidebbek lennének a jelenetei Viola ikertestvérének, Sebastiannak, akit Kenéz Ágoston játszik, és az őt megmentő áldozatos hajóskapitánynak, Kántor Zoltánnak.

Láthatjuk, hogy az illír előkelők egyike sem kapja meg azt, amit akart (Orsinó nem kapja feleségül Olíviát, Olívia nem mehet férjhez Cézarióhoz), mindketten pótmegoldáshoz jutnak mindössze, és kompromisszum-készségükön múlik, hogy mindezt hogyan fogadják. Ebben az előadásban láthatóan megvan bennük az optimizmusra való hajlam, hogy annak örüljenek, ami valóban juthat nekik az életből, bár nem azt kapták, amit akartak. (Persze az is lehet, hogy magunk sem tudjuk, hogy mi a jó nekünk - most úgy látjuk, hogy így jártak jobban.)

2019-09-19 AmitAkartok-Vizkereszt FOTO-KomkaPeter 059

Rácz János, Bozó Andrea és Ágoston Péter éppen láthatatlanok - Kaszás Gergő: akinek éppen ölébe hullik a nagyság

Némileg belezavar az általános elégedettségbe, hogy Malvolio bosszúszomjas szövegét nem tudjuk csak úgy figyelmen kívül hagyni, nagyon is fenyegető ez a sértett hang, és már látjuk magunk előtt, ahogy később duplájára állítja a forgószínpad fordulatszámát, hogy legyen még nehezebb a többiek helyzete. Kaszás Gergő számára álomszerep ez, kihasználja a lehetőségeit, és egyértelműen az est legnagyobb sikerét aratja ezzel a karakterével. Lehet, hogy ebben korábbi alakításai is támogatták, mert sokan éppen miatta jöttek el a darabra, de a sárga nadrágos mitugrász házgondnok alakjában van annyi komikum, hogy nem meglepő, hogy ennyire hat.

Nagyon nem mellékes a darabnak az a gondolatfűzére sem, amely a Viola-Cézarió és a herceg közti beszélgetésekben bontakozik ki. Ki szeret mélyebben és szenvedélyesebben, egy férfi vagy egy nő? Ki az állhatatosabb, ki az, akinek csak a szája jár...- Még ezen is el tudunk gondolkodni, ahogy Sir Ábris, Orlando passzívan epedezik, illetve ahogy a nők, azaz Olivia és Viola energikusan küzdenek a szerelmükért. Ez a szerző véleménye, odaszúrása saját neme felé. Az persze a darab témájánál mélyebb kérdés, hogy ki hogyan tud ténylegesen szeretni.

Az említett rendezői megoldások és a körülmények igazán számítanak az előadásban, de ettől még a színészek igazán fontossá válnak, és nemcsak azok, akiket eddig már említettem.

vizkereszt4

Ahogy kell, a Vízkereszt központi szereplője Viola, aki Cézarióvá válva, végig elvileg felismerhetetlen, mindössze vonzereje marad meg, amely nőket és férfiakat is lenyűgöz. Ladányi Júlia egészen fiatal, de még annál is fiatalabbnak tűnik átlátszó tunikájában, amely még alsóneműjét is látni engedi.

Giliga Ilka jelmezei közül több is hozzáad az előadás kellemetlenségéhez, a színészek persze megszokták, hogy fehérneműre vetkőztetik őket különféle okokból, és legtöbbjüket ez nem is zavarja, hogyha ennek belátják a célját. Feltételezem, hogy más nézőben is felmerül, hogy mennyire vacak lenne így ott állni 150 ember előtt, és a folyamatos mozgás-zaj-grapefruit-effektek mellett ez még fokozni tudja a diszkomfort-érzetünket. (Nem, nem annyira irigyelhető egy színész, és még szó sem volt sokak teljes létbizonytalanságáról, akik független csapatokban dolgoznak...)

De visszatérve a színésznőre: Ladányi Júlia igazán csodálatos jelenség. Sugárzik belőle az ártatlanság, de mégis képes határozottan fellépni Orsino herceg követeként, bár annyira nem igyekszik meggyőzni a grófnőt ura állhatatos szenvedélyéről. Egyértelműen neki drukkolunk az előadás elejétől, szeretnénk biztonságban érezni.

Shakespeare-ről akárhányszor is elmondjuk, hogy úgy írta a darabjait, hogy legyen benne minden társadalmi rétegnek tetsző részlet, szól az írástudatlanoknak is, és a művelteknek is. Könnyen lehet, hogy az akkori néző sem szerette a darabok nem neki szánt jeleneteit, de elviselték ezeket más részletek humora, szellemessége, a közvetített érzelmek átütő ereje, vagy éppen egyes gondolatok mélysége miatt.

Bevallom, nekem nem tetszett, de más rendezések közül is csak igen kevésben tetszenek Sir Tóbi duhajkodós jelenetei, és azon se nagyon tudtam még eddig nevetni, ahogy Malvoliót kigúnyolják, még akkor sem, ha ráfér a leckéztetés. (A Falstaff különböző előadásai kapcsán szoktam ugyanezt leírni, sajnos ez a humor kevésbé érint meg.) A színészek persze egészen odateszik magukat, Mária - Bozó Andrea - vezetésével Sir Tóbi, azaz Rácz János, és Sir Ábris - Ágoston Péter mindent megtesz, hogy Malvolio nagyjelenete igazán emlékezetes legyen, alájátszanak neki.

2019-09-19 AmitAkartok-Vizkereszt FOTO-KomkaPeter 027

Hunyadi Máté és Pető Kata

Pető Kata, aki pár hete még Kurázsi mama volt, most gyönyörű grófnő, megértjük a herceg rajongását, és ahogy rá és Bozó Andreára nézünk közel egyforma fekete ruhájukban, amely mindkettőjüknek igazán jól is áll, azonnal látjuk, hogy ebben a házban nem lenne szükségszerű, hogy olyan szomorú legyen az élet. A két nő helyzete közti különbség nem jelenik meg túl élesen, és akár valóban összekeverhetőek is lennének, az világos, hogy mindketten vágynak a boldogságra, és a magukra erőltetett gyászt gyorsan le is tudják vetkezni, elég hozzá Cézario-Viola betoppanása.

Ez a gyors váltás elindít egy folyamatot, amely végén menetrendszerűen rájuk is köszönt a happy end, amelynek a jelentőségét azért mégsem szabad eltúlozni: Malvolio csak jelen van, és számolni kell vele...

Ezt gondoltam az előadásról, ti is gondolhattok róla, AMIT AKARTOK. Újra megnézhető a Szkénében január végén

PS. Komka Péter fotóit használtam fel a bejegyzésben.

 

 

 

 

Címkék: Szkéné Salgótarján Bozó Andrea Vízkereszt Kaszás Gergő Pető Kata Kántor Zoltán Ágoston Péter Rácz János Hajdu Tibor Hunyadi Máté Ladányi Júlia Tarnóczi Jakab Devich Botond Kukk Zsófi Giliga Ilka Kenéz Ágoston

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr215343810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.