Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Hosszan várni és készülni egy előadásra jó dolog, meg is emeli annak értékét, és mivel sok energiát fektettem be az előkészületekbe az elmúlt öt hónap folyamán, így kellően tudtam értékelni azt is, hogy kétszer is nézhettem A Fideliót - a főpróbát is, nemcsak az előadást.

beethoven-fidelio-original-119137

Azonnal leírom a lényeget röviden azoknak, akik nem akarnak hat oldalt végigolvasni róla: Gábor Sylvie munkája közönségbarát, azaz látványos, könnyen befogadható, nem megosztó és jók benne az énekesek, miközben a Fidelio maga nem túl hálás színpadi alapanyag. Nagy teljesítmény volt a létrehozása. Aki tegnap megnézte, feltétlenül elmondhatja, hogy megismerte a felszíni rétegét, és aztán dönthet úgy, hogy keres felvételeket, és foglalkozik vele, vagy tovább lép más zenék felé.

Hosszabban kifejtve:

Visszatérve a várakozásra: ennek az ősznek számomra az egyik legjobban várt eseménye éppen ez volt, Mendelssohn Éliás c. oratóriuma mellett. Ezt a két művet hallgattam leginkább a nyár folyamán, és most furcsa érzés, hogy ténylegesen eljött ez a második nagy esemény is, sőt szinte vége is van.

Érdekes kapcsolódási pont, hogy az Éliást inspirálta a Fidelio, pontosabban a próféta által énekelt részekben Don Pizarro alakját (zenei stílusát) vélik felfedezni a szakértők. (Nekem ez a párhuzam nem jutott volna eszembe így sem, hogy felváltva ismerkedtem velük, viszont érzem, hogy Weber Bűvös vadászából Kaspar szintén ennek a Pizarrónak a valamivel árnyaltabb leszármazottja.)

A Fideliót most láttam harmadszor, 1991 után 2008. november 2-án - éppen tíz éve -, szembesültem Kovalik Balázs provokatív és sokat vitatott, de kétségtelenül feledhetetlen Fideliójával is, amelynek két szereposztásából ezen a friss előadáson is feltűnt Szabóki Tünde (Leonora-Fidelio, a férje kiszabadításáért férfiruhába bújó hősnő) és Cser Krisztián (akkor a deus ex machina, azaz a miniszter Don Fernando, most pedig a főgonosz, a kormányzó Don Pizarro szerepében).

A Kovalik-rendezést annak idején egyszer láttam csak, nagyon küzdöttem a megértésével, viszont most utólag sokszor, mert elérhető a youtube-on, akárki belenézhet. (De mégsem jön itt összehasonlító elemzés, maradnék kizárólag ennél a friss produkciónál.)

Az előadás helyszíne a Müpa nagy hangversenyterme volt, amelyiknek kitűnő az akusztikája, de mégsem színház. Ez az alaphelyzet előny is és hátrány is, ugyanis a közönség nem is vár "igazi" operaelőadást, de ha már kap valami színházszerű dolgot, ami érdekes, akkor viszont jobban értékeli a többletet. Ebben a közegben viszont igazi műhelymunkára sosincs lehetőség, hiszen annyi a rivális produkció, amelyeknek szintén kell a próbaidő.

45412392 10155756184926129 5766187315084918784 oHollerung Gábor és a zenekar - legalább egy kép erejéig legyen jelen, ha már éppen róluk alig esik szó, pedig ők adták az előadás alapját

A Dohnányi Zenekar és Hollerung Gábor Fideliója ez, akiknek teljesítményéről remélhetőleg szakszerűen fognak nyilatkozni a zenekritikusok – én szerettem azt, amit hallottam tőlük, és maradok az előadás színházi elemeinek taglalásánál.

A produkcióra felkért énekesek jelenleg is olyanok, akiknek a többsége nem most tanulta be a darabot, és vannak, akiknek már komoly előadói múltja kapcsolódik a most is elénekelt szerepéhez, például a már említett Szabóki Tünde,aki a tíz évvel ezelőtti előadás óta legalább ötvenszer játszotta ezt a világ számos országában, de leginkább német nyelvterületen.

