Júniusban tudtam meg, hogy lesz ez a koncert. Mivel Mendelssohn másik oratóriumát, a Paulust rendszeresen hallgatom (a teljes művet, nemcsak a megrázóan gyönyörű basszus áriát, amelyet azért belinkelek, hátha van öt és fél percetek), így már ismeretlenül is esélyt adtam ennek a másiknak, az Éliásnak, amelyiknek csak a címéről tudtam korábban, és fel sem merült, hogy bele kellene hallgatni. (Sok a mű, kevés az idő és arra készülök, amelyik éppen aktuális valamilyen előadás miatt.)
De most meglátva a Purcell Kórus programját, azonnal rákerestem erre is, és azonnal első meghallgatásra beleszerettem a zenébe. Azóta – négy teljes hónapja – készültem erre a koncertre, ez a mű és a várakozás az egész nyaramat bearanyozta, és még most, két nappal a hangverseny után is hallgatom, egyre jobban megfog, ami azt illeti. (Most már főleg a második résszel vagyok elfoglalva, miután a koncert ráébresztett, hogy mégsem sikerült egészen egyenletesen megismerni a teljes művet.)
Főpróba fotó az együttes FB-oldaláról
Ennek a nagyszerű koncertnek a kapcsán írok le néhány gondolatot nyomhagyás céljából, hátha kedvetek lesz a belinkelt felvételekre rákattintani ennek hatására, ha elmulasztottátok netán a koncert élő közvetítését a Müpa honlapján.
Vashegyi György először 2009. májusában vezényelte a darabot Debrecenben Cser Krisztián, majd 2011 januárjában a Müpában Kovács István címszereplésével, és most ez mindössze/már a harmadik alkalom, amikor előveszi. (Közben egy tőle független koncert is hallható volt a Zeneakadémián, ez minden ami az utóbbi időben történt Éliás ügyben a magyar zenei életben legjobb tudomásom szerint.)
Sok-e ez vagy kevés ennyi Éliás-koncert, amikor többszáz feledésbe merült, de a saját korában népszerű opera várakozik arra, hogy azokat is bemutassa a karmester? (Pécsi koncertje előtt azt is elmondta a közönségnek, hogy három életút is kevés lenne a számítógépére MÁR letöltött elfeledett operák bemutatására.)
Egy biztos, az Éliás olyan mű, amelyikben nagyon erősen dominál a kórus, hiszen a történet egyik főszereplője maga a nép, akinek a sorsáról, illetve a megregulázásáról szó van, és Vashegyi György minden választásában érezhető, hogy elsődlegesen olyan művekkel akar foglalkozni, amelyikben a Purcell Kórus is fontossá válhat a zenekar mellett.
Az Éliás romantikus mű, szélsőséges, szenvedélyes a zene, amely indokoltan az, hiszen folyamatosan a túlélés a tét. Ahhoz képest, hogy van-e eső vagy nincs (azaz lesz-e termés, vagy éhen fognak veszni), igazán másodlagos a nép számára, hogy kit imádnak – ha kell akár több isten előtt is hódolnak. Minden kiszolgáltatott helyzetükből következik, ezért hajlamosak engedelmeskedni az uralkodó és a próféták utasításainak is, erősen befolyásolhatóak.
A kórus nemcsak a népet képviseli, de betölti a narrátor szerepét is, a párbeszédekben meg nem jelenített részeket meséli el nekünk, és emellett még bölcselkedő korálokat is énekel. A szövegek többsége a Bibliából átemelt idézet, nem is mindig van szoros kapcsolat az egymás után felhangzó részek között.
Nem opera, hanem oratórium, nincs egyetlen következetesen végigvezetett cselekményszál, a töredékesség benyomását kelti, bár végig Illés (Éliás gyakrabban használt neve, erről legalább nem a Tóbiás jut valakinek eszébe) próféta életének főbb eseményei és annak tanulságai jelennek meg.
Néhány gondolat a történet kapcsán:
A szöveget elolvasva számos kérdés is eszünkbe juthat, amelyeket akár a zenétől függetlenül is meg lehet fontolni, bár az is jó választás, ha valaki csak úgy hagyja hatni magára a zenét, és kicsit sem foglalkozik azzal, hogy miről is szól.
Az egyik dolog: a nép kiszolgáltatottsága, befolyásolhatósága, amelyet már érintettem. Ezt a tömeget kellene Illésnek a jó útra terelni mindenáron, még akkor is, ha a büntető akciónak – a három évig tartó szárazságnak – mérhetetlen szenvedés lesz a következménye, amely egyszerű zsarolás, amelytől lelki megtisztulást nehéz lenne várni. A történetben az ószövetségi büntető istennel kerülünk szembe, aki a prófétákon keresztül irányítaná a szerződéstől eltérni hajlamos népet. A próféta egyetlen eszköze a csoda, azzal tudja bizonyítani, hogy az egyetlen isten parancsának közvetítője, és bár ezek a csodák rendre bekövetkeznek (nem látjuk, hogy az Úr cserben hagyná emberét, gondoskodik róla, hollók által eteti, és időben lesz tűz is, víz is, embert is fel tud támasztani), a próféta mégis szenved, kiszolgáltatott a népnek, amely nemigen akar változni, és így ez a küldetésében rendületlenül bízó ember néha mégis meginog, mert nem érzékeli az eredményességét.
