Az elmúlt hétvégém alapja - két koncert - már talán fél éve is fixen ült a naptáramban, és hozzájött még egy harmadik is, így összességében megfelelően ráhangolódva nézhettem vasárnap este a Müpában a Zuglói Filharmonikusok, Fodor Bernadett és Cser Krisztián által elővezetett Kékszakállút. Ez volt a hetem csúcspontja, így erről, a harmadik koncert második félidejéről KÜLÖN bejegyzés fog következni, de a többi koncert is megérdemel egy nyomhagyó bejegyzést, mert önmagukban is élményt nyújtottak, bár ami az igaz az igaz, időbeli elhelyezkedésük miatt mégis elsősorban ráhangoló szerepük lett az én esetemben. Koncertek részletes bemutatásához mégis zenekritikusok kellenének, remélem, hogy voltak is, és lesz hivatalos értékelés is.
I. Dohnányiék - Német requiem - szombat este
Önmagában is elég lett volna a hétre csak a szombat esti Német requiem, Brahms műve, amelyet három éve terveztem megnézni, sosem hallottam élőben korábban. Erre az alkalomra, a Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar előadására nyár eleje óta - egy másik felvételt hallgatva - készültem. Azonnal világos volt, hogy a legnagyobb hangsúly a kóruson van, a hétből csak két tételben szólal meg a basszista, illetve egyben a szoprán.
A nagy várakozás ellenére sem csalódtam az előadásban, jó megoldás volt a szövegek nagybetűs kivetítése néhány képpel, nem volt túl sok váltás, így nem vonta el figyelmünket az énekesekről - Cser Krisztiánról és Miksch Adriennről -, sem a Budapesti Akadémiai Kórustársaság nagylétszámú együtteséről. Az egy hónappal korábbi Fidelio miatt frissek voltak a kellemes emlékeim a kórusról is, most is nagyszerűen szóltak Hollerung Gábor vezénylete alatt, aki most is tartott nekünk egy hasznos ÉS érdekes fejtágítót bevezetésként. Nem csoda, hogy ilyen széles rajongói bázisa van a zenekarnak, ez nagyon jelentős részben ezen a közönséget bevonni kívánó szemléleten múlik. Miksch Adriennt itthon "már ezer éve" nem hallottam énekelni (Floridában nemrég lépett fel a Bohéméletben), kifejezetten jól esett, bár nyilván kevésnek éreztem azt az időt, amennyit hallgathattam. Cser Krisztiánnak a korábbi évekhez képest szintén kevés pesti előadása van, így különösen meg kell becsülni, ha néha felbukkan, sőt éppen ezért mentem el néhány hete Szegedre is, hogy egy Verdi Requiemben halljam. Mégis elérhetőbb, mint Madrid, Chemnitz vagy Vilnius, ahol mostanában megfordulgat. Akkor is, most is kifejezetten jó formában lépett fel, érezni, hogy szereti a koncertfellépéseit is. (Decemberben nemsokára neki is a Bohémélet lesz az aktuális,)
A koncert megtekintése ellen szólt ugyan, hogy előző nap kikattant a derekam, itthon nemigen tudtam ülni, de remélve a legjobbakat, mégis mentem. A fellépők dicséretére nem tudok annál többet mondani, mint azt, hogy az előadás időtartama alatt nem jutott eszembe az sem, hogy van derekam, lekötött a requiem egészen, és ezek után egészen biztos voltam abban, hogy ez másnap is hasonlóképpen lesz.
II. Városháza (I.ker.) - Purcell Kórus és Orfeo Zenekar - Adventi koncert - vasárnap délután
Nagyon kellett nekem ez a koncert is, bár csak néhány héttel korábban értesültem az időpontról, és örültem, hogy nem este van, és nem kell kihagyni. Idén három vidéki helyszínen is meg tudtam nézni Vashegyi György együtteseit, nemrég volt az osztályon felüli Éliás is, de ennél még többet nyom a latban, hogy nincs olyan hét, amelyik a felvételeik hallgatása nélkül telik el. Következő pesti fellépésük a Zeneakadémián lesz, vasárnap. (Bach Karácsonyi oratóriuma - dec. 9-én.)
