Mi tagadás majdnem egy éve volt a Pelsőczy-Rába színészosztály zenés vizsgája, úgyhogy ma este már egy bejáratott másfél órás előadáson szórakozhattak a mezei nézők, akik rendesen megtöltötték a Hevesy termet.
A Lakásavató valóban szórakoztató előadás, amelynek tetten érhető egyik célja éppen ez: maga a játék az, ami igazán hangsúlyos, a feltehetően nagyon sok improvizációt rögzítő (a színlapon meg nem nevezett) - dramaturg-író úgy szerkesztette ezeket össze, hogy a diákok meg tudják magukat többféleképpen is mutatni, miközben mi nézők jól érezzük magunkat. Kortárs mű lett, érződik benne egyfajta vélemény korunkról, amely nem túl megnyugtató, de mégis sok benne a humor, és jól időzített a hallgatók dalolása is, amely van akinek jól áll, van akinek annyira mégsem, de a zenei betétek mellékesen mégis ritmust adnak az előadásnak.
Az alapsztori a színlapon is szerepel: egy pesti bérházban egy házaspár lakásavatót tart, amelyre sokféle ember érkezik. Ahogy sejthetjük, az este kissé zavarosan alakul.
A sokféle szerep jó lehetőség arra, hogy a hallgatók gyorsöltözésekkel könnyedén váltsanak. Az előadás végén már eltekintenek az öltözéstől, és akkor egy pillanatra ott állunk megfürödve, hogy most akkor kit is látunk, hiszen eddig belekapaszkodtunk a konvencióba. Színházban tényleg a ruha teszi az embert, és a másik ruha másik személyt jelent. De a konvenció felrúgása csak egy a számos csavar közül.
A jelmezek kitalálója ügyes munkát végzett, bár nem zárom ki, hogy a megjelölés hiánya azt mutatja, hogy a hallgatók maguk választották ki, hogy miben lépnek fel. (Nincsenek illúzióim a vizsgaelőadások anyagi hátterével kapcsolatban, ha ezt nézzük, akkor mintha a magyar színjátszás hőskorába léphetnének vissza a hallgatók, amikor a saját ruháikat hordják az előadásokban.)
"Mit vegyek fel? (a lakásavatóra)" - Gombó Viola Lotti és Rohonyi Barnabás
Az előadás elején rögtön két vitatkozó házaspárt látunk, akiknek a kapcsolata még alapjaiban nem ment tönkre, de az erózió folyamata már elindult. Míg Rohonyi Barnabás és Gombó Viola Lotti kettőse csak abban nem ért egyet, hogy legyen-e lakásavató, Tóth Zsófia és Lengyel Benjámin beszélgetésén érezzük, hogy már van mit a szőnyeg alá sepregetni. A férj dohányzása és alkoholizmusa tipikus probléma, és az egész darabon látszott, hogy a hallgatók rendre ilyen jellemző helyzeteket választottak a jelenetek kiindulópontjának, de a párbeszéd csavarásával, néhány vizuális vagy szövegpoén elhelyezésével, és persze nem utolsó sorban a sanzon/dalbetétekkel eltávolítják tőlünk, lekönnyítik azokat. Átmeneti feszültségoldássá válik számunkra ez az előadás, éppen szerkezete segít minket abban, hogy ne gondoljunk bele igazán mélyen abba, amit látunk. Érdekes élmény most is egészen hétköznapi szövegeket hallgatni, amelyek a színészek szájából egészen másként hallatszanak. Kit érdekelne pl. ez a mondat: „Kávét nem melegítünk.” – ezúttal pedig mélyebb jelentést is kap ez a megállapítás.
Kenéz Ágoston - Staub Viktória - egy "igazi" szerelmespár
Fröhlich Kristóf „nyelvművelő alkatú” figurája felélénkítő hatású, komoly inzultusnak tekinti néhány szó használatát, ezek után a néző el fog tekinteni attól, hogy valaha azt mondja, hogy „legoptimálisabb”, vagy a „kecsöp”, és nem fogunk egyenlőségjelet tenni a hypo és a sósav közé sem.
Az, hogy a nézőnek éppen melyik színész tűnt az összes fellépő (Fröhlich Kristóf, Gombó Viola Lotti, Kenéz Ágoston, Lengyel Benjámin, Major Erik, Samudovszky Adrián, Rohonyi Barnabás, Staub Viktória, Tóth Zsófia, Váradi Gergely, Veszelovszki Janka) közül a legérdekesebbnek, egyénfüggő, én mindenesetre örültem, hogy a szereplők többségét be tudom már azonosítani az osztály korábbi vizsgái miatt is.
Nagy Zsófia "másik házassága" - Samudovszky Adriánnal
A sanzonok között voltak számomra ismertek („Ma este nem gondoltam rád…”- Ruttkai Évával van a fülemben), és olyanok, amelyeket sosem hallottam korábban (a pingvines és a Don Pedrós pl.), és szívesen megemlítettem volna a zongorista nevét is, akinek a szerepe nem elhanyagolható – feltehetően a betanulásban is erősen tudtak rá támaszkodni.
Ha beleélem magam egy most huszonéves színészhallgató helyzetébe, akkor elég szép nagy problémákból és feladatokból álló csomagot látok a vállain. Nem elég, hogy a mesterség alapjait el kell sajátítaniuk, emellett nemsokára megfelelő munkát is kell szerezni, egzisztenciájukat megalapozni, és erre jön rá, hogy be kellene illeszkedni a többi ember közé is, megfelelő társat találni, nem elszigetelődni. Ezekről az utóbbi kérdésekről szól leginkább az előadás, ez most nem a Színészbeszéd, amelyben a hallgatók színész-mivolta dominált.
(Vannak persze olyan színészi helyzetek, amelyek miatt érezzük, hogy nem könnyű pálya ez: amikor valakit egy kollégája vízzel leköp, annyira nem irigyeljük, de persze értjük, hogy szükséges az előadáshoz.)
Vonatozás: Kenéz Ágoston - Fröchlich Kristóf - Samudovszky Adrián
Persze a felvetett bajok érintik némi eltéréssel a civileket is, és erősen foglalkozás (és családi háttér) függő, hogy kinek mennyivel könnyebb vagy nehezebb, viszont a színészeknek a folyamatos önmegfigyelés kötelező, és ez a látottak azt mutatják, hogy tisztában vannak azzal a közeggel, amelyikben élnek-élünk. Másfél órában láttunk egyfajta vázlatos véleményt erről, és utána kilépve a teremből még egy kicsit gondolkodhatunk azon, hogy tényleg ennyi az élet, vagy azért mégsem…
Ps. Éder Vera fotói az Ódry Színpad facebook oldaláról származnak.