Még profikkal is kihívás volt persze ezt a produkciót tető alá hozni, de Gábor Sylvie rendezőnek van bőven előzetes tapasztalata, nemcsak az Operaházban és a Müpa számos produkciójában volt játékmester, de ő rendezte a János passiót szintén a Dohnányi Zenekarral , és sokszor bizonyította, hogy rövid idő alatt képes hatékonyan rengeteg ember munkáját összehangolni, és ami nem mellékes egy rendezőnél: vannak gondolatai a műről, amelyeket a közönség számára befogadhatóan ÉS szerethetően (!) ki is tud fejezni.

Az előadás látványos, elsősorban a vetítésnek köszönhetően. Ahogy a tavalyi Kékszakállú-Senza Sangue esetén, most is fehér csíkokat használnak videók és képek kivetítésére, amelyeket ezúttal szabályosan, hosszanti irányban lógattak le a színpad két oldalán, így hatalmas egybefüggő felületek keletkeztek, amelyeken a Gábor Sylvie által kiválasztott képek és általa rendezett videók futnak. (A rendezőnek Kovács Ender Krisztián segített a kivitelezésben.) Szinte folyamatosan változik a látvány, a háttér mozgásban van, és egyes képek nemcsak illusztrálnak, hanem ezekben fejeződik ki leghatározottabban a rendezői szándék, értelmezik is a darabot, kiemelnek egyes motívumokat. Hangsúlyos helyzetben idézetek jelennek meg, amelyek mind a mű központi gondolatához kapcsolódnak.

Ebben a vetített háttérben, amely nem függött a Müpa próbarendjétől, az énekesek ráérésétől, több hónapnyi munka fekszik, és az előadás lényeges eleme, nem csak felület. Leköt minket a vetítés, a történet és a zene összekapcsolása, és fontos az is, hogy jó ezt a látványt nézni, és feltétlenül sokat segít abban, hogy a művel éppen most ismerkedő se unja el a statikus áriákat.

45516861 10155756186741129 933812051489325056 o"Triumph!" - Pizarro és Rocco a börtön irodájában - Cser Krisztián és James Moellenhoff

Nemcsak a vetítés a közelmúlt politikai eseményeire utaló képei (pl. berlini fal látványa), de a díszlettervező Árva Nóra színpadképe is érzékelteti, hogy a mába helyezték a darabot, egy mai modern átlagos iroda bútorai vannak a színpadra téve. A foglár, Rocco birodalma ez, és Pizarro, akit máshol elvileg a börtönigazgatónak, most a feliratban kormányzóként emlegetnek, vendégként jár-kel benne.

Felesleges az opera sztorikat boncolgatni logikát keresve bennük, és ez az egyszerű történet is tartalmaz néhány homályos pontot, pláne így, hogy a prózai dialógusokat kihúzták belőle (ennek nagyon örültem, nagyon lelombozó a rosszul mondott próza, vagy/és a német nyelvű előadást megszakító magyar beszéd), viszont a vetítéssel, és a nyitány alatt már elkezdődő színpadi akciókkal a rendező néhány ilyen pontot megvilágít.

Az opera legfontosabb előzménye egészen konkrétan nem derül ki a librettóból – a titokban fogvatartott Florestan két éve sínylődik a Pizarro felügyelete alatti börtönben, mivel annak valamilyen bűntettét leleplezte, vagy le akarná leplezni. A rab már magától is elhunyna, többször elmondják, hogy hamarosan vége, de most hirtelen felgyorsulnak az események: Pizarro levelet kap, amelyben a miniszter érkezését jelzik, így lelepleződésétől félve már sürgősnek tartja ellensége halálát (magánakció volt a lecsukatása, nem vitás, hogy nem lett volna jogi alapja hozzá), miközben a fogoly felesége, Leonora éppen most akadt férje nyomára, és ugyanilyen sürgősen meg akarja menteni. A két erős szándék közül, ha realisták vagyunk, az első lenne a sikeres, de ezúttal a rab számára kedvezőbb vég jön el: a miniszter nyomozni Pizarro gyanús ügyei után, és a közben összegyűlt nép jelenlétében kiszabadítják. Erőltetett a történet, a szerző nagyon akarta a jó diadalát és leginkább ennek a vágyának a kifejezése érdekelte. Az egész még talán Florestan álmának beállítva állhatna meg a lábán, annyira életszerűtlen, bár ez a megoldás nem kivitelezhető, mert akkor sajnos éppen ez a nagyon akart boldog vég kerülne idézőjelbe. A boldog vég persze így sem az igazi - Florestan kiszabadulása után egy hatalmas felirat jelenik meg a falon: "Szabad vagyok! És ezt hogy éljem túl?" - ez itt a bökkenő, lehet-e folytatni ott az életet, ahol két éve, a fogság alatt abbamaradt. És tudunk-e jól élni a rendelkezésünkre álló mozgástérrel?  (A rendező kifejti egy riportban a darabbal kapcsolatos gondolatait, amelyre érdemes rákeresni.)