A régizene jót tesz nagyon, javítja a kedélyállapotunkat, felemel, és teljes erővel azt sugározza, hogy van értelme az életnek. Dieterich Buxtehude és a magyar származású Georg Cristoph Strattner darabjait játszotta az együttes a Városházán, ahol már 15 éve mindig ott vannak az adventi koncertek fellépői között, és e szerzők a csapat korábbi koncertjeinek köszönhetően nekem már nem hatottak idegennek. Mind a kórus, mind a zenekar kisebb létszámmal volt jelen, mint tavaly, pont olyan felállásban, ahogy az valószínűleg a saját korukban is lehetett volna. Ballabás Alíz, Pintér Ágnes, Bárány Péter, Gál József, Mészáros Péter és Melkovics Zoltán énekelt, Szokos Augusztin orgonált, Bozzai Balázs, Molnár Zsófia és Draskóczy Eszter hegedült, Némethy Szilvia és Cs. Nagy Tamás brácsázott, Baranyay Piroska csellózott és Janzsó György játszott nagybőgőn.
Sajnáltam, hogy a négyből csak három darabot tudtam meghallgatni, muszáj volt a Müpába átérnem az esti programra, amely ezúttal a szokásosnál egy órával korábban, tehát este hatkor kezdődött.
III. Liszt - Ünnepi hangok, Esz-dúr zongoraverseny - Müpa - vasárnap 18h
A Müpa vasárnap késő délután kevésbé volt tele, mint előző nap Dohnányiék requiemje, mindkét nap a nyugdíjas korosztály dominált, de azért akadt néhány turista is. Egyik oldalamon épp egy ilyen ült, egy olasz, aki előadás előtt fényképezgetett, és a sor közepére még be is kellett másznia miatta egy jegyszedőnek. (A második részben nem akartam kockáztatni, elültem egy üres páholyba, nem akartam, hogy esetleg a Kékszakállú bejegyzésem arról szóljon, hogy izeg-mozog mellettem valaki.)
Mivel a Kékszakállú egyfelvonásos opera, amelynek a menetideje egy óra körül van, így legtöbbször szükségesnek tartják, hogy valamivel párosítsák, ráhangoló szándékkal is. Ezúttal két Liszt művet kapunk, az Ünnepi hangokról ráadásul a karmester, Ménesi Gergely el is mondja, hogy Liszt egy lengyel hercegnőnek írta, akit feleségül akart venni, így a Kékszakállú (férfi-nő viszonyt veséző) témájához is köthető.
Liszt Esz-dúr zongoraversenyének kiválasztása valószínűleg csak azzal indokolható, hogy népszerű, egykor sokat hallgathattam én is, mert jól ismertem (volt olyan korszakom is, amikor csak a szimfonikus zene érdekelt, de ez már a ködbe vész...), illetve a darabválasztás másik oka az is lehet, hogy létezik Ránki Fülöp, aki eljátssza nekünk. Lenyűgöző volt ez a zongorajáték igazán, saját hétéves küzdelmes és eredménytelen zongoratanulmányaim is eszembe jutottak közben, így különösen imponált, hogy így tud játszani. (Legszebb Liszt-élményem is felidéződött, amely egy orosz származású, de már az USÁ-ba kitelepedett zongoraművészhez, Jura Margulishoz köthető,aki 2010/11-es évadom legemlékezetesebb koncertjét adta húgával, Alissával, aki hegedült. Most ránézve a youtube-ra, még tőlük is van anyag, kár, hogy nem több - kíváncsiságból meghallgatható.)
Ez után a barokk+romantikus tobzódás után jöhetett a Kékszakállú, sikerült nagyon lelazítani addigra, mire oda eljutottam. (folyt. köv.)