Ebben a prófétában láthatunk akár egy mai embert is, akinek vannak világjobbító céljai, csak sajnos ehhez mások közreműködése kell, akik viszont nem ismerik fel az igazságát, nem követik és így a nagy küzdésben itt-ott mégis kétségbeesik, és szinte érezzük, hogy magának bizonygatja, hogy az Úr mellett érdemes kitartani, mert „hozzám való hűséged nem szűnik meg”. (Utolsó megszólalásából idéztem.)
A világ/az emberiség/egy nép, de akár egyetlen ember megváltoztatása a legjobb szándékkal is kétséges – borítékolhatóan reménytelen – vállalkozás, főleg programszerűen, rövid idő alatt, valamiféle ideológia mentén egészen biztosan, és aki ilyesmivel próbálkozik ezzel a ténnyel óhatatlanul szembesül előbb vagy utóbb. (És itt mindenki gondolhat arra, ami eszébe jut, Petőfi, Ady adja magát, de akár kisebb léptékű magánakciók kudarca is felmerülhet, mint egy nép tűzön-vízen vezetése Kánaán felé.)
Nekem ez jutott eszembe, de a művet hallgatva egészen úgy tűnik, mintha Mendelssohn inkább példaképet szeretett volna Illésben állítani a kora elé, és nem elrettentő példát arról, hogy így nem lehet eredményt elérni.(Az Ószövetséget akár lehet úgy is olvasni, hogyan nem sikerült sehogy se egy népet megrendszabályozni - a világ a rendezetlenség felé törekszik úgyis, ez voltaképp természetes.)
A mű születése óta eltelt némi idő (1846-ban volt az első, angol nyelvű bemutató), és ez alatt az is bebizonyosodott, hogy a nagy (és jónak tűnő) eszmék nevében is elég sok gazemberséget elkövettek, tömegeket gyilkoltak le.
Ebből a szempontból az Éliás történet sem kivétel, hiszen a próféta a legkisebb megingás nélkül, a saját igaza biztos tudatában gyilkoltatja le a pogány papokat. Meglehetősen ellenszenves megoldás ez, éppen befolyása alatt tartja a népet, és ideiglenes hatalmi pozícióját felhasználva felbujtja őket, és persze aztán menekülnie kell, a királynőnek kevéssé tetszett ez húzása - ezen sem csodálkozhatunk.
Az Ószövetség világában egészen mindennapos a másként gondolkodók erőszakos elhallgattatása, azóta sem szűnt meg, pusztán finomabb árnyalatival lehet találkozni, mert mégis más az, ha valakinek csak a megélhetését lehetetlenítik el, de meg nem ölik.
Ha cselekedeteit alaposan megnézzük, ez a próféta inkább egy erősen elvakult emberre hasonlít, aki elveinek rabja, nem válik szerethetővé, de éppen azért, mert nem merül fel benne egyszer sem kétely, hogy igaza van, és rendületlenül ki kell tartania az Úr mellett, a csodálatunkat mégis kiváltja, és érdeklődéssel figyeljük, hogy mi történik vele a kétszer egy óra alatt. Különösen így, hogy jó a zenei színvonala a produkciónak, mert ez egyáltalán nem másodlagos.
Az előadókról innen már…
Vashegyi György ezúttal a szólistákat a kisebb feladatokra a kórusból választja, a saját emberei közül, akik gyakran énekelnek szólót más koncerteken is - pont azért ilyen jó a kórus, mert a tagok egyenként is jók. Ballabás Alíz, Pintér Ágnes és Móré Gabriella fehér ruhában énekelnek három angyalt. Megszokott, de most is ütős megoldás, hogy nem maradnak a zenekar szintjén, hanem a második emeleten az orgona bal oldalán szólalnak meg. Rajtuk kívül még Balogh Eszter, Komáromi Márton, Melkovics Zoltán és Borka Ákos az, akik az oratórium egyik különösen érdekes tételében, a hetedikben, kettős kvartettben énekelhetnek, szintén angyalokat.
Dömötör Emőke a gyermek szoprán szerepet kapja. Elvileg egy fiú az, akit a próféta megbíz, hogy adjon helyzetjelentést az időjárásról – jön-e az eső vagy sem -, de nekünk nagyon megfelel az is, hogy lány, különösen ilyen szép hanggal. Imponáló, ahogy a kislány, aki feltehetően felsőtagozatos lehet, kotta nélkül, bátran, meg nem inogva válaszolgatott a főszereplő kérdéseire, és ezzel erősen meg is emelte az első felvonás végét. Bájos jelenség, erős benyomást hagy bennünk maga után. (Annyi előadás van, amikor a gyerekszereplő hangja kevéssé alkalmas a feladatra, bár a gyerek maga igazán cuki. Most ennél jobban járunk.)
