Az elmúlt napok koncertjeiről szóló bejegyzés második része következik. Témája az első részben felsorolt negyedik esemény: a Budafoki Dohnányi Zenekar "Kortárs Romantikusok 3.0" címet viselő hangversenye.
IV.okt.6. vasárnap – Budafoki Dohnányi Zenekar – Kortárs Romantikusok 3.0 – vezényel: Hollerung Gábor
Ahogy a Kálmándy-gála, úgy ez a koncert is hónapok óta fixen ült a programomban. Több más előadásról is lemondtam miatta, mert ahogy ez lenni szokott, ha az ember valamit nagyon akar, megkísértik, és végül az az érzése, hogy minden egyszerre történik a városban.
Előre mondom: aki erről a hangversenyről a hivatásos zenekritikus álláspontjára kíváncsi, akkor az írja fel magának az okt.12. szombat délelőtt 11 órát, ekkor fogja elmondani a véleményét Molnár Szabolcs a Bartók Rádióban az Új Zenei Újságban. Ez itt egy nem-szakember, mezei koncertlátogató észlelete.
Ezen az estén kevesen jöttek el a Zeneakadémiára, az emeletet nem nyitották meg, és a földszinten is maradt rengeteg hely. Hollerung Gábor ezért is nevezte bátornak a közönséget: a legtöbb néző általa ismeretlen darabokat nem szívesen hallgat, esetleg népszerű helyszínen ÉS ha ingyenes a program. (Az első részben említett hétfői koncert sem lett volna tele hasonló jegyárakkal, ebben biztos vagyok, de a régizene népszerűsítése talán még mindig egyszerűbb ügy, bár az sem könnyű.)
Még 2015-ben egy könyvtári NAVA-hallgatás során találtam rá véletlenül Gyöngyösi Levente Vanitas Vanitatum című miséjére, és azóta nagyon kevés hét telt el enélkül, nagyon megszerettem. (A szerző honlapján olvasható is, a kotta fent van.) Olyannak ítélem, amelyik akár lehetne koncerttermek rendszeres műsordarabja is, például a hamarosan következő őszi „Requiem-szezonban” akár menetrendszerűen előkerülhetne. Ennek csak akkor lenne létjogosultsága, amennyiben ügyesen egy nagyon népszerű darabbal párosítanák, amelyre alapból mindig megtelnek a koncerttermek - pl. a Mozart Requiemmel, amelyik nem is hosszú. Azt hiszem, hogy a kortárs zenei alkotások megszerettetése akkor lehet a leghatékonyabb, ha a közönség már ismert és szeretett művek kíséretében hallja az új műveket. Ez esetben ténylegesen el is megy a helyszínre, és rájöhet, hogy ezek az új alkotások is hallgathatóak. A Vanitas vanitatum sincs negyven perc, van benne hálás szoprán és basszus szóló, és persze kórus. Utóbbi lehet a gond: igényes és bonyolult a kórus feladata, akármilyen amatőr csapatnak nem biztos, hogy menne, és egy alkalomra luxus betanulni. Örömmel töltene el, ha ezek után ez a mise a BDZ repertoárdarabjaként működne, hiszen a zenekarnak Gyöngyösi Levente a rezidens zeneszerzője, így akár folyamatosan is műsoron lehetnének a darabjai.
Az én esetemben épp ez a mise volt a csalétek, és így találkoztam Kutrik Bence „Halhatatlan szív” című operájával is. Ez volt a koncert kezdő darabja, a menetideje 12 perc, és ahogy a bevezetőjében Hollerung Gábor el is mondta, a mű filmzenei motívumokra épít, kellemes volt hallgatni.
Egy thriller-operáról van szó, amelyik történetét könnyű átlátni, van benne két énekesnő, aki meghallgatásra vár, és ebből az alaphelyzetből kiindulva aztán két meglepetés is ér minket, és őket aztán pláne. Az előadás koncertszerű, de ehhez a történethez olyan nagyon nem is hiányzik a díszlet, elég hozzá a karmesteri emelvény elé helyezett három szék is. A két énekesnő szerepében Sáfár Orsolya és Balga Gabriella volt hallható, de ahhoz, hogy a történet működjön, kellett még egy némaszereplő, aki ezúttal Szelei István volt, az Operaház egyik sokat foglalkoztatott statisztája. (A később említendő Hunyadi-Operakalandban is többször feltűnik, többek között a záróképben is.) Nekem tetszett ez a darab, rá tudtam állni a zenére, meggyőző volt a két énekesnő játéka.