Az alkotók nem akartak modernizálni, vagy lényegileg eltérni a szerzői szándéktól - ez nagyon egyértelműen kiderül Hollerung Gábor előszavából, amelyet a koncerthez készített tájékoztatóban olvashatunk. (Az is világos ebből, hogy az alkotók maguk is tisztában vannak a mű gyengeségeivel, nincs szükségük külső szemre-fülre ahhoz, hogy ezt megtudják.)

A mindenkori Fidelio-rendezőnek meg kell küzdenie egy-két aprósággal, mint például azzal, hogy mi az oka Pizarro monumentálissá váló gyűlöletének.

Jelen esetben a nyitány alatt ez az ok kiderül számunkra, és ez sokat segít, még akkor is, ha nézőfüggő, hogy mennyire érzi valaki elég nyomósnak egy gyilkossághoz. (Persze, akármilyen apró sérelem is felnagyítható, hiszen nem az számít, hogy ki mennyire bántott meg minket, pusztán az, hogyan érzékeljük.) Utóbbi problémát áthidalja a rendező: koncepciója szerint Pizarro fokozatosan megzavarodik, a gyilkosság sürgetése közben nyugtatókat szed, hogy összetartsa magát, majd  kényszerzubbonyban viszik el végül.

Gábor Sylvie olvasatában Florestan festő, aki készített egy gúnyos képet Pizarróról, aki fontos ember – talán korrupt politikus. De a kép megnézhető, döntse el mindenki magának, hogyan értékeli, és érdemes minden apró részletét megfigyelni. Az előadásban is viszonylag hosszan látszik, de most mindenki addig nézheti, amíg minden mozzanat jelentését külön fel nem ismeri - semmi nem esetleges rajta, ez sem illusztráció :

45224307 919826148221166 5736000171804721152 na kollázs a rendező, Gábor Sylvie és Árva Nóra közös alkotása)

„Art is not a crime” – látható, és ebből úgy tűnik, hogy a festő a művészet szabadsága mellett érvelve tiltakozik a zsarnokság ellen, és végül így érte el azt, hogy Pizarro lecsukatta, és most már saját kezűleg is meggyilkolná.

A darab feketében és fehérben mutatja a világot, vannak a jók, ők többen is, és egyedül Pizarro képviseli a „velejéig gonosz” kategóriát. A tervező a két végletet a ruhák színében is érzékelteti: Florestan fehérben fekszik börtöne mélyén, míg Pizarro elegáns fekete kabátban masírozik be a nézőtéren keresztül felénk integetve, és akkor lesz ez a kontraszt még nyilvánvalóbb, amikor a második rész vége felé egymás mellé kerülnek.

Rocco, a börtönőr figurája is idealizált – elénekli a mű leghíresebb részét, áriát a pénz fontosságáról, majd pár perccel utána nem hagyja magát mégsem megvesztegetni, mert egy gyilkosságot már nem vállalna be. Leonóra, a női hűség mintaképe azért mégis a legkiemeltebben pozitív a műben, aki férfinek öltözve ráadásul egy másik nőben, Marcellinában szerelmet ébreszt. Létrejön így a felszínen egy láncolat, hiszen Marcellina is rendelkezik egy vőlegény-önjelölttel, Jaquinóval, akit lecserélne Fidelióra.

44997924 1009249172615790 1524352505452953600 oFidelio és Marcellina - Szabóki Tünde és Sáfár Orsolya (Szabóki Tünde Fb-oldaláról)

