Színházba hívtam egy régi barátnőmet, akivel jó pár évet lenyomtunk együtt a Mechwart-téren a gyerekekre felügyelve, és már régen láttam. A beszélgetés vége az lett, hogy én változtattam a terveimen, és vele mentem egy zártkörű előadásra, amelyet egy ismerőse vett meg.
Elég hihetetlennek tűnik, de léteznek olyan emberek, akik a saját baráti körüknek rendszeresen megrendelnek egész előadásokat, és ennek a gesztusnak köszönhetően jutottam el egy másik független előadás helyett Pintér Béláék Jubileumi beszélgetések című produkciójára, amelyet a januári premierje óta folyamatosan halogattam.
Az előadás furcsa összegzés-visszatekintés az elmúlt húsz évre, azaz a társulat fennállásának teljes idejére, és mivel kötődik a pillanathoz, feltehetően ez nem lesz évekig műsoron. Erről következik most egy rövid nyomhagyó bejegyzés.
Pintér Béláék első előadását 1999.11.02-án láttam, de akkor már társulatának több tagja más produkciókból ismert volt számomra, és így - bár lehet, hogy rövidlátásra vall - de A népi rablétet nem éreztem korszakos jelentőségűnek, és nem is fogott meg az előadás stílusa. Hosszabb szünet után mégis sorra néztem a legtöbb előadásukat, és ezt csakis amiatt tehettem meg, mert Pintér Béla az az egyik olyan magyar rendező, aki fenntartja előadásait amíg csak lehet. Húsz év alatt 24 darabot írt, ahogy ezt az előadáson is elmondta, és ezek közül 15-ről készült bejegyzésem ezen a blogon az elmúlt hat és fél évben, de összességében talán csak hat van, amelyiket sosem láttam. Lehetne jobb is az arányom, de mindig azt éreztem, hogy "a Béláékat" mindenki nézi, nekik teljesen biztosan nem kell ajánló, mert hónapokkal előre megveszik az összes jegyüket, éppen ezért nem gondoltam egész előadás megrendelésére a diákjaimnak sem, mert annyi az egyéni érdeklődő, hogy ezek mellett teljes képtelenségnek tűnik pl. egy Kaisers TV megvásárlása, amelyik például az egyik kedvencem közülük.
Viszont ez az előadás most nem a nézők szemszögéből néz rá a társulatra, talán egyedül őket/minket nem ér kritikai megjegyzés. Talán azért sem, mert fennállásuk kezdete óta valóban szilárd és lelkes rajongói bázissal rendelkeznek, akikre alapozva remélhetőleg át is vészelhetik a tao-megvonás óta kialakult, a független és magánszínházakat sújtó vészhelyzetet. Ettől az évadtól egy nagyobb térben is dolgozhatnak, az Újpesti Rendezvénytér újabb helyszínükké vált, és következő premierjükre („Anya Szeme Fénye”) három héten belül szintén itt fog sor kerülni, amelyik a Katonával együttműködésben készül és opera lesz a műfaja, akárcsak A bajnoknak.
Amit most látunk az erősen szarkasztikus és keserű ízű számvetés, amelyiket a tao miatt kialakult szükséghelyzet váltott ki, és azt, ami itt előttünk 75 percen át történik, úgy is vehetjük, hogy most ezúttal Pintér Béla mindenkit elküld a fenébe – mármint azokat, akik újabb és még újabb akadályokat állítottak a működése útjába. Lehet, hogy húsz év kitartó munka után már indokolt lehetne a révbe érés hangulata, már akár biztonságban is érezhetné magát.
Pintér Béla - innen a pálya széléről - egy szinte aszkétikus alkotónak tűnik, aki saját csapatával együtt kitartóan készíti egyik előadást a másik után, minden nap próbát tart még olyan előadásból is, amelyiket az előző három nap is lejátszottak, nem adja fel az igényességét, és mindeközben nyilvánvalóan nem jutott el odáig, hogy legyen egy saját színháza, ahol kizárólag a saját műsorát játszhatná. Ahogy figyelem őket, már tíz éve is tartottak ott, hogy ezt megérdemelnék, de nemhogy könnyebbé nem vált a helyzetük, még újabb megszorításokra is kényszerülnek.
Zenés-táncos jelenet az előadásból
Az előadásban a tao megszüntetése kapcsán Vidnyánszky Attila neve is felmerül, aki a másik olyan rendező a magyar színházi világban, aki leginkább ragaszkodik előadásainak életben tartásához, hasonlóképpen nagy energiákat fordított beregszászi csapata összetartására, és csak alig valamivel kezdte korábban a munkát, mint Pintérék. A két életutat összevetve hatalmas különbséget látunk, nagyon nincs rendben, hogy két tehetséges alkotó működési esélyei és támogatottsága között ilyen hatalmas szakadék tátongjon.
Az egész előadás a társulatvezető keserűségéről szól, aki nyilván már nem lát újabb lehetőséget arra, hogy a jegyárak még további emelésével próbálja a válsághelyzetet megoldani, és az egész leginkább egy valamennyire mégis artikulált üvöltésnek érződött.
