Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Szerdán a Hunyadin, szombaton pedig két előadáson jártam Miskolcon, és most az Ünnep után a másodikról, az Agavéról is elkészült az ajánló, miközben egy hét elteltével egy újabb sűrű napot tervezek Miskolcon erre a szombatra is (Álom luxuskivitelben, Kilépő és Három nővér van tervbe véve).

Előre jelzem, hogy ez egy hosszabb személyes kitérőt is tartalmazó rövid bejegyzés lesz, egy miskolciaknak Miskolcról szóló előadásról, amelyiket semmiképp nem tudtam kihagyni született miskolciként.

51421282 2780883521936851 1512888155408171008 n.png

Mikó Csaba nyilván a színház felkérésére írta új darabját, az Agavét. A színlap összefoglalója – a darab miskolcisága - azonnal megszólított, és éppen ezért nagyon örülök, hogy az előadás kiválasztása után két nappal már a Játékszín nézőterén ülhettem. (A színlap utal a Kékszakállúra is - de ha nem tenné, pont ennek az előadásnak a kapcsán nem jutott volna eszembe, bár szinte bármiről be szokott ugrani. A múlt, mint téma annyira általános, hogy a takargatása mégsem csak a Kékszakállú hercegek kiváltsága, bár ők a specialisták ebben.)

Ami azt illeti, sok megjegyzést olvastam, amely mind arról szól, hogy a vágányzár miatt milyen lehetetlen dolog most Miskolcra utazni. Tény, ami tény, ha valaki tömegközlekedik, akkor ez két és fél óra, de ezen a szombaton egyetlen plusz perc sem tevődött hozzá. Visszafelé pedig az egyetlen megoldás, ha valakinek nincs jó ismerőse, aki épp színház után Pestre megy, ha az Oscarra bejelentkezik.

Az Agavé alcíme: „miskolci mítosz szünet nélkül”. 110 perc. Sosem gondoltam, hogy egy színházi előadásban várostörténeti adatokat fogok hallani időről időre, ráadásul szervesen beillesztve egy történetbe – a katasztrófákat (tűzvészeket, áradásokat egyaránt) egy-egy sárkánytámadásnak álcázva -, és az előadás központi motívuma a diósgyőri kohászat végső megszűnése lesz 1998-ból.

Mikó Csaba fantasztikus története kicsit emlékeztetett a K2 miskolci előadásaira (lsd Elza), a díszlet hangulata (Horesnyi Balázs munkája) szintén, bár azokhoz képest sokkal egyszerűbb vonalvezetése van a cselekménynek, és vicces mesének is nézhető, bár miskolciként így is megérintett az alapgondolat: van-e jövője a városnak, mi lesz vele, ha mindenki elmegy?

Majd a szakemberek megbeszélik egymás közt, hogy ez elég jó darab-e, de azt hiszem, hogy feltétlenül fontos, és jó, hogy lett. Van egy tippem, hogy a POSZT-ra nem ezt, hanem az Ünnepet fogják meghívni, de ettől még a színház célközönsége a helyi lakosság, és nekik nem árt, ha végig gondolják a felvetett témát. (Eszembe jutott az az akció is, amellyel egykor a színház új tagjai gyalog megérkeztek a városba, és ezzel is kifejezték, hogy az új korszakban a városnak akarnak színházat játszani.)

SZEMÉLYES KITÉRŐ

Már az én generációm, éppen a rendszerváltás pillanatában Pestre akart menni, és osztálytársaim döntő többsége ténylegesen el is ment, ahogy én is, sokan külföldre költöztek, ahogy a mostani pesti fiatalok sokasága is teszi.

Magam is Pestre vágytam – kifejezetten a színházak miatt –. és valóban úgy töltöttem a négy gimnáziumi évemet, hogy minden nap Pestre készültem, és életem nagy pillanata volt, amikor fel is vettek az ELTÉ-re, és azóta is „álmaim városában” élek. Amire 17 évesen nagyon vágytam, az mind megvalósult – tanár lettem, lett legalább egy gyerekem (sőt három), és nap mint nap nézhetem a várat, a Dunát. Ennél többet nem akartam, és szerintem a heti egy színházlátogatás is elégnek tűnt akkor még. Akkoriban még azt sem tudtam volna elképzelni, hogy a miskolci színház is ennyire átalakul, lesz helyi balett, opera is, és hogy egy szombaton akár négyféle előadás is nézhető lesz – már ez önmagában Kánaánnak tűnt volna a szememben.