Orbán György új hegedűversenye követte ezt, amelynek szólistája a BDZ egyik koncertmestere, Gazda Bence volt, jó átkötés a két vokális mű között.
A szünet után következett a már említett mise, amelyhez szintén kaptunk előkészítő megjegyzéseket a karmestertől. Már többször írtam, hogy mezei nézők számára mennyire kellenek ezek a szórakoztató bevezetők is, ezek miatt IS olyan népszerű ez a zenekar. Így előre megtudhattuk, hogy egy, a mise szövegét folyamatosan pesszimista megjegyzésekkel megszakító prófétát fogunk hallani, és ez talán adhatott is valami támpontot azoknak, akik most találkoztak a darabbal először.
A hagyományos mise tételek most is megvannak – a Kyrie, a Gloria, Credo és a Sanctus -, megvan a mű alapíve. A kórus és a mondanivalója és a zene miatt is hozzájuk tartozó szoprán – akit ezúttal Zemlényi Eszter szólaltat meg - először könyörög, dicsőít, kinyilvánítja a hitét, ahogy ezt meg is szokhattuk más művekből is. A hívó ember bizonytalansága, lelkiismeretfurdalása és reménykedése is benne van, hogy még nincs veszve minden.
De jelen esetben ennél több is történik: a szerző kiemelt a Prédikátor könyvéből néhány mondatot, amelyekből erős pesszimizmus árad. A mű címe is erre utal „hiábavalóságok hiábavalósága”, amely azoknak ismerős lehet, akik Kölcsey hasonló című (Vanitatum Vanitas) versét még tanulták a középiskolában. Nem pontosan egyezik a cím sem, és a két mű csak az alapállítás közös forrása miatt hozható össze. Gyöngyösi Levente műve nem sorol példákat, nem indokol, nem válik terjengőssé a szövege. A prédikátor csak kinyilatkoztat, nem tűr ellentmondást. Egy megkeseredett, a világ dolgait látva mindenből kiábrándult embert látunk, aki még nem jutott el oda, hogy lemondóan legyintsen mindenre, nem vonul el egy lakatlan szigetre, de helyenként a figyelmeztetése a halálra és az utolsó ítéletre még szenvedélyes fenyegetésnek is beillik. (Préd 11,9: „Örülj, ifjú ember, ifjúságod idején! Menj, ahová húz a szíved! De légy tudatában, hogy Isten mindenért számadásra von.”) Az, hogy szimpatikus-e ez a figura, más lapra tartozik, a hallgató eldöntheti, de az biztosan átjön, hogy akar tőlünk valamit.
Ezen az estén (a 2011. október 4-én tartott Gyöngyösi Levente szerzői est után, pályája során másodszor) Cser Krisztián énekelte a basszus szólókat, akinek a BFZ-vel közös négy Bach-kantáta turnéján sok alkalma volt a prédikátor, azaz „megmondó ember” szerepébe bújni, és mindig látszott is, hogy mindezt szerepben teszi. Jól áll neki ez, mivel a prédikátorság hiteles tolmácsolásához nemcsak a szép árnyalatú hang jön jól, de ahhoz, hogy meggyőző legyen, még talán ennél is fontosabb a hang ereje és az énekes dinamizmusa. Mivel Cser Krisztián énekéből (általában is) hatalmas energiák áradnak felénk, hajlamosak vagyunk a hatása alá kerülni. Ilyen meggyőző erő kell egy prédikátornak. A kirobbanó energiák átjönnek még hangfelvételről is. Mendelssohn Paulus c. oratóriumában sose láthattam, csak hallottam, de az alapján is sejthető volt, hogy jól áll neki a prófétaság, ez IS az ő szerepköre. (Ha már Paulus: a művet október 26-án meg lehet hallgatni a Müpában a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar előadásában, ezúttal külföldi szólisták közreműködésével.)
Összességében elmondhatom, hogy az idei évadban ez a koncert abba a háromba tartozott, amelyiket a leginkább vártam, és be is váltotta a hozzá fűzött reményeimet. Ezek után még inkább remélem, hogy időben kész lesz az Eiffel Műhelyház, és februárban Gyöngyösi Levente Mester és Margaritája ismét megnézhető lesz.
folyt. köv.: Furlanetto estével
PS. Örömmel venném, ha lennének fotók, de nem találtam eddig. Amennyiben hozzájutok képekhez, utólag be fogom a bejegyzésbe illeszteni.