Keretes szerkezetű az előadás, és úgy tesz, mintha nem is előadás lenne, pusztán a társulat elmúlt 20 évéről beszélgetnének. Persze, kilóg a lóláb, mert egy belső embert kérnek fel műsorvezetőnek, aki három előadásban már benne volt korábban, és ez ki is derül. Menet közben nagyon sok valós tény említődik, amelyek közül néhányról tudtam is, hogy tény, és ennek következtében hajlamos voltam a továbbiakról ugyanezt feltételezni.
Szabó Zoltán kérdez...
Külső szemlélőnek kicsit furcsa a műsor önostorozó hangvétele, ahogy Szabó Zoltán sorban teszi fel a kellemetlen és helyenként durva kérdéseket Pintér Bélának és színészeinek, és így kirajzolódik előttünk egy agresszív, kellemetlen zsarnok társulatvezető képe, majd ezt a kellemetlen beszélgetést megtöri egy még kellemetlenebb szürreális vízió, amelyben a hatalommal való visszaélésből szexuális erőszak is lesz, és elmondható, hogy még néhány ember megölése és feldarabolása a nézhetőbb jelenetek közé tartozik.
A kemény kérdésekkel és a durva jelenetekkel messzebb megy, mint bárki más menne, akit az ellenségének nevezne a társulatvezető. Olyan színházat tesz elénk, amelyet igazán rossz nézni, bár most is vannak zenés-táncos betétek, és a közönség rengeteget nevet is az előadás közben, de minden jelenet hangvétele szintén a csapat elkedvetlenedésére és depressziójára utal. (Mellékszálon megjegyzem: legkellemesebb egyetemista éveim emlékét idézi az „Előrelátó csecsemő”, így ezzel esetemben nem ér el elrettentő hatást az előadás, nagyjából ennek az elhangzása volt az előadás legderűsebb mozzanata számomra.)
Pintér Béláék korábbi előadásai is a magyar társadalom nagy bajairól szóltak, közelről nézve egyiket se mondanám megnyugtatónak, de most még azt se érezzük, hogy ezek a színészek most nekünk „szépen mondják ki a rettenetet”, és mehetünk szépen haza az előadásélményt dédelgetve. Nem, nem akarják feloldani a rettenetet, mert tényleg nagy a baj. Tényleg veszélyben van sok független alkotó létalapja, nagy veszteség lenne NEKÜNK, ha rákényszerülnének, hogy ezek után inkább civilként keressék meg a kenyerüket, mert színházzal nem megy.
Stefanovics Angéla és Thuróczy Szabolcs
Nem kellemes ez az előadás, sem a beszélgetés része, sem a vízió része, és azt hiszem, hogy nem véletlenül, hanem szándékosan ilyen. Nézzük őket, és nagyon nem szeretnénk azt hinni, amit muszáj, hogy még ez a csapat is veszélyben van. Pintér Béla itt van, nem ment külföldre dolgozni, a saját embereivel marad, tolják együtt a szekeret. Most találkozunk is néhányukkal, akik jelenleg a törzstagoknak számítanak ebben a folyton alakuló formációban. Itt van a kezdetektől és állandóan Thuróczy Szabolcs, aki legalább annyira alapköve az együttesnek, mint maga a társulavezető, és akinek az a személyes szerencséje, hogy filmeket is forgat. Thuróczy Szabolcs megélhetését biztosító külső munkákra az előadás is utal, nem éppen pozitívumként. Rajta kívül beszél még Enyedi Éva, Pintér Béla legközelebbi alkotótársa, dramaturgja, Stefanovics Angéla, Friedenthal Zoltán, Bencze Sándor, Roszik Hella és Terhes Sándor, akik Benedek Mari jelmezeit viselik Tamás Gábor díszletében. Kéménczy Antal pedig zongorán kísért a zenés betétek közben. Persze bennünk is felmerülhetett a többiek hiánya, de ez most a látszat ellenére nem egy felszínes ünneplés, hanem egy új előadás a jelenlegi tagokkal. Az előadásban rekordmennyiségű személyeskedés és bántás látható, a nyilvánvalóan létrejött feszültségek túlzó fokon jellenek meg, úgyhogy jó nézni, hogy utána a szereplők nyilvánosan is kibékülnek, megölelik egymást - kiemelődik, hogy ez mégis játék volt.
Igen, ez játék volt, színházi előadás, amelyik ugyanúgy egy műsordarab, de ettől függetlenül nyomasztó emléket hagy, és felhívja a figyelmet, hogy lépni kellene. Nagyon ideje lenne már rendezni a függetlenek helyzetét - a tao törvény után, ahogy az Átrium számon is tartja, több, mint 386 nap telt el... Jó lenne, ha kicsit másként tudnánk majd ünnepelni a Pintér Béla Társulat 40. évét.
PS. A Pintér Béla Társulat fotóit használtam.