Az előadásban részt vett még két olyan magyar énekesnő is, akik mostanában többet lép fel külföldön, mint itthon – már tanulmányaikat is külföldön fejezték be.
Pasztircsák Polina az elmúlt négy évben már meglehetősen közismertté vált Pesten is, A Spiritiszták bemutatója óta tudjuk a nevét, de idén nagyon keveset hallható itthon. Júliusban fellépett a Margitszigeten Erwin Schrott-tal, nemsokára szerepel egy gálán José Carrerassal, de Traviátát ebben az évadban nem itthon, hanem Toulouse-ban énekelt. Aki megkedvelte, annak nincs más, miatta is utaznia kell. Az előadás egyik vonzereje volt a fellépése, ez tagadhatatlan, a Müpa is az ő képével reklámozta a produkciót. Több szoprán szóló mellett hozzá kötődik az özvegy karaktere, aki ellátta a prófétát, miután az képes volt fia feltámasztására.
Pasztircsák Polina impozáns jelenség gyönyörű vörösesbarna bársony ruhájában, jó volt ránézni és jó volt hallgatni – hiányozni fog megint egy ideig. (A nevéről még mindig eszembe jut szenzációs Daphné alakítása, amelyet lassan már akár közvetíthetnének is valamelyik tévében, vagy a Müpa honlapján, Kocsis Zoltán utolsó Strauss-projektje volt, érdemes lenne szélesebb tömegeknek is megmutatni.)
Láng Dorottya operaénekesi karrierjét német nyelvterületen futotta be eddig, így valószínűleg a közönség többségének meglepetést jelentett ezen a hangversenyen. Nagyon kellemes meglepetést. Szép a hangja, érzékletesen jelenítette meg a haragvó királynőt, akinek egészen érthető a feldúltsága, hiszen Illés sok embere halálát okozta – vele lehetett érezni. Az előadáshoz készült műsorfüzetből nem derül ki, hogy várják-e még további felkérések itthon is, de hátha igen. Más szerepekben is érdekelne.
A két további – legfontosabb – férfi szólista német vendég volt. Sebastian Kohlhepp a tenor szólók jelentős részét megkapta, és fiatal kora ellenére látszik fellépésén a magabiztosság, otthonosság a műfajban, képes figyelmünket magára vonni. Lehet, hogy már nem először találkozott a művel.
Az előadás legfontosabb szólista feladata mégis a basszbariton Jochen Kupferé, aki pályája eleje óta időről-időre találkozik a címszereppel - ez legalább a hatodik alkalom, amikor a teljes művet elénekelte. Neki van a legtöbb szólója (a 42 tételből 16-ban hallható), erősen érződik az azonosulása a prófétával, és ez nyilván azért van így, mert éveken át ért benne a szerep. Egyes áriáknál világos, hogy tudja ő is kívülről, csak a biztonság kedvéért tartja a kottát. (Sok énekes számára kihívás, hogy egy koncerten mit kezdjen a kezével, ezt a kotta mindenesetre meg szokta oldani.)
Elképzelhető prófétának, megvan benne a szükséges határozottság, bár ránézve nem egy szabálytalan egyéniséget láttam Illésként, ahhoz "túlságosan is német", hanem valakit, aki élete elején egy ügy mellé állt, és azóta megfontolás nélkül kitart mellette. Énekesi teljesítménye is van annyira meggyőző, hogy így is el tudtam fogadni, hogy egy másik hanghoz szoktam hozzá az előzetes felkészülés folyamán. Aki kíváncsi Jochen Kupferre, annak itt van egy rövid hallgatnivaló (3,5 perc), szintén a Paulusból, de egy másik részlete.
Jó ez a szereposztás összességében is, a darab cselekményes részeinél érezhető volt, hogy a szólisták valóban mind törekedtek arra, hogy az adott figura lelkébe bújva nyilvánuljanak meg, a kórus és a zenekar pedig Vashegyi György irányítása alatt a megszokott egységes összhatást mutatta most is, ráadásul most olyan tagok is felléptek, akik nem minden produkcióban vesznek részt, kifejezetten nagy létszámú együttest láthattunk.
A szeptember végi és október eleji vidéki koncertek hatására számomra most már a kórus és a zenekar számos tagja is kiemelődött, és nekem jó érzés volt az is, hogy most már nem csak az orgonánál ülő Gyöngyösi Leventét tudtam név szerint beazonosítani, illetve a más előadásokban szólistaként fellépő énekeseket, hanem a zenekari művészek és a további kórustagok is egyénenként érdekessé váltak. Talán ezt jelzi a más színű ruha is, hogy mindenki önálló előadóművészként vesz részt a Purcell Kórus fellépésein, nem egyenruhában énekelnek ezúttal sem.
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar legközelebb szintén a Müpában hallgatható meg, november 15-én Mozartot fognak játszani, ismét bérletes hangverseny keretében.
ps. Ahogy lesz fotó a koncertről, pótlólag be fogom illeszteni a bejegyzésbe.
