Nyilván túl jó előadásokra sikerült az elmúlt napokban vinni a fiamat, aki még mindig a Velencei kalmárról és Varga Ádám Túlélőjéről beszélt, miközben mentünk csütörtökön az RS9 felé. Mondtam neki ugyan, hogy ez biztosan nem neki való, de nem engedett el egyedül…
Csáki Rita rendezését mégis mindketten nagyon szerettük – ennek a kicsit bővebb kifejtése következik.
Kassai László - Jászberényi Gábor - orvos és betege
Attól tartok, hogy sok színházi törzsnéző sem járt még a Rumbach Sebestyén utca 9-ben, de a fiamnak a hely már nem volt új, sőt jó emlékeket idézett fel benne a „De mi lett a nővel?” c. előadásnak köszönhetően. Ahogy mindenkire, rá is hat a színészek közelsége, és még az is, hogy kevés a néző teltház esetén is, tehát sokkal személyesebbnek érzi az élményt.
A tizenegyes kórterem ismét egy kortárs magyar darab, Tóth Tamás írta, és máshol nem látható.
Az RS9 pincetere ezúttal most a szokványostól eltérően van berendezve. A hosszanti fal egyik oldalán ülünk mi nézők, két sorban, és bár a másik oldalon is van két nézői szék, ezeket most senki nem foglalta el, feltehetően azért sem, mert felmerülhetett mindenkiben, hogy mi van, ha az is a színpad része, másfelől talán azért sem, mert azt azért senki nem szeretné, hogy ő is beleessen minden nézőtársa látókörébe.
Túl sok néző persze most sem fér be ide, és marad néhány üres hely is, de az, hogy majdnem tele van, miközben a színháznak semmilyen forrása nem áll és nem is állt rendelkezésre marketingre, jelzi, hogy ebben az egyébként 2016 novemberi bemutatóban még van tartalék.
A játék leginkább két jól elkülönített térben zajlik, a bal oldalon van egy iroda, a jobb oldalon pedig egy háromágyas kórterem. A címből sejteni lehetett előre a kórházi témát, de ezen túl semmit, bár a Hatos számú kórterem, Csehov novellája azért bevillanhat többeknek is. Egy zárt osztályon vagyunk, elmegyógyintézetben, és szinte percek alatt megtudjuk, hogy az egyik beteg szökése a téma. Ennél többet kapunk, mindhárom beteg élettörténetébe beavatást nyerünk, sőt kicsit a háttérszemélyzetet is megismerjük, akiknek szintén nem egyszerű a sorsa.
Az elmúló héten nagy dózist kaptam az elmegyógyintézet-témából, a Kakukkfészekkel is összevethetném a látottakat, amelyre másnap egy elmaradt előadás miatt estem be váratlanul. (Nemsokára arról is külön bejegyzés következik.)
Elmebeteget játszani (vagy valakit, aki annak tetteti magát) megszokott színészi feladat, és ahogy a két előadásban is láttam, a legtöbb a szemeken múlik: ki hogyan néz/mered maga elé, mennyire sikerül a csillogást eltompítani.
Kathy Zsolt és Makray Gábor
Ezen az estén nekem tetszett a három páciens, a bukott médiasztárt játszó Kathy Zsolt, aki a legdominánsabb volt, aki a megtanulható szöveg legnagyobb hányadát mondja, és aki még mindig újabb terveket kohol, és inkább fantasztának látszik, mint őrültnek. A két csendesebb betegtárs mellett jó, hogy van egy, aki időről időre felélénkíti a történéseket, ő az előadás akkumulátora.
A három pácienst persze akkor is nézhetjük, ha éppen az irodai jelenetet kellene figyelnünk, emiatt sem rossz, hogy nem a szokásos módon rendezték be a színpadot. Persze az egyik beteg, Lucienne, aki figyelmünk centrumában van, nem sokszor mozdul, de amikor igen, akkor az önmagában is rendkívüli esemény. Jászberényi Gáborban megvan a szuggesztivitás ahhoz, hogy elhiggyük neki a katonát, aki magát Szent Mártonnak képzeli, és a törékenység- is, amellyel az anyjával szemben még mindig gyerekként viselkedik. Elég erős-e a hitünk ahhoz, hogy segítsünk magunkon is, ne csak másokon? - Ez a kérdés komolyan felvetődik az előadásban. (Egyszer jártam egy dunaújvárosi Háy János előadáson, akkor is láttam már centrális szerepet játszani, és nem bántam, hogy hosszabb idő után most megint ráakadtam.)
A harmadik beteg, aki habitusát tekintve kettejük között van, a drogfüggő zongorista szintén nagyon alkalmas választás, és Makray Gábor nevét is megjegyzi az, aki az előadásra betéved. Még azt is elhiszem neki, hogy férfiként is felkelti az őt ápoló határozott orvosnő figyelmét, akit Zernovácz Erzsébet személyesít meg. Utóbbin látjuk a szeretethiány nyomait, hiába rejti, és kicsit drukkolunk is, hogy valami happy end féle ki tudjon alakulni.
A kezeléseket irányító orvosról szintén kiderül, hogy neki is van feldolgoznivalója – így kerek a történet, hogy látjuk, mentálisan egészséges ember kevés lehet, esetleg a nagyon emberséges ápoló – Tóth Zoltán – az, aki elnyeri szimpátiánkat. Kassai Lászlónak jól áll az újabb orvosi szerep, az Egy doktorkisasszony naplójegyzeteiben is orvossá válik. A kórház igazgatójáról, akit Pelsőczy László játszik, tudunk meg a legkevesebbet, pusztán azt érezteti velünk, hogy a támogatásra rá vannak szorulva, így nem feltétlenül a szakmai meggyőződését követi.
A három beteg, három sors között sok az összefüggés, különösen a két gyámoltalanabbnak látszót együtt nézve fedezhető fel, hogy mennyit számít a szülői elvárás-ráhatás, mennyire meg tudja mérgezni valakinek az életét éppen az anyja, még akkor is, ha mindezt a legnagyobb jószándékkal teszi.
Annyira nem is burkoltan jelenik ez meg, a nézők többsége nyilván könnyen eljut oda, hogy elítélje az anyát, akit Málnai Zsuzsanna játszik, de a továbbiakban már nagyon nézőfüggő lehet, hogy mennyire mehet mélyre a hatása. Másként működhet ez azoknál, akiknek nem volt hasonló gyerekkori élménye, mint akik a saját történetüket látják megelevenedni. Ha egy betévedő néző netán éppen hasonló módon próbál „embert nevelni a fiából, abból a szerencsétlenből”, azt eléggé pofán csaphatja a történet, de bízzunk benne, hogy ilyenek kevesen vannak, akik minden áron saját képükre akarják formálni a gyermekeiket.
Persze nem csak az anyai elvárásokhoz szoktunk igazodni, de hasonlóan hat ránk a társadalmi nyomás, a főnökünk, sőt a tágabb környezetünk vélt vagy valós elvárásai is. Az előadás erről is szól, és persze arról is, hogy végül a külső kényszer hatására miként tudjuk saját körvonalainkat kialakítani, sikerülhet-e ez egyáltalán, kompromisszumokat is bevállalva, hittel vagy anélkül. Hátha megoldható ez elmegyógyintézeti kitérő nélkül is…
PS. Az RS9 Színház képeit használtam.
