A legtöbb néző szeretne olyan előadást látni, amely happy enddel végződik, de ha nem, legalább valamiféle kölcsönös szerelmet, idillt (legalább időlegesen), ha ez a hétköznapok olyan ritka, de a színház még sem csinál mást, csak tükröt tart nekünk, szembesít a kellemetlen valósággal, és néha mindennek a tetejébe ehhez nem drámát használ fel, hanem például egy regényt. Az alapanyag nem mindig a legalkalmasabb, ugyanakkor az alkotókat is meg kell érteni, ha valaki évtizedekig foglalkozik színházzal, előbb-utóbb valami újat szeretne nekünk mutatni.
Ez az előadás is ilyen, egészen új színpadi szöveg, amely valószínűleg a rendező, Lábán Katalin munkája, aki Füst Milán 1932-ben írt "A mester én vagyok" című kísérleti regényéből állította össze, és annak alcímét használta.
Az elkészült előadáson látszik az eredet, a naplóírás szituációja nem marad el, sőt éppúgy visszatér rendszeresen, ahogy a háromszáz oldalas regényben is említődik lépten-nyomon. Amit látunk, az a regény esszenciája, jóval kevesebb a kitérő benne, de még így is túl soknak tűnik az a másfél óra, ameddig tart - kicsit tömörebben még hatásosabb lehetne. „Mindennek van eleje, vége is" - hangzik el a regényből idézve, de jelenleg azt érezzük, hogy vége nem is egyszer van, bár ez nem idegen a történettől.
A főszereplőnk egyszerre több férfival folytat különféle viszonyt, "zegzugos az élete", jönnek a zökkenők egymás után, a szenvedés és az útkeresés is folyamatos, így tarthatna még akár tovább, vagy vége lehetne szinte bárhol. A szöveg csak helyenként drámai, de emlékeztet a való életre, amely tele van nekibuzdulásokkal, elakadásokkal, reménytelen ügyekért való küzdéssel. A doktorkisasszony is néha fellelkesedik, majd elkeseredik, a tragédiák a földbe döngölik, majd talpra áll, és ahogy a folyamatos önelemzés közben megjegyzi: olyan ez, mint amikor egy gyerek nagy betegségen esik át, teljesen meggyógyul, de más lesz utána. A világot is folyamatosan figyeli és leírja naplójában, viselkedésében egyfajta - meglehetősen bátor - női magatartás nyilvánul meg, de felmerül még más lehetőségek sora is kapcsolatai által. Mit jelent nőnek lenni? – teszi fel konkrétan is a kérdést, és látjuk, hogy az 1930-as évek elején - egy férfi író - feltétlenül úgy látja, hogy egy nő sorsára, életminőségére nem a saját hivatása, hanem a férfiakból kiváltott reakciók hatnak legjobban. Ahogy nézzük az előadást, helyenként az a benyomásunk, hogy hiába telt el száz év a történet ideje óta, a helyzet olyan sokat mégsem változott.
Bécsben, illetve egy Bécshez közeli szanatóriumban játszódik a cselekmény, mégpedig az I. világháború idején. Valószínűleg éppen az évforduló adja a bemutató apropóját, és mind a regényből, mind az előadásból átjön ez, de mégsem a korrajz válik elsődlegessé, hanem a főszereplőnk magánélete és a hozzá kötődő emberek. A világpolitikai események, amelyek sorsát befolyásolják (katona az egyik szerelme) csak a kihatásuk miatt válnak mégis fontossá. Az előadás ezt hangsúlyozza, mégpedig egy rövid videó bejátszásával még a cselekmény megkezdése előtt.
Füst Milán minden szereplőben magát, illetve énjének egy- egy részletét írja meg, és a történet hangulatában, a szereplők viszonyaiban más Füst Milán művekre is asszociálhatunk. Eszünkbe juthat emellett Tóth Árpád "jeges űr"-je, az emberek közötti kapcsolódás lehetetlensége. "Az élet örök hidegében" a szereplők szenvedélyesen és viszonzatlanul sóvárognak egymás iránt, de persze, ahogy Csehovnál is, minden viszony kilátástalan, egy-egy boldog pillanat jut néha a sok szenvedés közepette. A naplóírás pedig a sok vergődés kivetülése.
Az előadás másnapján azonnal elkezdtem olvasni a regényt, és így a befejezés után - most már öt nap távlatból is - csak azt tudom mondani, hogy Kadlót Zsófi nagyon jó választás a szerepre, neki elhihető ez a kettősség, hogy egyszerre képes szenvedélyesen foglalkozni szerelmeivel és orvosi hivatásával, miközben elemzi önmagát.. Éppen az a "tűzön-vízen által élő" ember, amilyennek magát látja a regénybeli szintén Zsófi. Rengeteg szövege van, több mint mindenki másé együtt, és jól győzi, és már most - a negyedik nyilvános előadáson - egészen a sajátjaként mondja. Elviszi a vállán az előadást, szerethető és érdekes marad végig. Korpics Móni jelmeze - vörös ruha, amelyre néha orvosi köpenyt húz - jól jellemzi.
A regényben nagyon sok mellékszereplő merül fel ideig-óráig, ezekből néhányat eljátszik Álmosd Phaedra és Kovács Andrea, de náluk lényegesebbé válik négy férfi, akikhez a doktorkisasszony különösen kötődik. A négy férfi egyben négy típus, a megbízható és támogató főorvos, akire számítani lehetne: Kövesdi László, a könnyelmű nőcsábász gróf, aki majd huszárkapitányként elmegy a frontra: Benkő Bence, Georg, a kolléga, egyben az "elérhetetlen férfi" örökös nyugtalanságot keltő tipikus példánya, akitől nem lehet szabadulni soha, aki "mihelyt megkínálod azzal, amit óhajt, elveti": Kassai László. Utóbbi esetben nyilván praktikus okból a rendező eltér az író által leírt karakter jellemzőitől, hiszen a szereposztást nyilván meghatározta az is, hogy milyen színészek állnak a rendelkezésére.
A férfiak mezőnyében toronymagasan kiemelkedik a negyedik, a titokzatos, néha félelmetes, egyszerre kedves és taszítóan agresszív uzsorás-régiségkereskedőt alakító Koleszár Bazil Péter. Játékát telitalálatnak éreztem.
Az RS9 intim tere, ahol díszletként most is csak néhány bútort használnak, alkalmas az előadás megvalósítására - segít a lényegre koncentrálni. A megvilágításukért Csáki Rita a felelős, aki a nagyszerű CsRSnyésben színészként is látható volt.
Az előadás alkalmat ad arra is, hogy ráébredjünk, hogy milyen régen is olvastunk Füst Milánt (IV. Henrik, Nevetők, Feleségem története és az "Ez mind én voltam egykor" - számomra ezek a művek jelentették a szerzőt leginkább), de arra is mód van, hogy saját emberi viszonyainkat átgondoljuk, nem ülünk-e mi is valami hasonló pókhálóban, mint amit itt másfél órában megmutattak. Nincs kizárva.