Valószínűleg nincs olyan néző, akit az autóvezetés vagy az ittasság kérdése külön is ne foglalkoztatna. Én egész gyerekkoromat úgy töltöttem, hogy mást se nagyon magyaráztak nekem, mint azt, hogy mennyire veszélyes az autó, így 18 éves koromig valószínűleg összesen húsz alkalommal sem ültem autóban, és az is csoda, hogy 23 évesen ezzel a háttérrel mégis szereztem jogosítványt, sőt autópályán igazán nagy távokat is vezettem később. Persze ez a háttér azt biztosította, hogy egyedül mégsem mernék útnak indulni, és ez meg is magyarázza, miért nem járok vidéki előadásokra, ahonnan tömegközlekedéssel rendszerint nem lehet visszajutni. A szüleim számára az autónál csak az alkoholizmus volt még borzalmasabb, ezzel kapcsolatban is számtalan rémtörténetet hallgattam rendszeresen.
A fenti okokból is érdekelt Háy János darabja, bár kevés dolog áll tőlem távolabb, mint éppen az ittas vezetés. Bár mindig igyekszem megnézni a szerző új darabjait (ezen a blogon ez már a kilencedik vele kapcsolatos bejegyzés), ezúttal némi csúszásban voltam, a márciusi bemutató óta nagyjából 15 előadása már lement az Utánképzésnek. A darab ősbemutatója Szegeden volt még egy évvel korábban, 2017 áprilisában, amelyet nem láttam, sőt a szöveget sem olvastam, így egészen új élmény volt ez a 140 perces előadás, Lengyel Ferenc rendezésében.
Az Utánképzés a Magyar Színházban jellemzően havi kétszer kerül színre szűkített színpaddal és nézőtérrel, mivel inkább kamaradarab, és a 11 játszó színésznek néha az előszínpad is túl nagynak bizonyul, hiszen a cselekmény "csak" beszélgetések sora egy tanfolyam három délutánján.
Kilenc eltérő helyzetű embert látunk, akiket ittas vezetés miatt csoportterápiára, azaz utánképzésre küldtek, és elvileg azért kell együtt tölteniük három délutánt két pszichológus társaságában, hogy a későbbiekben az ittas vezetéstől elmenjen a kedvük.
Ezt a három délutánt látjuk három jelenetben, a második után egy szünettel, de már az első néhány perc után tudjuk a választ a pszichológus kérdésére: Mire jó az utánképzés? - Semmire. (Kevéssé használ a történetnek, hogy mindenki csak azért van ott, hogy leteljen az idő, mégis erről szól az utánképzés, és néha (?) az élet is.) Ahogy azok az előadások sem szokták automatikusan a nézők életét megváltoztatni, amelyek arról szólnak, hogy milyen nagy baj, hogy nem törődünk egymással igazán, nem figyelünk a mellettünk élők igényeire, úgy egy ilyen tanfolyam sem szoktat le senkit az ivásról három nap alatt.
A darab valóban szól az alkoholizmusról, a magyar társadalom minden rétegére jellemző problémáról, amely egy lehetséges stresszkezelési módszer, és a stressz pedig túladagolva van jelen az életünkben. Háy János darabjai közül is nehéz lenne olyat találni, amelyben egyetlen szereplő sem iszik, de itt most mindenkinek az életében felmerült, mint buktató - mindenki ivott, akinek elvették a jogosítványát -, bár azonnal látjuk, hogy a kilenc ember életében nem ez az elsődleges baj, sőt a jogosítvány elvesztése inkább csak kis kellemetlenségnek tűnik, ha az összképet nézzük.
Az alaphelyzet lehetőséget ad az írónak, hogy természetesen hozzon össze különféle hátterű embereket egy térbe, így emlékeztet a 12 dühös emberre is, de ebben kisebb a feszültség, itt nincs igazi tét, mert nem kérdéses, hogy miután befizették a tanfolyami díjat, mindenki meg fogja a tanúsítványt kapni. A szereplők beszélnek magukról, majd később külön a saját esetükről is. Utóbbi talán az előadás legjobb része, mert a csoport többi tagja beszáll ennek eljátszásába, hasznossá válik végre a díszlet is, amelyik fehérre festett autóalkatrészekből készített mindenféle furcsa ülőalkalmatosság, Kovács Yvette Alida munkája. A fehér háttér előtt ráadásul még jobban dominálnak a színes ruhák, amelyek a szereplőket egyénítik. (A szereplőket hatásosan jellemzi az is, hogy ki mennyire öltözik át.)
