Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Kevés a kortárs magyar darab, és örülni kell, ha az ember belefut egy olyanba, amelyik ráadásul megél a színpadon is. Az RS9 és a Formiusz Színház közös előadásának szövegét e színházak oszlopos tagja, Csáki Rita írta, aki rendezőként is jegyzi a produkciót.

Az RS9 műsorfüzetét végiglapozva mindenki megállapíthatja, hogy ez a repertoár számtalan újdonságot tartalmaz, itt nem a jól bevált és közismert klasszikusok újabb változataival találkozik a néző, helyettük sok az ismeretlen szerző, színész és társulat, tehát, aki változatosságra vágyik, jól teszi, ha kipróbálja ezt a helyszínt is.

60168629 2475758575768884 6637600883402080256 nMérai Kata, Bacsa Ildikó - a két feleség

A történet alaphelyzete nem kihagyható, de nem fogom részletezni, hogy miként fejlődik ki, mivel bízom benne, hogy lesz, aki bevállalja, és legyen annak is meglepetés.

Adott egy ház, amelynek a tulajdonosai évekkel ezelőtt elváltak, és több mint nyolc éve már nem élnek együtt. A volt feleség kezdeményezi a ház eladását, és a holmi kipakolása céljából most régi életük helyszínén találkoznak. A férjet önszántából elkíséri új felesége is, majd feltűnik még egy ember, aki viszont az asszonyhoz kötődik…

Egy ilyen helyzetben benne van a dráma, mind a négy szereplő számára adott a traumatizálódás lehetősége. A jelenben mindig ott vannak a múlt nyomai, de nem jönnek elő nap mint nap, életünk egy-egy nehezebb korszaka, fájdalmas emlékek eltemetődhetnek, és próbálhatunk a jelen gondjaira figyelni. Ez a művelet, a régi közös otthon kiürítése viszont nem történhet meg fájdalom nélkül, még egy „sima” költözés is ilyen, amikor minden családtag együtt mozdul el. A sebek feltépődnek, és másfél órán keresztül nyomozva megtudjuk mind a négy szereplőről, hogy mi bántja, és fokozottan kiderül ez a házukat éppen felszámoló házaspárról.

Egy régi házasság különböző korszakai merülnek fel, illetve az azóta megkezdett külön életek problémái is, amelyek lazán mégis kapcsolódnak a múlt megoldatlanságaihoz, ahogy az a pszichológia könyvekben is meg van írva.

Ami nagyon lényeges számunkra: a legelső jelenetben, amikor a volt feleség megérkezik, a két ember egymást melegen megöleli, és az lesz az első benyomásunk: most olyan emberek találkoztak, akik között igazi szeretetkapcsolat van. Ugyan ezt az első két percet szinte az egész további darab próbálja megkérdőjelezni, de mégsem tudja elfeledtetni: ez lenne az alap, amely adott, amelyre a házasság épült 17 évvel korábban. Ugyan megtudjuk, hogy ki mit és hogyan rontott el, mitől esett szét az életük, de az első benyomást nem veszítjük el: ez nem lett volna szükségszerű, és bennünk is ott bujkál a gondolat, hogy még talán visszaépíthető. A szerzett tapasztalatokból a szereplők is tanulhatnak, érezzük az esélyt, hogy a jelenleg még nem egészen működésképtelen újabban kialakított viszonyaikat legalább egy jobb vágányra tudnák terelni. De lehet ez az előadás figyelmeztető jel nekünk, nézőknek is, hogy lépni kellene. A jobbfajta előadásokat természetszerűleg eleve azért hozták létre, hogy minket életünk megváltoztatására rábírjanak, és ez alkalmas is arra, hogy ennek apropóján párok a saját kapcsolatuk döccenőit is megpróbálják elsimítani, amennyiben együtt mennek el megnézni. Az RS9-ben nem is ez az egyetlen ilyen alkalom,  a párkapcsolati krízis bemutatása kiemelt témája a színház alkotóinak, ahogy életünk egyik kulcskérdése is ez.

59849232 2475758699102205 1463716548010049536 nDe mi legyen a régi esküvői ruhával? - Kassai László, Kathy Zsolt, Mérai Kata

Az előadást nézve, ahogy a titkolózó ex-férj jelenlétében összetalálkozott a régi és az új felesége, az új asszony kínjait nézve eszembe jutott (igen, már megint) a Kékszakállú herceg vára, amely kapcsán nem is régen négy részes párterápia-sorozatot hallgattam meg. Nem egyszerű tudomásul venni, hogy a társunknak volt másokhoz is köze, és az még nehezebb, ha az is kiderült, hogy a régi kötelék még nem szűnt meg, sőt esetleg még erősebb, mint az új. (Az előadásban fokozatosan derül ki számunkra is a múlt, így egy jó ideig azt is gondoltam, hogy a régi asszonyt az új miatt hagyta ott a férj, és így még a csütörtöki este is bevillant – A hős, benne Déianeira sorsa -, de aztán persze kiderült, hogy nem ez a jó nyom.)

