Tavaly emlékezetes estém volt május 24-én, egy zongorás Kékszakállú - ráadásul premierek özöne esett erre a napra, ha jól emlékszem, összesen hat fontos előadást ütött ki ez az egyetlen óra. A többit azóta pótoltam, és mostanáig váratott magára ez az utolsó is, amelyet aznap, ha nagyon belehúzok, még megnézhettem volna, mivel akkor este 9-kor kezdődött a Hevesi teremben (ezért kapta a "Dalok a földszintről" címet, bár ez akár átvitt értelemben jelentheti azt is, hogy egyszerű emberek hétköznapi ügyeiről lesz szó), amely most a nagy érdeklődésre való tekintettel felköltözött a Padlásra, ahova mégis többen férnek be.
Mind együtt - kép a SZFE facebook oldaláról
Visszagondolva, beláthatatlan következménye lett volna, ha a szintén párkapcsolati problémákat direkt módon taglaló Kékszalkállúra negyven perc után "ránézem" volna még ezt is, amelyik bár sok szempontból teljesen más volt, mégis ugyanúgy a férfi-nő kapcsolat útvesztőiről szól, ugyanazt állítja: a szerelemből nem jön ki semmi jó, és akármi alakul ki két ember között, annak csak rossz vége lehet.
A két előadást összevetve most mégis enyhébb a helyzet, ez az előadás mégis ELSŐSORBAN vizsga, azért készült Keresztes Tamás rendezése, hogy a harmadéves fizikai színházi koreográfus rendezői szakirányú osztálynak megfelelő megmutatkozási lehetőséget biztosítson, és a fiatal művészek tehetsége, üde fiatalsága mégis ellensúlyozza némileg az előadás keserű mondanivalóját.
(((Persze most is eszembe jutott, mint a legutóbbi Zsótér-vizsgájuknál, hogy "jé, ezek a diákok elvileg rendezők akarnak lenni, mégis egészen olyanok, mint a színészek", de aztán annyiban hagytam. Ennyi rendező-szakos hallgatónak nem lesz kis feladat alkalmakat keresni a rendező-vizsgákra, hiszen tizenegyen vannak. Nem is beszélve arról, hogy nem lesz egyszerű később majd munkát találni itthon - ha egyáltalán itthoni munkában gondolkodnak.)))
Az előadás két órán át tart, és tíznél több jelenetből áll, amelyek csak lazán, témájuk által kapcsolódnak, de nincsenek átfedések, közös szereplők. Jó ezeket nézni, és az sem baj, ha gyorsan jön a következő - manapság eleve a gyors váltásokra vagyunk szocializálva. Nem baj - egy ideig. HA sikerült volna húsz perccel rövidebbre venni, tökéletesnek éreztem volna az estét, de egy pont után már akkor sem tudtam élvezni a következő történetet, ha pontosan olyan érdekes volt és jól volt kidolgozva, mint az előző. Ez volt az egyetlen bökkenő, mert az az előadás élvezetét nem zavarta meg, hogy a tizenegy művész közül csak néhány esetén tudtam összekötni a színlapon szereplő névvel. (Annyira jól esne ezekről az osztályokról, akik jelenleg a színműre járnak egy-egy tabló, akár az előcsarnokban, akár a honlapon, ahol egy képen az osztály minden tagja rajta lenne névvel együtt. Nem, nem lehetetlen a honlapról elővadászni, de a mezei nézők közül kevesen fognak majd neki, hogy diákonként egyenként oda-vissza kattintgassanak. Én megtettem, és alakul a helyzet, mire végeznek, mindenkit be tudok majd azonosítani, mert egymástól jól elkülöníthető egyéniségeket szedett össze Horváth Csaba, az osztályfőnök. )
A jelenetek mindegyike valamifajta abszurd helyzetet dolgoz fel, amelyek mélyén van egy elrejtett igazságmag is, mert a szerelmi háromszögek, a halogatott válások és egyéb szövődmények mégis csak tipikusnak mondhatóak. Jó lenne persze, ha újra tudnánk olvasni előadás után a szövegeket, amelyek egy része A két Korea újraegyesítése című darabból való - ez megy a Katonában mindmáig, évek óta töretlen sikerrel. Ebből az előadásból néhány emlékkép vissza is jött, akkor is az volt az érzésem, hogy túl sok a jelenet, csak annyi volt eltérő, hogy akkor minden szereplőről tudtam, hogy kicsoda.
A "Két Korea" színészdarab, hálás szerepek sora van benne, és nem a látvány az elsődleges, bár a tér nyilván sosem mindegy. Itt azt lehetett értékelni, hogy Horváth Jenny és Debrei Nóra közreműködésével Keresztes Tamás milyen alkalmas teret hozott létre, néhány világítható felülettel és projektorral képesek voltak velünk elhitetni, hogy VAN díszlet. A jelmezekről legtöbbször az a benyomásom, hogy a költségvetés még a turkálót is alig teszi lehetővé, és alapvetően a legtöbb ruhadarabot a színészek szerzik be maguknak néhány instrukció alapján. Könnyen lehet, hogy tévedek. Nem sok a változtatás a jelenetek között - mégis sokat számít egy-egy álbajusz, az egész ember másként tud tőle kinézni.
Ezen a ponton megakadtam kedden, a megtekintés napján - mert igazán jól esett volna egy neveket is tartalmazó szövegkönyv segítségével az összes jelenetet felidézni, és újra végiggondolni, hogy pontosan ki mit is játszott. Keresztes Tamás rendezőként most is nézte az előadását, és dicsérendő azért, amilyen simán, a legkisebb fennakadás nélkül követték egymást a jelenetek. Eleinte még akár azt is várhattuk volna, hogy majd kapcsolódnak.
Erre a produkcióra simán rámondható, hogy újranézős előadás, mert annyi apró részlet van, amelyik a jelenetek gyors egymásra rakódása miatt biztosan nem jöhet ki elsőre, és minden egyes történet olyan, amelyiknél szívesen elidőznénk még, és kíváncsiak lennénk a történet fordulataira is, elvált-e végül az a nő, aki a döntést húsz évig halogatta, mi lett az egy családon belüli szerelmi sokszög tagjaival, és azzal a rengeteg csalódott emberrel, akikkel itt találkozunk.
Ez a poszt nem lett szpoiler, esélyes lehetne a legkevesebb információt tartalmazó ajánló címre, de nem baj. Érdemes az előadást megnézni, jó estétek lesz - ezt tudom nektek továbbadni, én is ennyi információ alapján döntöttem a megtekintés mellett és nem bántam meg. Tovább fogom követni, hogy alakul a pályája ennek az osztálynak és egyenként a tagoknak, akiknek a neve ne maradjon említés nélkül:
Barna Lilla, Herman Flóra, Hojsza Henrietta, Molnár-Gábor Nóra, Ténai Petra, Vadász Krisztina, Gaál Dániel, Gyulai-Zékány István, Kotormán Ábel, Nagy Henrik Richárd, Nagy Péter István - várjuk a folytatást!