Az előadás ezzel a problémával indul, megtudjuk, hogy ki kibe szerelmes, és aztán következik be a fordulat, és ez a Marcellina-Jaquino szál mellékessé válik, pedig akár egy habkönnyű vígopera is kijöhetett volna a kezdésből. Persze e háromszög történet kapcsán is elgondolkodhat a néző, hogy alapjaiban mennyire tipikus helyzet az, amikor egy ismeretlenbe minden szépet és jót belevetítünk, hozzá képest szürkének tűnik az az ember, aki az életünkhöz ténylegesen hozzátartozik, majd a valódi megismerés pillanatában kiderül, hogy ez az idealizált idegen minden csodálatos tulajdonsága ellenére lényegileg nem passzol hozzánk – jelen esetben csak annyi a baj, hogy Fidelio nem független és nem is férfi. A végén a finálé forgatagában a lelepleződés következményét is érezzük, de a rabok kiszabadításának mámorában egy pillanatig tart csak a sokk, és gyorsan összeboronálják a hoppon maradtakat, a rendező becsületesen elvarrja ezt a szálat. (Ennek a Marcellina-Jacquino párosnak a további sorsa szintén erősen kérdéses lehetne, de a néző habitusa szerint képzelhet nekik egy kis boldogságot is, ha akar – de az ő házasságkötésük akár józan kompromisszumként is felfogható.)

A rendezés a hangsúlyt az önkény elleni fellépésre és a szabadságért való küzdelemre helyezi, ahogy a képekből és a feliratokból is látszik, ehhez képest kevésbé érdekes az említett magánéleti probléma, bár a videókban megjelennek az egyes szereplők egyébként el is énekelt vágyálmai, amire gondolnak, míg a színpadon a valódi történést látjuk.

Kifejezőek ezek a betétek, különösen az a jelenet, amikor hárman is egymás mellett énekelnek, de nincs köztük közvetlen kapcsolat, mindhárman egészen máshogy értékelik a történéseket és a jövőbeli kilátásaikat. Erről nem nehéz arra is gondolni, amit a rendező is elmond a belinkelt riportban, hogy "a fantázia börtön". 

Erről nekem a mindennapokban olyan gyakori kommunikációs zavarok jutnak eszembe, amikor egy mellettünk élő másik embernek tulajdonítunk gondolatokat/vágyakat/ terveket, miközben nem jutunk még csak közelébe sem az illető világának, csak hisszük azt, hogy ismerjük. Néha véletlenül kiderül, hogy az illető vagy semmit nem gondolt, észre sem vette, hogy belénk taposott, vagy éppen mi sértettük meg valamivel, amire nem gondoltunk. A nyílt és őszinte kommunikáció tudna ezen segíteni, amelyet sokan nem mernek bevállalni, akár önvédelemből, akár lustaságból. (Ha már opera, akkor a Kékszakállú jut eszembe elsősorban a kommunikációs csapdákról, amelyekben kínlódunk sokszor.) Egyedül vagyunk egymás mellett mindannyian - és nem mindig tűnik ez olyan viccesen könnyednek, mint most a darab elején, amikor még lazán indulnak a dolgok.

45474939 10155756186471129 1138156807202537472 oMarcellina kombinál - Sáfár Orsolya

A vetítést a távolabb ülők is jól látják, ha már az énekesek arcjátékát nem, viszont így a néző néha kemény választás elé kerül, hogy akkor mit is nézzen, a filmet vagy az énekest. A döntés egyénfüggő, de attól tartok, hogy hajlamosabbak vagyunk a mozgóképre figyelni.

Néha nem is látszik az, aki énekel - a színfalak mögül szól a kórus, és csak kinagyítva látszik néhány fej, miközben Pizarro megjelenésének tanúi vagyunk. Amit látunk csak az ő fejében létező gondolat, ebben is következetes a rendező. Ez a megoldás igazán nyomatékosan kifejezi azt is, hogy fontos a fogvatartottak tömege, akiknek a sorsáról ez az egy ember dönt, aki az életnagyságúnál jelentősen nagyobb fejek mellett igazán jelentéktelenre zsugorodik. Tényleg rendben van ez így, hogy egyetlen embertől – aki fokozatosan előttünk őrül meg– függ a sokaság élete?

A kivetítés során időről időre feltűnik két különböző óra a két oldalon– mutatja a még hátralévő időt, a másodperceket is számlálva. Ez lehet akár ironikus gesztus is azoknak, akik jellemzően vissza szoktak számolni egy előadás közben, legalább nem kell az órájukat figyelni, de ez a számláló köt minket a valósághoz is, illetve mintha ez a visszaszámlálás annak a jelzése is lenne, hogy mennyi idő múlva leszünk szabadok. (Ez volt az én verzióm, de leírom a rendezői szándékot is, amelyet én nem ismertem fel, de nagyon logikus: a két óra külön jelzi a két ellentétes érdekekért intenzíven küzdő fél, Leonora és Pizarro saját idejét, amely fogy, de eltérő mértékben. Mindketten egyszerre futnak versenyt az idővel.)