A tanulság nyilván az, mint annyi más darab esetében is: minden kapcsolat FOLYAMATOS gondozásra szorul, 0-24-ben, nem lehet leállni, és a házasságkötéskor azt mondani, hogy itt a boldog vég, minden rendben van. Energiát-időt kell ráfordítani, és folyamatosan örülni annak, amink van. Nem egyszerű ezt megvalósítani, az emberi természet hajlamos mindenben a hiányt látni, arra vágyni, ami nincs és nem képes eléggé értékelni azt, ami viszont megadatott. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, s ami van, széthull darabokra” – ez a legtömörebb összefoglalása továbbra is a legáltalánosabb hozzáállásnak. Csak akkor működhet minden, de ezt a hajlamunkat nem tévesztjük szem elől, és foglalkozunk a számunkra fontos emberekkel, mert a házassági anyakönyvi kivonat önmagában nem garancia semmire. Az előadás résztvevői spontán módon léteztek, a megromlóban lévő házasságukat lényegében elengedték, és most a romeltakarításkor persze a régi fájdalmakat tetézte még az új: mindezt tudatosítani is kellett, és mindkét fél hibás volt benne.

Az előadás nagy előnye, hogy az este túlnyomó részében természetesen bomlik ki a felvázolt helyzet, valódinak érezhetjük a szereplők viszonyait, és már-már azon kezdtem gondolkodni, hogy hátha a saját életükből vett történetet színeznek ki nekünk. (Ha valami egészen mindegy az az, hogy van-e megtörtént eset a darab hátterében, mert akár lehet, sőt a nézőtéren esténként többen is ülhetnek, akiknek van a háta mögött már egy vagy akár több megromlott párkapcsolat/házasság. A mai világban az lenne a meglepő, ha egy ilyen néző sem ülne be, akit személyesen ne érintenének mélyebben a látottak.)

A társulat által jegyzett díszlet nem túl bonyolult, egy nagy amerikai konyhás nappaliban vagyunk, ahol a költözéshez elő vannak már készítve a dobozok, van egy asztal, amit körbe lehet ülni és oldalt van a konyhapult. A szereplők az előadás elején spagettit esznek, és az előadás nagyobb része alatt érezzük is a szósz markáns szagát – ennyire valóságosnak tűnik a helyzet. Ugyan a pakolást is ábrázolják néhány felvillanásszerű, kimerevített képben, de ez valóban csak jelzésszerű, a kezdőképhez képest nem változik sokat a dobozok száma, de tudjuk, hogy nem ez a lényeg. És az sem, hogy amikor egy szereplő kimegy egy cigarettát elszívni, az arra ráfordított idő mennyire valóságos. Szinte az.

A négy színész közül Kassai Lászlót viszonylag sokszor láttam, mindig az RS9-ben, és a jelenléte most is jól esett. Egyedül az ő alakjához kapcsolódott humor, és erre nagy szükségünk is volt, mert nevetés nélkül kibírhatatlannak tűnik akármilyen előadás egy idő után. Nagyon jól jön nekünk ez a berlini színész, aki később érkezik, és felélénkíti a cselekményt, egyben új szemszögből látjuk a régi feleséget általa.

Az új feleség szerepét Bacsa Ildikó játssza, aki egy időre eltűnt a színházakból, egészen fiatal korából emlékszem rá elevenen, de ahogy a port.hu-n megnéztem, egy jó ideje már ismét játszik, csak olyan helyszíneken, ahol meg én nem voltam mostanában. Hiába, elég sokrétű a magyar színházi élet, még a pesti teljes kínálat sem átlátható.

Jelentős mutatványnak érzem, hogy sikerült ebben az előadásban úgy megmutatni mindkét feleséget, hogy érezzük a kettejük közti hasonlóságot is, megértjük, hogy miért választotta őket a férj annak idején, és mindkettő szimpatikussá válik számunkra. Átéljük az új asszony fájdalmát is, aki most jön rá, hogy a férfi múltja nem volt még lezárva, és talán ez az akadálya annak, hogy újabb gyerekek születését tartsa szükségesnek. Bacsa Ildikó érzékeny, finom jelenség, és értékeljük erőfeszítéseit, ahogy férje első feleségével jó viszonyba akar kerülni. Az előadás vége felé el is jön az a pont, amikor a két asszony közös álláspontra helyezkedik, és ezt nagyon könnyen megértjük.

59592705 2475758539102221 4569816053000962048 nBacsa Ildikó, Kathy Zsolt

Mérai Kata nekem egészen új élmény volt, rácsodálkoztam. Azt éreztem, hogy egészen ráírták a szerepet (lehet, hogy tényleg), mindenesetre ez az öntörvényű, titokzatos nő, aki minden érzését és gondolatát igyekszik magában tartani, megszületett általa a színpadon. (Utána néztem, tévéből közismert, de hát én 1988 óta nem nézek tévét.) Azt is éreztük, hogy a Kathy Zsolt által játszott férj még mindig nagyon szereti, és azt is, hogy miért, sőt ennek az érzésnek a bonyolultságát is. Az elmondottakból utólag minden világossá vált, hogy mehetett el két egymáshoz tartozó ember ilyen könnyen más-más irányba, részben a külső körülmények, részben a saját alkatából következően, törvényszerűen.

Ugyan nyilvánvaló, hogy a történet mögött ott van a didaktikus cél, mi ne essünk hasonló csapdákba, de a színészek és a rendezés érdeme, hogy az idő 90%-ban nem éreztem, hogy olyan nagyon kilógna az a lóláb. Kilencven perc alatt megismertünk, kicsit meg is szerettünk négy embert, a saját problémáink helyett az övékén kezdtünk el gondolkodni. Érdemes volt, nem a nyom nélkül elillanó előadások közé tartozik a Végkép.

PS. A képek a színház FB-oldaláról származnak

Címkék: RS9 Kathy Zsolt Kassai László Csáki Rita Mérai Kata Bacsa Ildikó Formiusz Színház

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr914821748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.