Elmentem, de eleinte kéthetente hazajártam, és szinte azonnal nosztalgiával kezdtem visszagondolni a városra. Azóta is hiányzik a Népkert, a könyvtár, ahova még 1978-ban iratkoztam be, és néha három kölcsönzőjegy teljes kapacitását használtam ki, az antikvárium, amely a Földesből hazafelé minden nap szintén útba esett, a színház és leginkább a Bükk. Még sose mutatkoztam be pestiként, 30 év Pest után is miskolci maradtam, bár a színházi közeg miatt csak Pesten tudom elképzelni az életemet.

VISSZA AZ ELŐADÁSRA

Ezzel a kettős identitással talán nem csoda, ha látni akartam ennek a bizonyos Márknak a történetét, aki elindulna Pestre, de - egy lánynak köszönhetően - csak nem sikerül.

A darabban minden keresztnév megegyezik a szerepet eljátszó színészével, ez is mutatja, hogy erre a csapatra, a színháznak készült. A főszereplő Márk, Bodoky Márk, a „tiszta szívű ifjú” egészen hétköznapi srác, természetesen játszik, nincs benne semmi színészes modorosság, és Béres Attila rendezésének éppen erre van szüksége. A darab történetéről akár a germán mitológia, akár a magyar népmesék egyes motívumai eszünkbe juthatnak, ez a Márk lehet a szegényember legkisebb fia, de Siegfried is.

51116720 2753133068045230 6535986097527193600 oKeresztes Sándor, az utolsó Sárkányörző - Mészöly Anna, Miskolc, a megmentendő város

Mészöly Anna szép és szeretnivaló „Miskolc”-nak bizonyul mellette, Pilinyi Márta tervező ruhájában igazán "királylányos", őt nézve hajlamos vagyok elhinni, hogy képes mindenről lemondani, hogy nagypapáját támogassa. Nem ez a legtitokzatosabb karakter, amelyhez eddigi pályája során szerencséje volt, de úgy tűnik, mintha ezt is szeretné játszani. Keresztes Sándornak az egykori kohász jut, aki évtizedeket töltött azzal, hogy ezt a bizonyos sárkányt őrizze, ő is beillik a mesébe ahogy Farkas Sándorról is elhisszük az „akadályok urát”, aki a napi próbák szüneteiben a Spartan Beast-re edz.

Valami minimál konfliktushelyzet két szereplő köré épül, a Nádasdy Erika által játszott „Miskolci Látó”, illetve a menedzsere, Rusznák Adrienn az, akik nincsenek azonos nézőponton a múlt kezelését illetően sem.

Érdekes volt közvetlenül egymás után két olyan előadást is látni, amelyek a múlttal való szembenézés kérdését vetették fel. Mindkét előadás tanulsága, hogy a múlt mindenképp előtérbe tolakszik, ha nincs tisztázva, érdemes erre saját életünk bonyolítása közben is gondolni. (Ez az Ünnepben összetettebben jelent meg, ebben a mesében egészen didaktikusan, de a lényege ez volt.)

Ez a történet a napi próbatételekkel, egy nemlétező avasi sárkány őrzésével valóban inkább játéknak tűnt, és mesének az, hogy valakinek húsz évre megállhat az idő. Szórakoztató este volt, sokat lehetett nevetni, de egy-egy mondat azért mégis nyugtalanítóan hangzott ebben a kontextusban is – valahogy nagyon remélem, hogy „Miskolc várakozása a semmire” mégsem igaz, és ahogy a színház felfutott, ahogy például az Ünnep országos viszonylatban is fontos és jó előadás, úgy a város is tartani fogja magát, és ez a bizonyos sárkány hosszú éveken át kitartóan aludni fog, és fel sem merül, hogy előjöjjön. Legalább várhatna újabb negyven évet, amikor a címben is emlegetett agave újra kivirágzik.

51117028 2753135248045012 4946166457848299520 oMészöly Anna és Bodoky Márk - agavéval

PS. A fényképek a színház facebook oldaláról származnak, érdemes megnézni a többit is

Címkék: Miskolc Agave Béres Attila Horesnyi Balázs Pilinyi Márta Nádasy Erika Rusznák Adrienn Keresztes Sándor Mészöly Anna Bodoky Márk Farkas Sándor

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr1314629858

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Reiman Zoltán 2019.08.02. 12:03:46

Az alaptörténet és a sok információ forrása :) :
miskolciszemelvenyek.blog.hu/

MakkZs 2019.08.02. 12:04:56

@Reiman Zoltán: Köszönöm a megjegyzést! :-)