A második felvonás elején a nyitány alatt táncbetétet látunk, a rendező érezhetően szeretné a figyelmünket többféle eszközzel is lekötni – a táncosok kilétét a színlapról nem lehet kideríteni, de rákérdeztem, így aki kíváncsi most tudhatja, hogy a koreográfiát készítő Vida Gábor maga táncol, és partnere Szent-Iványi Kinga. De nem felszínes illusztráció ez sem, hanem Florestan álma saját helyzetéről, küzdelmeiről, amelyben  Leonorának is szerepe van. A fogoly, akit az énekes testesít meg, ott fekszik előttünk, de mellette táncol a lélek, amely még nem adta fel. Az előadásban a közönség lelkesen tapsolt minden fontos ária után, de éppen ennek a két táncosnak volt a legnagyobb sikere, amelyben persze lehetett szerepe annak is, hogy a háttérben futó feliratok és a zene illeszkedett a mozgáshoz, és valóban az előadás egyik legérdekesebb jelenete született így meg. (A táncos Florestan jelentősen intenzívebben létezik a színpadon, mint az énekes, ez nem is kétséges. Az énekes vele szemben a megfáradt és a halál közelébe érő testet játszhatta csak.)

45387121 10155756184841129 8636021820174106624 oFlorestan teste és lelke - utóbbi Leonorával - Eugene Amesmann, Vida Gábor és Szent-Iványi Kinga

A díszlet a második részre megváltozik, és a Müpa színpadán megjelent egy homokkal feltöltött gödör is, amelyben a sír ásásához Rocco és Fidelio ténylegesen hozzáfognak, előhúznak belőle egy koponyát is, amely jelzi, hogy nem ezt az egy foglyot ölték meg titokban, semmi rendkívüli nem történik most sem. Eközben Florestan egy hatalmas láncra van kötve, amelynek a vége a koncertterem tetején lehet egy trégerhez erősítve, és ez a lánc meghatározza a felvonás látványát, amelyet további láncok képe még meg is erősít.

Az előadásnak fontos közreműködője az énekkar. Hollerung Gábor szeret hatalmas kórussal dolgozni, és most az Opera férfikarán túl, akik a rabokat éneklik, fontos szerephez jut a nyíregyházi Cantemus Vegyeskar és az Akadémiai Kórustársaság is, mindkettő Hollerung Gábor régi partnere. A kórusok tagjai elözönlik az előadás utolsó negyedórájára a színpadot, mégpedig a nézőtér felől, utcai ruhában. Minket, a népet képviselik, és a rabok kiszabadítása mintha az ő nyomásukra történne meg, ezt érezzük. Ebben az embertömegben elvesznek a főszereplők, és felmerülhet bennünk, hogy miért nem következett be ez a változás hamarabb, mi akadályozta a minisztert, hogy a visszaélések ellen fellépjen, vagy a népet, hogy hamarabb tiltakozzon. (A Kovalik-rendezés kritikáiban még az a gondolat is felmerült, hogy lehet, hogy a legnagyobb gazember nem is Pizarro, hanem éppen Don Fernando, aki jónak állítja be magát, de az csak a felszín…)

Ez a hatalmas kórus valóban minden más hatást elnyom, a rendező ezt külön is kiemeli: a szabadság eljövetelének pillanatában a vászoncsíkok lehullanak, a vetítés (azaz a mi irányításunk, befolyásolásunk) abbamarad, csak mi maradunk a nézőtéren és a színpadon egyaránt, és már csak az új helyzetet kellene jól használni, ami különösen nehéz.

Jól működik együtt ez a nagy kórus, és az Akadémiai Kórustársaság hozzáállása külön tetszett, amelynek tagjai a főpróbán is megnézték az előadást, és vagy negyvenen azt is bevállalták, hogy a harmadik emelet bal oldalára zsúfolódva, állva nézzék az első részt. Az előadással kapcsolatos egyetlen kritikai megjegyzésem éppen ehhez kapcsolódik: míg a többi résztvevő mind kapott fizetést a munkáért, a lelkesedésből közreműködő amatőr énekesek simán megérdemelhették volna legalább azt a hivatalos döntést, hogy az egyébként is eladatlan harmadik emeleti helyekről ülve nézhessék végig a saját előadásukat. A kórus néhány tagja persze próbálkozott a jegyszedőnél, akit nagyon megsajnáltam, helyzete emlékeztetett az előadásbeli Roccóéhoz, aki fentről megkapta az utasítást, hogy nem lehet enni adni a fogolynak, közben pedig Fidelio száraz kenyeret akarna neki adni. A hétköznapi életben is vannak ilyen helyzetek, elég szép számmal, amikor „a szabály az szabály” és az emberiesség csap össze valakinek a lelkében, és igazán jó megoldás nem tud születni, mert aki jó ember mer lenni, az biztosan hamarosan elveszítené az állását.