A darabból érezzük, hogy mégsem az a szerző célja, hogy az ittas vezetéstől elrettentsen, de nem zárnám ki, hogy többen is belegondolnak, hogy mennyire nem hiányzik nekik sem a többletkiadás, sem a tanfolyamon elvesztegetett idő. Mellékesen néhány kérdést óhatatlanul átgondolunk, és ez még jól jöhet. Például: legalább ketten voltak, akik nem akartak ittasan vezetni, és másnap reggel mentek vissza az autójukért, de hiába aludtak közben, néhány óra mégsem elég ahhoz, hogy az alkohol felszívódjon. És nem segít az evés-ivás sem, sőt még lassítja is a folyamatot. Ezek a darabnak a kevéssé lényeges elemei, de mégis jól jöhet az információ, bár valószínűleg nemcsak én nem értettem meg pontosan, hogy kellene az alkohol lebomlási idejét a testsúlyhoz mérve kiszámítani. (A szerző érzésem szerint szándékosan írta ilyen érthetetlenre, amely szintén az egész tanfolyam haszontalanságát erősítette. Erről a "Minden kombi cirkó" jutott eszembe, ahol viszont ehhez képest széleskörű útbaigazítást kaptunk cirkó, kombi és bojler témában.)
Az előadás elsősorban a tanfolyam közben elhangzó "emberi dolgokról" szól, amelyek a szerző szándéka szerint mellesleg említődnek meg, bár azért a lóláb erősen kilóg, nem minden színész képes spontánnak eladni a magánéletével kapcsolatos kifakadását. Helyenként tanmeseszerűnek érezzük az elhangzottakat, viszont a szerző elég poént írt bele a szövegbe ahhoz, hogy ezt oldja is, és a tegnap esti közönség ezeket hálásan is fogadta.
A szereplők legtöbbjének vannak is komikus vonásai, és többen a játékmódjukkal is ráerősítettek arra, hogy még a semleges mondatok is poénként hassanak. Talán a legtöbbet Murányi Tünde pszichológusán nevetünk, de Varga Zoltán abc tulajdonosként, aki legtöbbször "intézetis" múltját említi fel, szintén sok figyelmet követel, ahogy a félig magyar, félig olasz származású, örökmozgó Márió - azaz Pavletits Béla is gyakran kerül a beszélgetések középpontjába. Hozzájuk képest visszafogottabban van jelen Csőre Gábor (belügyes), Szatmári Attila (szakács), Rancsó Dezső (építőmérnök), Szűcs Sándor (közös képviselő), mivel a képzés nem minden résztvevője van hasonló mértékben ellátva szöveggel. A nők mindössze hárman vannak - Haumann Petra (műkörmös), Benkő Nóra (marketinges), Pataki Szilvia (újságíró), viszont érdekes módon mindannyian tűsarkúban nyomták végig az egész előadást, leszámítva persze a két pszichológust. (Lehet ebből bármire következtetni?)
A másik pszichológust Bede-Fazekas Annamária játssza, akiről el is hinném, hogy ilyen egy utánképzés vezetője, kevésbé extravagánsra van írva a karakter és egyben kevésbé szórakoztatóra is. Az elmondható, hogy a 140 perc alatt senki nem sikkad el, mindenki egyéniségként jelenik meg, bár nem egyenlő mértékben keltenek érdeklődést maguk iránt. Ennek a megítélése aztán pláne nézőfüggő, változó, hogy ki melyik karakter sorsát érzi magához közelállónak, vagy éppen a legtragikusabbnak. A tizenegy emberi élet mindegyikében ott a magány, a párkapcsolati kudarc, a sikertelen karrier, a meg nem értettség, amelyet van aki tudomásul vesz, van aki eltagad, alkata szerint.
És úgy tűnik, hogy van olyan is, aki nemigen beszél, de mindent észlel, mindent megjegyez, és talán mégis cikket (színdarabot?) ír a látottakból, bár a többieknél ő sem szerencsésebb semmivel. Pataki Szilvia egy nagyon tipikus "háyjánosos" női sorsot kapott, amelyik talán éppen a szótlansága miatt is tragikusabbnak tűnik a többiekénél, mert biztosak lehetünk benne, hogy mélyen megéli azt, hogy akiben bízott és akit szeretett, az elárulta.A jogosítványa érdekli a legkevésbé. Általa nyomokban sötétebb színezetet kap ez a keserű vígjáték, amely - a szerző nem egy opuszához képest mégis valamivel könnyedebb - talán tényleg nézhető komédiának is, ha nagyon akarjuk. Igen, talán akkor tesszük a legjobban, ha jó képet vágunk a dolgokhoz - az előadásban megmutatott helyzetképhez is -, lenyeljük a veszteségeinket, és evickélünk tovább úgy, ahogy lehet.
PS. Bizakodjunk, hogy a rendező Lengyel Ferenc saját darabjából készült februári bemutatója (Ópiumkeringő) Karády Katalin életéről, amelyet Pataki Szilvia játszik és énekel egymaga, majd színtiszta szórakozás lesz...
PS2. A theater.hu képét használtam, egész sorozat megnézhető belőle itt.
