Másfél órás történet egy bizonyos Don Juanról, aki nem egészen az, akire e nevet hallva gondolunk, hanem egy Ödön von Horváth színmű szereplője. A darabot ritkán veszik elő, és talán nem is véletlenül – erre gondoltam a másfél órás előadást nézve, amely ennél jóval hosszabbnak tűnt. (Lehet, hogy az első világháború századik évfordulója indokolta ezt a bemutatót is? - nem kizárt)
Nem túl izgalmas darab, DE nagyon jó színészekkel hozták létre, és éppen miattuk, akiknek a részvétele felkeltette az érdeklődésemet, azt gondolom, hogy érdemes megnézni mégis azoknak, akik ezt a szereplőgárdát szintén szeretik. (Igen, van aki közülük jobb előadásokban is sokszor nézhető, de ebben az összetételben a csapat feltétlenül unikum.)
Kovács Ádám rendező munkájához sokat tesz hozzá a díszlet, amely a független színházaknál megszokott módon valószínűleg kevés pénzből jött létre, és ez most is ruhákból áll, ahogy ez nemrégiben két másik előadásnál is történt (Secondhand az Örkényben és A művésznő és rajongói a Radnótiban), így Schnabel Zita munkája leginkább a színpadra felakasztott és részben fel is használt ruhák összeválogatására koncentrálódott (észre lehet venni a színharmóniát), ezáltal némileg élénkíti a színpad fekete terét is. A „kiállított” ruhák jellege összhangban van a színészek által ténylegese felvettekkel, amelyeket Szlávik Juli tervezett.
A darab egyetlen férfi köré szerveződik, ahogy a többi Don Juan történetnél is megszokhattuk, aki mellé most nincs hozzárendelve egy szolga (egy másik férfi-cinkos) sem, és maga a történet nélkülözi azt a derűt, elpusztíthatatlan élni akarást, legyőzhetetlen szerelmi/nemi vágyat, amely bármilyen feldolgozáson rendszerint átjön. Ez a Don Juan inkább sodródik, (elvileg a menyasszonya felé tart haza a frontról), de hát csak belefut különféle nőkbe, akikkel rövidebb-hosszabb ideig kapcsolatba is kerül – nem csábít el mindenkit, ahogy ő is csak kevesek iránt érez vonzalmat.
Klem Viktor Don Juanja nem tűnik rendkívülinek, aki belekapaszkodik rendszerint jobb híján teszi, ahogy ő is ugyanilyen alapon teremt kapcsolatot. Nem érezzük nagyformátumúnak, mert a szerző sem ilyennek akarta láttatni. A kisember hazatér a háborúból, amelyet nagy nehezen túlél, majd lerobban és semmit nem tud magával kezdeni…(Ugyan mi lehet azokkal, akik nem „donjuanok”, eleve is szürke emberek – jutott eszembe, velük mit tesz a háború?)
A főszereplőt körülvevő húsz nőt öten személyesítik meg, akik több nőalakot is eljátszanak Nagy Marit leszámítva, aki a menyasszony nagymamájaként gyönyörűen felolvas egy levélnek álcázott Radnóti verset. Neki még a sóhajtásai is érdekesek, és egy idő után kezdtem is hiányolni, hogy miért nem jelenik meg újra. (Az előadás végén csak visszatér.)
Török-Illyés Orsolyát eddig csak kétszer láttam színpadon, mindkétszer (számomra) tökéletes előadásban, amelyben minden szereplő a lehető legtermészetesebben létezett a színpadon (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap), és persze a Hajdu Szabolcs-filmekben. Ő is éppen így „húzónév” számomra, akire kíváncsi vagyok darabfüggetlenül is. Ezúttal prostituált, apáca, Don Juant a szerelmével üldöző nő felváltva, így többféle viszonyban is láthattuk a főszereplővel. Elég széles a skála, és el is különítette a karaktereit, ahogy Sztarenki Dóra is. Utóbbi szintén több szerepet kapott és olyan öltözékeket, amelyekkel a „fregolizás” hatékonyan működhetett, ráadásul egyik-másik igazán kiemelték előnyös adottságait – igazán gyönyörű, mondhatjuk rá egyszerűen ezt is.
A harmadik fiatal színésznő, Hajdu Lujza szintén játszott Hajdu Szabolcs-filmekben, de a port.hu szerint ez az első színházi szerepe, ez a mai premier lehet a debütálása. Vagy igen, vagy nem – többet nem tudok róla. Kiegészíti a csapatot, de ahogy a többiek, ő is csak pillanatokra tudja felélénkíteni az előadást a darab adottságainak köszönhetően. (Annyira nem tudja az érdeklődésünket felkelteni az a probléma sem, hogy Don Juan nézi, ahogy korcsolyázik…)
Kerekes Éva szerepeiben van humor is, ha nem is sok, de ennek a kevésnek is tudunk örülni. Már első rövid jelenetében, házmesternéként is bújkál a szemében valami kis hamiskás mosoly, végigméri a férfit, akit nyilván sokszor megnézett magának, amíg évekkel ezelőtt a házba járt – persze, hogy felismeri. Ez a tekintet mutatja Klem Viktort leginkább igazi Don Juannak. Később, amikor özvegyként magánál tartja a férfit, szintén képes a darab jellemzően komor hangulatát oldani. Érezhetően kikacsint felénk, nekünk játszik, és megpróbál minket magával vinni. Erőfeszítéseiért megérdemli, hogy ő van a produkció plakátján.
A színlap szövege ígéretes, és az előadás után választ tudunk arra adni, hogy megváltozott-e Don Juan. Meg, inkább áldozatnak tűnik ő is, de annyira nem tudunk neki örülni.