45455041 10155756185241129 4434888212288110592 o"Tényleg nem adhatom oda a száraz kenyeret a fogolynak?"

Ha már a közönségről van szó: a földszint és az első két emelet egészen tele volt, és csak a legfelső szint maradt foghíjas, és ez nagyon jó eredmény, tekintve, hogy az őszi szünet vége előtti napon, egy hosszú hétvége szombatján volt az előadás, amikor aki csak tehette, nyilván elutazott a városból.

A főpróbát is számítva, összesen háromféle látószögből néztem az előadást, és bár a földszint 16. sorának közepe tűnt a legjobbnak a három hely közül, de legalább meg tudtam győződni arról, hogy a harmadik emeletre is jól átjött az énekesek színészi játéka is. A rendező ismerve a helyszínt, előre érzékelte, hogy milyen erősségű gesztusok kellenek, és így fentről is élvezhető volt az egész.

Aki eddig négy és fél oldalt elolvasott, most megérdemli, hogy az énekesekről is halljon valamit.

A Müpában megszokott, hogy szinte nincs operaelőadás külföldi vendégek nélkül, új hangokat akarnak nekünk mutatni, illetve nyilván olyan énekesekre van szükség, akik már beénekelték a szerepet, és ide készen tudják hozni.

James Moellenhoff az, aki Rocco szerepében dramaturgiailag az egyik kulcsszereplő. Ő van határhelyzetben, neki kell eldönteni, hogy a lelkiismeretére hallgat-e, vagy a felettese utasítására, de úgy néz ki, hogy a szerző sugallatának megfelelően túl hosszan nem tipródik, gyorsan visszautasítja a pénzt, bár két éve az ő közreműködésével éheztetik Florestant, és nyilván a többi rabot is, de ölni azt azért nem akarna. Megjelenése és énekesi teljesítménye is meggyőző, el lehet hinni neki a figurát. Már láttam egyszer A Rajna kincsében Fafnert énekelni Chemnitzben, és az sem egészen kizárt, hogy még fogom is.

Florestan, a sínylődő rab kevésbé hálás szerep, egyetlen áriával kell a tenornak, Eugene Amesmann-nak bizonyítani, hogy érdemes arra, hogy felesége két éve keresse. Nagyon kevés támogatást kapott a szerzőtől, hogy hús-vér embernek higgyük, elsősorban nem ő tehet róla, hogy kevéssé sikerül életszerűvé válnia. (Nyilván másként hatna ebben a szerepben valaki, akihez tudna a néző valamiféle előélményt kötni, ennyi nekem nem volt elég ahhoz, hogy elvarázsoljon.)

Szabóki Tünde, akit említettem már, elfogadható férfinak is, amennyire egy operában kell, annyira biztosan. Nem olyan régen a Zeneakadémián hatalmasat énekelt Fekete Gyula Római lázában, amely dramaturgiailag feltétlenül jobb opera, így színészileg többet tudott benne mutatni, egészen természetes volt a játéka, sajnálom, hogy csak egyszer tudtam nézni. Ebben a produkcióban ennél több nem adható Leonoraként, sőt valószínűleg más rendezésben sem, mert maga a karakter egysíkú, és lényegében az énekesi teljesítmény válik elsődlegessé. Leonora hűsége, szenvedélye feltétlenül átjött, Szabóki Tünde hangja bezengte az egész nagy termet, földszinttől a harmadikig mindenhol jól hallhatóan.

Cser Péter Don Fernando (a miniszter) szerepében már Debrecenben is énekelt közel húsz éve, kellően szimpatikus, jó kiállású férfi – de túl sokat nem látjuk, és a fináléban elvész a tömegben, amely körülveszi. Ez lehet rendezői koncepció is: a nép számít, ha kinyilvánítja az akaratát, akkor egyértelműen képes lesz dominálni.

A többi kisebb szereplő kapcsán fogalmam sincs, hogy van-e előzetes tapasztalatuk vagy sem – Cselóczki Tamás és Konkoly Balázs a két fogoly.

Szerekován János Jaquino és Sáfár Orsolya Marcellina szerepében új betanulók lehetnek. Komolyan sajnáltam őket nézve, hogy a darab nem ment el inkább valami könnyű vígopera irányába, jól állnak nekik az eljátszott karakterek, csak aztán gyorsan el kell köszönnünk tőlük. Szerethetőek.

A fent felsoroltak mind a „jó oldalon állnak”, a szerző idealizálja őket. Amennyire csak jó Leonora és Florestan, ugyanannyira csak rossz Don Pizarro. Gyűlölete az egész történet indító pontja és folyamatos mozgásban tartója. Szabályos időközönként megjelenik, és ez előrelöki a cselekményt. Minden túlzott, amit vele kapcsolatba hozhatunk, indokolatlanul nagynak tűnik a bosszúvágya a kép miatt, erősek a gesztusai, amelyekkel ezeket kifejezésre juttatja, talán éppen azért, mert egymaga képviseli egyedül a „rossz oldalt” (és muszáj, hogy távolról is jól érvényesüljön). Megőrülésének folyamata viszont a lehetőségekhez képest fokozatos.

Cser Krisztián a szokásos módon hatalmas energiákkal van jelen, most is a kitörni készülő vulkán asszociáció jutott eszembe róla. Az, hogy nem sikerül a terve, és sakkban tartja egy nő, kevéssé hihető, de ezért szintén a szerzőt lehet hibáztatni, aki nagyon szerette volna azt alátámasztani, hogy a gonosz legyőzhető. A rendező mindent megtesz, hogy ellenszenves legyen ez a dinamikus ellenhős, és valóban ambivalens élmény nézni, ahogy Pizarro rugdos egy földön fekvő embert, illetve magából kikelve tajtékzik, mert eközben az énekes megjelenése vonzó maradt (nem torzították el), és a hangja most is gyönyörű, talán túlságosan is ehhez a figurához. Áradhat-e ennyi szépség egy gyilkos hangjából? – ez itt a kérdés. Egy becstelen nőcsábászéból igen, ezt tudjuk több operából is, de egy velejéig gonosznak nem érdesebb hang passzolna? (Pizarro az, Beethoven nem ad semmi esélyt annak, hogy a főgonosz igazságát is lássuk, ellenlábasáról pedig aztán tényleg nem tudunk semmit.)

45289496 1813004098823103 9009612639814287360 nDon Pizarro - Millei Lajos portréja (Cser Krisztián hivatalos FB-oldaláról)

Engem megérint ez a hang, nem puszta véletlen, hogy a lehetőségekhez képest amennyire lehet, igyekszem nézni a fellépéseit, de igazán nézőfüggő, hogy ki hogy van ezzel, vagy az előadás bármely más összetevőjével. Mivel van felvétel,ez szabadon eldönthető, amennyiben valaki három és fél percet rászán a Pizarro ária meghallgatására. A szerepet Cser Krisztián ugyanis néhány hete már Madridban beénekelte (innen a felvétel), és jövő tavasszal Chemnitzben fogja újra játszani, egy feltehetően műhelymunkával, hosszabb ideig készülő repertoárelőadásban, ahol már tavaly Wotanként bizonyított, és még idén is fellép majd.

Számomra jó volt ez a Fidelio-élménycsomag így együtt, a felkészüléssel és várakozással együtt, és bár nem lesz ez az az opera, amelyet hetente újra akarnék hallgatni, de nem is zárkózom el az újabb feldolgozásaitól, ha netán valakinek ismét eszébe jutna vele foglalkozni.

 Ps. A bejegyzéshez a Müpa facebook oldaláról öt előadásfotót használtam - ennyi volt, nem válogathattam. Kotschy Gábor munkái. Ha lesz több, kiegészítem.

Címkék: Opera Hollerung Gábor Cser Krisztián Vida Gábor Müpa Szabóki Tünde Fidelio Sáfár Orsolya Szerekován János Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar Cser Péter Gábor Sylvie Árva Nóra Cantemus kórus Akadémiai Kórustársaság James Moellenhoff Eugene Amesmann Cselóczki Tamás Konkoly Balázs Kovács-Ender Krisztián Szent-Iványi Kinga

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr4714352559

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.